Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-21 / 204. szám
1990. december 21., péntek SOMOGYI HÍRLAP 3 A somogyi vadászok választmányi ülése Fotó: Gyertyás László Az önsegélyezésnek meg kell maradni FEBRUÁRRA VÉGLEGES DÖNTÉS Az önsegélyezés intézménye a megye vadásztársaságainál csaknem két évtizede létezik. Az ez év nyarán önállóvá vált Somogy Megyei Vadászok Szövetségének választmánya a közelmúltban arról az egyetlen fontos témáról tanácskozott, hogy a nehezedő gazdasági körülmények között mi módon lehetne — és kellené — fenntartani az önsegélyezés módját. Ami bevált, hasznos és jó, azt meg kell őrizni! A megye harmincöt vadásztársasága csaknem két évtizeddel ezelőtt létrehozott egy vadgazdálkodási alapot, ennek a felhasználásáról a mindenkori intézőbizottság döntött. Fontos és célravezető volt ez abban az időben, elsősorban arra, hogy a vadásztársaságok alapvető feltételeket teremtsenek a vadászati kultúrához, a vadgazdálkodáshoz. Dr. Diviánszky János, a szövetség elnöke elmondta: az alapból támogatást kaptak a társaságok. Az összeg negyven százaléka vissza nem térítendő támogatás volt, a 60 százaléka kölcsön. Az első időkben ezt a közös alapot beruházásra fordították, később gépekre, vadászati berendezésekre, a növekvő vadkárokra kellett a gyors, az önsegélyezés alapján nyújtott támogatás. — Mindez az előzményekhez tartozik — jegyezte meg dr. Diviánszky János. — Az induló tőkéből mára már nyolcvanmillió forint van az alapban, ebből hozzávetőleg három és fél milliót használnak kölcsönként a vadásztársaságok. — A gazdasági átalakulás, a társasági törvény nyilván magával hozta azt a kérdést, hogy mi lesz ezeknek a közösen megteremtett pénzeknek a sorsa. — Sokat töprengtünk, hogy milyen formát válasszunk. Az egyetlen fő szempontunk az, hogy mint érdekképviselet a legjobb megoldást ajánljuk tagjainknak és megőrizzük az önsegélyezés jellegét. Vagyis, ha valaki anyagi gondba kerül, az „belülről”, kedvező módon juthasson támogatáshoz. Ilyen megfontolások alapján foglalt állást a választmány az alapítvány létesítése mellett. A most sorra kerülő, területi, vadásztársasági közgyűléseknek több javaslatot is tettek arra vonatkozóan, hogy a már meglevő vadászati alap ilyen módon kerüljön az alapítványba. Szándékuk szerint ez az alapítvány egyaránt szolgálja a természet- és környezetvédelmet, a szakképzés, a vadgazdálkodás, a vadászati kultúra fejlesztését, de segít áthidalni pillanatnyi pénzügyi nehézségeket is. A zavart csak az okozza, hogy jelenleg még nincs földtörvény, nincs vadgazdálkodási törvény, nincsenek alapvető szabályozások, amelyekhez igazodnia lehetne a választmánynak, a szövetségnek. — A kusza helyzetben igyekszünk megkeresni a társaságaink számára a legjobbat — jegyezte meg a szövetség elnöke. A választmány javaslatait területi közgyűléseiken most vitatják meg a megye vadászai. Ők döntenek végül is az alapítvány létesítésének, felhasználásának, kezelésének a módjáról. A végleges döntés februárra érik meg. Annyi bizonyos, hogy az önsegélyező jelleget mindenképpen meg akarják őrizni. V. M. A fény győzelme a sötétség fölött Hitet adó örömünnep Beszélgetés Majer Mihály pécsi megyéspüspökkel Lesz-e kedvezményes üdülés? A kedvezményes üdülési rendszer sorsáról vitatkoztak csütörtökön az MSZOSZ székházában a Szakszervezeti Kerekasztal, az üdülési dolgozók szakszervezete és a kormány képviselői. Az alapkérdés: lesz-e jövőre kedvezményes üdülés, ha az idén 7 ezer forintos családi beutaló a különféle tervezett terhek miatt 20 vagy 30 ezer forintba kerülne. Az Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatóság eredetileg azt tervezte, hogy 1991-re a térítési díjak mintegy 30 százalékos emelésével 250 ezer — az ideinél mintegy 40 ezerrel kevesebb — üdülési helyet biztosít. Ezen túl körülbelül 200 ezer üdülési helyet kell kiadniuk üzleti vállalkozás keretében, hogy ebből finanszírozni tudják a kedvezményes üdülést. Pénz András, az Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatóság vezetője sorra vette: a kormányzat milyen további terhekkel teszi lehetetlenné az üdültetést. A költségvetési tervezet jövőre eredetileg 1,1 milliárd forint támogatást ígért, de egyes számítások ezt az összeget 330 millióval csökkenteni kívánják. További jelentős elvonás, hogy a Főigazgatóságra a szabadon kiadott üdülési helyek után vállalkozási nyereségadót kívánnak kivetni, az önkormányzatok pedig az eddigi személyenkénti és naponkénti 8 forintos üdülőhelyi díjat 100 forintra kívánják emelni. A télközép legnagyobb eseménye, karácsony ünnepe a szeretet, a családi összetartozás, a békesség szimbólumává vált az évszázadok során. Honnan ered ez az ünnep? Mióta és miért ünnepelnek december utolsó napjaiban az emberek? Majer Mihály pécsi megyéspüspököt kérdeztük. — Jézus Krisztus i. e. 5 körül született Betlehemben. Pontos napját nem ismerjük a születésének, így a karácsony csakjel- képes dátum: ekkor ünnepeljük a Megváltó eljövetelét a földre. Másik eredője is van ennek — az egyben óévet is búcsúztató — ünnepnek. Az emberek már ősidők óta végeztek különféle természeti megfigyeléseket, hisz létük is ettől függött. Soksok megfigyelés eredménye tükrözte számukra, hogy december 25-e táján kezdenek hosszabbodni a nappalok, rövidülnek az éjszakák; ilyenkor — a téli napforduló idején—szinte minden nép ünnepet ült, éö együtt örvendezett a világosság, a fény eljövetelének és győzelmének a sötétség fölött. E többezer éves pogány ünnep úgy kapott tehát keresztény értelmet, hogy a kereszténység legjelentősebb személyiségének, alapítójának, Jézus Krisztusnak a születésnapját ünnepeljük ebben az időpontban, s így került ez a dátum a keresztény vallás ünnepkörébe... — Milyen szimbólumok jelképezik Jézus megszületését, eljövetelét? Miként jutnak ezek kifejezésre az ünnep alkalmával? — Akik ismerik a Bibliát, illetve Jézus történetét, tudják: Jézus istállóban született, és anyja, Mária — más alkalmatosság nem lévén — jászolba fektette. A legrégebbi festmények sokszor ábrázolták a szent családot, Jézus születését. Először azonban Assisi Szent Ferenc állított betlehemet a XIII. században, ő jelenítette meg először egy kis szoborcsoporttal Jézus születését a szent családdal, a napkeleti bölcsekkel, a pásztorokkal és állatokkal. Jászol és betlehem: ezek váltak a legjelentősebb jelképpé. A fenyőfát — aminek állítása nélkül el sem tudná napjaink embere képzelni a karácsonyt — csak jóval később fogadta el a keresztény egyház az ünnep jelképeként. A faállítás eredete azonban jóval régebbre nyúlik vissza. Már a régi rómaiak is feldíszítették házaikat örökzöld gallyakkal: a sötétség legyőzését, a fény eljövetelét ünnepelték. Minden korban más özoká- sok szerint díszítették a fenyőfát. Ám bizonyos dolgokkal való díszítése a fának, örök időktől jelkép volt. A „gyertya” a fényt, a világosságot, Jézus eljövetelét jelképezi: aki a bűn homályát eloszlatta. A „csillag a napkeleti bölcseket Jézushoz vezető betlehemi csillag utóda. Az almával és dióval való díszítésnek is tulajdpnítanak jelképes értelmet. Ám e jelképeken túl nagy gondolatokat és jelentést hordoz magában a karácsony ünnepe. Gyermekként, ember alakban jött el közénk; magához ölelte a világot, hogy a világ is magához ölelhesse őt. Eljött közénk, vállalt bennünket. De mi vajon vállaljuk-e, elfogadjuk- e őt? Ajándékként kínálja magát, s mi elfogadjuk-e ezt az ajándékot? Ebben rejlik a karácsony nagy gondolata, üzenete: nem az a legnagyobb tett, ha ajándékot adunk, hanem ha kapunk. Őszintén fogadjuk-e, elfogadjuk-e attól, aki megajándékoz bennünket? A karácsony a szeretet ünnepe. És ki ne vágyódna szeretet után? De a szeretet azt is jelenti, hogy az emberek nemcsak a megajándékozás örömét akarják érezni, hanem ezen keresztül azt is, hogy a másik emberben elfogadásra találnak. Sokan fogják egyedül tölteni az ünnepeket. Ne érezzék magukat magányosnak, hisz Isten velük is ott lesz! Ez a hit adjon erőt, és segítsen az ünnepnapok szebb és könnyebb megélésében! Kasza Csilla Hallgatag emberek Gondolatok egy felmérés kapcsán Nemrég kezembe került az MTESZ Somogy megyei szervezetének egy évvel ezelőtt készített felmérése. Minek ezzel foglalkozni? — kérdezhetnénk. Hiszen annyi minden változott az utóbbi időben. Az akkori helyzetjelentés már idejét múlta. így véltem én is. Egészen addig, amíg meg nem próbáltam a felmérésben leírtakat összehasonlítani a mai helyzettel. Ekkor ugyanis kiderült, hogy a helyzet változatlan. Azaz, még annál is rosszabb. Ezt azért gondolom, mert annak a már említett felmérésnek volt miből merítenie. Voltak, akik vették a fáradságot és kitöltötték a kérdőíveket, amelyben azt tudakolták tőlük, hogy milyen beosztásban dolgoznak, van-e nyelvvizsgájuk, részt vettek-e továbbképzésen az utóbbi években, ismereteiknek hány százalékát hasznosítják a munkahelyükön, elégedettek-e a jövedelmükkel, s ez másokhoz viszonyítva sok vagy kevés — és még sorolhatnám. Szóval a felmérés készítői a múlt év őszén arra voltak kíváncsiak, hogy is érzik magukat a bőrükben a műszaki értelmiségiek. Hogy bizalmatlanságból, közönyből vagy egyéb okból, azt nem tudom, de tény, hogy akkor a megkérdezetteknek csak egyharmada adott választ a több oldalas kérdőívre. A közelmúltban több műszaki értelmiséginek szerettem volna feltenni olyan kérdéseket, amelyek a közérzetüket tárhatták volna föl. Hiába. Mindenki nagyon udvariasan — nem zárkózva el egy későbbi beszélgetéstől — visszautasított. Azért „magánemberként” váltottunk néhány szót. Bizonytalanságot, örömtelenséget, fásultságot és reményvesz- tettséget tükröztek szavaik. Hogy kétségbeestem volna a hallottaktól, az túlzás — ez elsősorban nem az én „dolgom” —, inkább szomorúságot éreztem. Aztán arra gondoltam, mit tennék én a megkérdezettek helyében? Válaszolnék-e, tudnék-e őszintén válaszolni ország-világ előtt, ha közben állandóan arra kellene gondolnom, vajon azt mondom-e amit hallani szeretnének tőlem, mert ha nem, akkor esetleg megkaphatom a munkakönyvemet. Vagy miként vélekednék a jövőről, ha tudnám, hogy jövőre kétszáz dolgozót bocsátanak el a munkahelyemről és esetleg én is köztük leszek... Egy műszaki kutató ingerülten csak annyit mondott: — Sokkal rosszabb a helyzetünk, mint egy évvel ezelőtt volt, pedig akkor már azt hittük, ez a mélypont. Egy másik — a közvetlen termelésirányításban dolgozó műszaki vezető — arra kért, jártamban-keltemben érdeklődjem, nincs-e valami munka a számára. Náluk is létszám- leépítés lesz és ő nem akar, de nem is tud megélni a munkanélküli segélyből. Egy fejlesztőmérnök a zűrös helyzetre hivatkozva hárította el a kérdéseimet. Szóval hallgatag emberek lettek a műszakiak. Pedig most kéne csak igazán hallatni a szavukat. Tudom, más is kell az ország boldogulásához, de rájuk is nagy szükség volna. A tudásukra, az irányító munkájukra, az újítási kedvükre — hol vannak már az újítómozgalmak! — , a lelkesedésükre. De hiányzik a biztonságérzetük, hiányzik az elismerés, a tudat, hogy ők igenis nagyon fontos emberek a szakterületükön. Tudom, írhatnék másokról is. Értelmiségiekről, munkásokról, gazdálkodókról ugyanígy. Mert nemcsak a műszaki értelmiségiek érzik talajtalannak magukat. Ám azzal mégsem önmagunkat, sem ezt a beteg országot nem gyógyítjuk meg, ha magunkba zárjuk évek óta fölhalmozódott sérelmeinket. A kitárulkozásra, a kibeszélésre van lehetőség, de sokan inkább még ezt is elszalasztják, semmint összeütközzenek a kollégáikkal, munkahelyi vezetőikkel. Úgy hozta a sors, hogy az utóbbi időben sokszor vettem részt olyan eseményeken, ahol a műszaki szakemberek fontosságát hangoztatták. Azt, hogy nélkülük nem lehetünk versenyképesek, hogy nélkülük nem valósíthatjuk meg az annyira óhajtott piac- gazdaságot, hogy ennek az országnak legnagyobb kincse a szellemi tokéje, amit végre kamatoztatni kellene. Szép és igaz szavak. De mit kezdjünk vele, ha akkor, amikor a napi munkáról, az elvek helyett a gyakorlatról kellene szót váltanunk egymással, nincsenek partnerek? Lehet, hogy bennem volt a hiba? Hogy én nem találtam meg a megfelelő embereket? Bárcsak így lenne... Nagy Zsóka A budapesti Gála nöiruha-szövetkezet szölösgyöröki üzemében nyugati exportra dolgozik tizenhárom asszony. Ötezer darab alkalmi blúzt készítettek eddig; a szoknyákat és nadrágokat már elszállították a Fi- rari cégnek Fotó: Jakab Judit
