Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-23 / 206. szám
1990. december 23., vasárnap SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY 7 DR. HABSBURG OTTÓ NYILATKOZIK A SOMOGYI HÍRLAPNAK „Az anyanyelv egyféle haza*’ A politikus szerint a jövő az európai közösség Dr. Habsburg Ottóval több éve már kapcsolatban vagyok. Támogató figyelmét érzem irodalmi és muzeológiai munkám során. Amikor interjút kértem tőle a Somogyi Hírlap számára, készséges volt, noha igen feszes a programja. — Szívesen válaszol a feltett kérdésekre. Ha most röviden is, ez azért van, mert nagyon elfoglalt vagyok a német választásokkal, és az összes közép-európai problémával; nem is említve mindazokat a kérdéseket, amelyek reám hárulnak, mint a politikai bizottság ,,Ob- mannjára”, az Öböl-válság miatt. — Ön a közelmúltban Budapesten járva naav sikerű előadást tartott ..Márai hazatért" címmel. Ebből is kiviláglik, hoav ön naav tisztelője Márai Sándornak. Márai. aki igazán ..európai szellem”, már 1932. szeptember 7-én Siófokon, a balatoni író héten—amelyet az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) szervezett, nagy hatású előadást tartott ,,A maavar irodalom külföldön" címmel. Miiven kapcsolata volt Márai Sán- dorral. és hogyan ítéli meg, hiszen ő német és magyar nyelvű volt? Nagyon kevesen vagyunk — Márait személyesen kevéssé ismertem. Találkoztam ugyan vele, de igazi személyes kapcsolatunk csak az Új Európa révén volt. Azonkívül leveleztünk. Én őt univerzális géniusznak tartom, aki ugyanakkor a magyar kultúra része is. Amiért legfőképpen tisztelem, az a következő; mi nagyon kevesen vagyunk. Nyelvében él nemzetünk, hiszen az anyanyelv egyféle haza. Sajnos, az események folytán rengeteg magyar, főleg magyar értelmiségi került külföldre. Márainak az volt a nagy elhatározása — amit Mindszenty József is fölvállalt, miután -az országot elhagyni kényszerült —, hogy fenntartsa a magyar nyelvet idegen földön. Ezt a feladatot, azt hiszem, sikeresen teljesítette. így tehát amellett, hogy valóban nemzetközi zseni volt, egyike volt azoknak a nagyoknak, akik igazán szolgálták a magyar ügyet. Lelkes hazafi volt, és ez nagy dolog. — A közép-európaiságot a Habsburgok valósították meg bizonyos szinten. Hisz-e ön eav olyan közép-európai szellemben. amely ahhoz hasonló konföderációt hozhat létre ? — Hiszek egy közép-európai szellemben, azonban úgy érzem, hogy ennek főleg kulturális vonalon van hatása. E szellemnek legjobb meghatározását Ernst Trost osztrák újságíró adta, „Das blieb vom Doppeladler" című könyvében, amelyet nemrég újból kiadtak Bécsben. Politikai konföderációt nem tartanék célravezetőnek, mert amennyire ez a múltban jogos volt, a jelen helyzetben már túl kisméretű lenne ahhoz, hogy megállhassa helyét a világhatalmak között. Nekünk a jövőnk az európai közösségben van. — Itt mindenki Európába akar bejutni. Nem lenne-e iobb. ha Közép-Európába jutnának be ezek az országok? Ezalatt azt értem, hoav ha egymáshoz közeledve párbeszédet folytatnának. s az értékek a helyükre kerülnének. Magyarország ma vezet — Én nagyon amellett vagyok, hogy mindent megkíséreljünk, hogy Magyarország minél előbb bejusson a közösségbe. Ez a mi gazdasági és politikai jövőnk. Főleg azért helyezek súlyt erre, mert vannak negatív erők az európai közösségben is, amelyek úgy vélik, hogy mindenkinek egyszerre kellene bejutni a közösségbe. Ez annyit jelentene, hogy mi a leglassúbbtól függnénk. Márpedig Magyarország ma vezető állam a helyzet helyreállításában. Esélyei nagyon jók. Nem találnám célszerűnek, ha például Romániára várnánk, amikor ott a kilátások nagyon is rosszak. —A Habsburgok között Ön a legnépszerűbb. (Személyes példamutatás, történelmi nosztalgia. letisztult szenvedélyek.) Tudjuk, a Monarchiában volt kulturális, gazdasági, politikai integráció. Összeegveztethe- tőnek tartia-e a nemzeti hagyományokat az európaisággal? — Ebben az értelemben komoly lehetőséget látok arra, hogy az, amit a Habsburgok a múltban próbáltak elérni, most egy új alapon elérhetővé lesz. E közösségben a nemzeti hagyományok megmaradhatnak. Egy igazi európai közösség csak decentralizált lehet, azaz azon az elven alapulhat, hogy a legnagyobb egység sohasem vehet át feladatot, amelyet a kisebb egység kielégítően tud megoldani: Megtartott nemzet Egy ilyen decentralizált európai közösség Magyarország jövőjét jelenti, minthogy a magyarok nagyon is egyedül állnak a világon, de ebben a nagyobb egységben megtarthatják egyéniségüket. Persze a mi részünkről is mindent meg kell tennünk, hogy megtartsuk értékeinket, főleg nemzetünk nyelvét. Igaza volt Kölcseynek, amikor azt mondotta: „Nyelvében él a nemzet". Én mindent erősen támogatok, ami a kulturális közösséget előmozdítja. —Köszönjük a nyilatkozatot. Matyikó Sebestyén József Fenyőág - szaloncukor nélkül SEGÉLYBŐL A VILLANYSZÁMLÁT Feszélyezetten kezdődött a beszélgetés a kaposvári belvárosi lakásban. A zavar akkor oldódott, amikor megegyeztünk, hogy nem írom meg a nevét: egyszerűen csak Kovács Józsefnek nevezem. Feleségével és két kislányával él és szégyellj, hogy munkanélküli. — Július óta vagyok munka- nélküli és havonta 5300 forint segélyt kapok kézhez. A lakás rezsije—van egy kis OTP-nk is — hétezer forintba kerül. Az asszony szomorúan bólogat. Kovács József az építőiparban dolgozott, s a létszám- csökkentés miatt lett munka- nélküli. A felesége állásban Betlehem — kjikorijjacsuhabol van: most vezető adminisztrátor lett, s kicsivel emelkedett a pénze is: 7800 forintot hoz haza. — Negyvenéves vagyok; még álmomban sem jutott e- szembe, hogy munkanélküli leszek. Csaknem húsz évig egy helyen dolgoztam. Az édesapám maszek volt, nála tanultam a szobafestő szakmát. A vállalatnál három év után csoport-, majd művezető lettem. Ezért tanulnom is kellett. Állandóan vidékeztem, így is csak 9500 forint volt a bruttó fizetésem. Nagy pofon volt, hogy a létszámleépítésre hivatkozva bárkit le lehetett építeni, s ezt nem lehetett megtámadni... Közbeszól az asszony: — Nehéz elmondani azt, hogy min mentünk keresztül attól, amikor először került szóba ez a létszámleépítés. Szörnyű idegfeszültségben éltünk már előtte is. A férjem mindig félt attól, hogy elküldik, s akkor mi lesz. A férj a nyár óta nem talál megfelelő munkát. Ajánlottak olyat, hogy festékkel fújjon le gépeket: az egészsége miatt azonban ezt nem tudja elvállalni. Egyszer csinálta, s akkor lefogyott öt kilót, azóta se hízta vissza. * — Megmondta az üzemorvos, hogy nem bírom, mert gyenge a belső szervezetem, még ha így nem is látszik. Most is 58—59 kiló vagyok. Annak idején arra is gondoltam, hogy újrakezdési kölcsönt veszek föl, s belevágok valamibe, de a forrást éppen akkor fagyasztották be. A családnak megtakarított pénze nem volt. — Rengeteget kérünk kölcsön, az édesanyámtól, a feleségem édesanyjától: most is hatezerrel tartozunk a szüleimnek és apránként sem tudom visszaadni, akármennyire spórolunk. A kényszerű „takarékosságot” kezdik már megszokni. Az egyik lányuk nyolcadikos, a másik negyedikes. Kivették őket a napköziből és a papa vásárol — megnézve, hogy hol, mi olcsóbb — s főz. Általában húsos csontot vesznek, s azt a lehető legváltozatosabban készítik el. Hetente háromszor krumpliból készült étel kerül az asztalra, pedig a gyerekek most vannak fejlődésben és farkasétvágyuk van. — Megértik a gyerekek ezt a helyzetet? — Hála isten, meg... ezzel nincs is probléma — mondja a férj. Jól jön minden segítség: az asszony éppen iskolakezdés előtt kapott szakszervezeti segélyt a vállalatától. A férj pedig szeptember óta az építők szakszervezetének központjától havi 560 forintot. — A villanyszámlánk ennél már csak tíz forinttal több: ki tudom fizetni. Az asszony a ruhájára mutat: — Nem tudnám megmondani, hogy mikor vettünk utoljára ruhát boltban: ez mind a turkálóból van, s a gyerekek egymás ruháit öröklik. A karácsonyt ebben a beszélgetésben nem lehetett megkerülni. Az asszony azt mondta: — Édesanyámtól kaptunk egy fél disznót ajándékba. Nagyon nagy segítség ez, mert nem kell vennünk zsírt, egy darabig kisegít bennünket. A férj így folytatta: — Nem tudunk ötszáz forintot adni egy fenyőfáért. — Legföljebb egy karácsonyfaág lesz... Szaloncukorra nem is gondolunk, azt sem tudom megmondani, hogy kilója mennyi! — Az a legborzasztóbb — hüppög az asszony—, hogy az ember nem vehet a gyerekeinek azt, amit szeretne. Eddig még nem sírtam: reménykedtem, hogy jobb lesz... Most már ebben se bízok! Lajos SZENTESTE ÜZENETE Közeleg a szenteste, hamarosan meggyújtjuk az utolsó adventi gyertyát. E stearingyurma-illatú, évezredes ünnepet mindig meghitten és különösen felvértezett lélekkel várjuk. A Gergely-naptárXll.havának24.napjaönvizsgálatra készteba legbensőbb vizsgálatra, az elszámolásra. A kimondott vagy kimondatlan imádság röpke ideje alatt felsorakoznak előttünk halottaink, szeretteink, az egykori kedvesek-szerelmek emlékképei. Egész eddigi életünk: tiszta gyermekkorunk, minden, ami fontos nekünk, és talán máskor mégis kevesebb helyet kap életünkben. Az önmagunkkal való őszinte szembenézés percei ezek, a lélek kifürkészhetetlenségének megkísértése. Az elmúlás felé tartó életünk napja is ez. A gyertyagyújtásnál senki sem tudhatja, hogy hányszor áll még e lélekmelegítő estén a díszes fa előtt, mormolva vagy csendben és szelíden végiggondolva elhagyott éveit. Ilyenkor nehéz elfojtani valakinek a fájó hiányát; ezen az estén befelé nyeljük könnyeinket. Ennyire telik e kapkodó és torzuló világban. De jó, hogy legalább ennyire! Aztán, amikor ünnepi asztalhoz ülünk, eltűnnek agyunkból ezek a gondolatok. Hogy azokra figyelhessünk, akik velünk vannak, körünkben maradtak. Hogy legközelebb egy esztendő múlva újra megtegyük, amit mindig elmulasztunk: mélyről feltörő emlékeinket megidézzük, hogy lelkünk titkos reteszeit lassanként felnyitogassuk. Varga Zsolt Falusi történet Pétör nem akármilyen Pétör. Ritkán látni ilyen fekete szemeket, még ritkább az ilyen vélemény gyerekszájból: — A legjobb játék a számolás. Pétör, te túlzol, mondanám, ha Móra Ferenc volnék, s ha a kisfiú valóban Pétör volna. Mert Pétör csak nekem Pétör, másoknak Misi. Falun lakik, első osztályos. Aztán: Móra Pétöre folt hátán folt ruhában járt. Az én Misim pedig jó meleg mackót visel, a nyakában élénk színű sál, lábán új cipő. Nekem mégis Pétör. Ha egy gyerekszemben szomorúságot látok: Pétört látom. A gyereknek már attól is jó kedve támad, ha a fekete utcát egyszer csak belepi a hó. Szalad az ablakhoz, szalad a szabadba, s hol van már akkor a búbánat?! Misi igazi gyerek. Férfigyerek, ahogy mondani szokták mifelénk; mosni-, va- salnivalót eleget ad az anyjának (azaz csak adna, de erről majd később), és ritkán szomorú. De ha elkapod azt a pillanatot a szemében, úgy érzed, mély kútból könyörgi fel magát egy csillag. Én akkor éreztem effélét, amikor azt kérdeztem tőle, kit szeret a legjobban. Anyját, apját, testvérét? Á szeme egy árnyalattal sö- tétebb lett. — Nagyapámat — mondta. Ketten élnek a házban: Misi és Mihály. Az udvaron fenyőfák, a konyhában ropog a tűz, a nagyapa diót tör. Karácsonyi kalacsba, Misinek. — A gyereknek mindene megvan, kérem — mondja védekező hangon, mintha attól tartana, hogy valaki kételkedik ebben. — Reggelizik, elmegy iskolába, délután fél ötig napköziben van, aztán hazajön. Betűtök neki, odaül az asztalhoz, és úgy elfoglalja magát az irkáival, a könyveivel, hogy öröm nézni. Éjszakánként néha hangosan számol álmában. Ilyeneket mond, hogy: ha hatból elveszünk négyet, marad k§ttő. — Es a szülők? — Pesten élnek — mondja az öreg fakó hangon. — Elmentek. A fiatalasszony nem bírt itt megszokni. Aztán megint az a védekező hang: — Ok is megtesznek érte mindent, amit tehetnek. Küldenek pénzt, ruhát. — Karácsonyra hazajönnek?— kérdezem. — A menyem már itthon van. A fiam majd szentestén érkezik. Nem szól arról, hogy ő egészen másként képzelte el az öregséget, másképp beszélte meg annak idején a feleségével. A nagyobbik fiú 56-ban kivándorolt, a kisebbik elment a felesége után... Misj,a nagymama kedvence volt. Őt tartotta a karján, amikor a szívroham érte; de akkor is úgy fordult le a székről, hogy a gyerek meg ne üsse magát. Akkor még itt voltak valamennyien. A fia, a menye és a két unoka. Akkor még azt tervezte, hogy újjáépíti a házat, és paradicsomkertet varázsol a fiataloknak. — Most már csak azért töröm magam, hogy ez a gyerek ne szenvedjen hiányt. Megvannak ők ketten: Misi és Mihály. Csinos fiatalasszony lép a konyhába. — Karácsonyi szünetre magammal viszem Misit, Pestre — mondja. Pesti lány. Szeptemberben fölkerekedett, fogta a kislányát, s ment a szüleihez. — Hogy soha többé ne jöjjek ide vissza — mondja keményen. A férje néhány hétig gyötrődött — anyjának megígérte, hogy sohasem fogja magára hagyni az öregembert—, majd úgy döntött, hogy megy az asz- szony után. Misit a nagypapa gondjaira bízta, ő pedig fölutazott az anyósáékhoz, ahol egy szobában tíz családtag lakik. — Hanem bírja a nagypapa, odavihetem Misit is — mondja a fiatalasszony, s ebből a mondatból alig észrevehető gyilok szegeződik az öregemberre. — Már hogyne bírnám — mondja az sietve. Jó irányba mered a fegyver. Amit a nagypapa Misiért tesz, azt önmagáért is teszi. Mi lenne Misiből odafent, pzon a a tömegszálláson? Es mi lenne belőle Misi nélkül a kétszobás lakásban? Ezért nincs szava a hetyke beszédre. Ezért mondja olyan sietve: bírom én, hát hogyne bírnám. Lehajtja a fejét. Tudja ő, nagyon jól tudja, hogy valami azért itt mégsincs rendjén, de hát mit lehet tenni, ha semmi sem úgy történt, ahogy a feleségével annak idején megbeszelték... Pétörre, azaz Misire szép karácsony vár. Itthon az anyja. Meleg ruhát, cipőt hozott. És karácsonyeste megjön az apa is, hozza a játék-teherautót. Szép lesz a fenyőfa. Béke lesz. Mint régen, amikor a nagymama is élt, amikor még hatan lakták a házat. Aztán a karácsonyfa lehullatja díszeit, tűleveleit. A szülők elmennek. Ketten maradnak megint: Misi és Mihály. A gyerek álmában számolgat az ujján: ha hatból elveszünk négyet, marad kettő. Szapudi András
