Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-13 / 197. szám
1990. december 13., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 Félévi bujdosás után nagy sikerű tárlat Vészeli Lajos a Balatonról Szombathelyen született, a főiskola elvégzése után dekoratőrként, rajztanárként dolgozott. 1979-ben telepedett le Balatonalmádiban. „Grafikus és író, festő és esztéta egysze- mélyben, így sorsszerűén kell megfizetnie a vizualitás e Ja- nus-arcúságának árát — írja róla Szelényi Pál. — Idejét: elveszik, csaknem felemésztik a megye művészeti közéletének napi gondjai, bár energiájából futná, az épp meglévő valóságos idő sokáig alig engedi művészileg túllépni a politikumhoz kapcsolódó grafikák alkal- miságát. Pedig rejtett erői éppen itt, a képi látszat mögé nyúló gondolatiságban vannak.” Mindehhez — a halasztás okaként — hozzátehetjük: 46 esztendős korában sikerült „fészket raknia”: hosszú küszködés után elkészült a háza. Ezután történt, hogy Vészeli Lajos fél évre eltűnt Veszprémből és az újságból. Hiányával kezdetben nemigen törődött a közvélemény, mással volt elfoglalva. Aztán egy idő után egyre többen érdeklődtek: „Hol van Vészeli Lajos? Talán megvált a laptól?” Nem vált meg. Visszavonult a balatoni őszbe, és a télbe. Festeni. Most itt, a kiállítóteremben találkozunk az eddig ismeretlen Vészeli Lajossal, aki a „bujdo- sásból” visszatért. A balatoni őszből, télből, mélységes-magányos önmagából, a kereszt- refeszülés óráiból, napjaiból. Elhozta műveit. A halászok Fotó: Borbás János Krisztusát például, vagy egy másik, a tárlat egyik legrangosabb képét, a Fénytemetőt. Vészeli számára a Balaton-part mitikus táj, és jelképekkel teli világ, amelyre a legbelsőbb énje vetíthető ki fájdalmaival, gyakori elveszettség-érzései- vel. A totemállatszerű sirály a hullámok felett lebeg, de úgy érezzük, a következő pillanatban a tóba zuhan (Sirály), s a jéggé dermedt víz darabokra szakad, szétesik, mint a meghiúsult remény, s a jégtáblák egy Ikaruszt temetnek maguk alá. Az örökkévalóság álma egy-egy kompozícióban? Igen. De ugyanakkor és ugyanott a ,megismételhetetlenség, a „csak most az egyszer” döbbeneté is merész eszpresszív kifejezésmódokra sarkallja • a művészt. (Fénytemető, Szél előtti fények, Szikrázásban). A színekkel mértéktartóan bánik, legjobb alkotásaira a barna és a kékesbarna jellemző. Az ősz káprázatos színvilágát megjelenítő képei közül a Vöcsökvilág című a legszebb. A tárlatmegnyitón Borbiczki Ferenc Jászai-díjas színművész Ady Szeretném ha szeretnének című versét mondta el, hatásosan. „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak. „Nos, Vészeli Lajosnak sikerült megmutatnia magát. Szapudi András íme, a siker!, jegyezte meg Bencsik Gábor,-az újságíró szövetség főtitkára, mielőtt a Vészeli Lajos festményeiből rendezett kiállítást megnyitotta Veszprémben, a Képcsarnok Vállalat Dési Huber termében. A helyiségben ugyanis alig lehetett megmozdulni, a képeket tüzetesen szemügyre venni sokáig szinte lehetetlennek bizonyult. Sok tárlatmegnyitón vettem részt életemben, pályám során, de ennyi képzőművészet iránt érdeklődő embert nem láttam együtt. Vajon, mi lehet az oka, tűnődtem a nagy zsúfoltságban; Vészeli Lajos tizenegy éve munkatársa a Veszprémi Naplónak, sajtógrafikusként, újságíróként (főként képzőművészeti kritikákat ír) sokan ismerik, akárcsak a művészeti élet szervezőjeként Veszprémben, valamint a Bala-. ton-parton; ráadásul — mondják — barátkozó természetű, következésképpen sok „jó embere”, tisztelője van... Es még valami... Legalábbis én azt hiszem, és remélem, hogy az emberek most már kezdik megelégelni a semmitmondó szó- cséplést, a frázisokat, a bóvlit, a giccsáradatot és keresik a lelkiszellemi fogódzókat, a megbízható, megalapozott teljesítményeket, a sziporkázó kóklerség helyett a megszenvedett, hiteles értékeket. Vészeli Lajosnak, hogy úgy mondjam „nehezen” jött össze ez a kiállítás. Nem azért, mintha r >m szívesen fogadták volna I rhol is műveit, csakhogy nem volt mit kiállítania. A neves sajtógrafikus, a különböző képzőLebegés művészeti tárlatok rendezője, kritikusa sokáig mélyen hallgatott arról, hogy ő tulajdonképpen festő is. 1969 óta rendszeresen szerepel tárlatokon. 1983-ban Budapesten például nagy sikerű önálló kiállítása volt, grafikáit őrzi a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, illusztrációi, könyvborítói Németországban és Amerikában is megjelentek. De csak a szű- kebb baráti kör ismerte a lakásban, műtermében meghúzódó régi akvarelleket, temperákat, s csak egy-egy „belső” barát kockáztatta meg a sajnálkozó megjegyzést: „Kár, hogy abbahagytad!” Vészeli Lajos olyankor összeráncolta a homlokát, nem válaszolt, s a bizalmas barát sem tudhatta meg, hogy nem mondott le a festésről, sőt egész életében arra készült. T MÚLTUNK ÉRDEKESSÉGEI Az erdélyi címer vallom A Mohács előtti időszakban Erdélynek önálló címere nem volt, mert nem volt olyan különálló közigazgatási egysége a magyar államnak, mint Szlavónia, Horvátország vagy Dalmácia. Ez a címer csak Báthory Zsigmond fejedelem idejében, 1590 táján alakult ki a magyar, a székely és a szász nemzet címeréből. Ettől az időtől kezdve az erdélyi fejedelmek pecsétjén mindig ott állott e címer, néha a fejedelem családi címerével kombinálva, néha más címerekkel egyesítve. Az 1659-es szászsebesi erdélyi országgyűlésen az hangzott el: „Az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insig- nájok légyen egy fél sas... A székelységnek légyen egy fél Hold és Nap... A szászságé legyen hét kolcsos város.” így is lett, bár az említett szimbólumok nem mindig azonos elrendezésben jelentek meg a fejedelmi pecséteken. 1765-ben Erdély nagyfejedelemség lett, s Mária Terézia meghatároztatta címerének pontos rajzát; ez került be az ország középcímerébe is. Az erdélyi címerben a magyarságot sas jelképezi, amely Alsó-Fehér vármegye címerében is megtalálható volt már évszázadokkal korábban. A szászok hétbástyás címere nyilván a hét szász székre utal, míg a székelyek Hold és Nap szimbóluma már az ősi székely családok címerében is előfordul. Ami a zászlót illeti: nos, egységesség abban is csak jóval Mohács után jött létre. A XVI. században az erdélyi csatákban zsákmányolt zászlók között volt vörös, fehér, zöld, kék, sárga és ibolyaszínű; s összetettek is, mint vörös-fehér, vörös-kék, vörös-sárga, fehérkék, sőt vörös-fehér-zöld is. Magyarországon csak a XVI. század második felében kezd az ősi magyar színekhez — a fehérhez és a vöröshöz — kapcsolódni a címerben használatos hármas halom zöldje. Az első, e színeket tartalmazó zászló 1601 -es, amelyet a török szultán ajándékozott Báthory Zsigmondnak. E trikolór lassan- lassan megszokottá lett. Azért lassan, mert a Habsburgok nem szívesen vették volna, ha e zászló elterjed, s inkább csak a királykoronázások idején engedélyezték használatát. így történt ez II. Ferdi- nánd, I. József és III. Károly magyar királlyá koronázásakor is. A háromszínű magyar zászló akkoriban még afféle koronázási jelvénynek, jelképnek számított, hiszen csak a koronázások idején került elő. Mária Terézia, Magyarország és Csehország királynője, egyben osztrák főhercegnő uralkodása első éveiben készített magyar vonatkozású iratait piros-fehér-zöld szalag fogta össze. E „liberalizáló” tendencia azonban rövid életű volt. A magyar trikolór végül is a francia forradalom utáni időszakban terjedt el. Természetesen igen lassan, hiszen a nép körében való használatát kezdetben tiltották. (Gazda István: Kuriózumok a magyar művelődés történetéből — Kossuth Kiadó) Rajtunk csak a Világbank segíthet? Csődben a szakképzés A Világbank szakértői nemrégiben megvizsgálták a hazai szakoktatás helyzetét. Megállapították, hogy az általános képzés színvonala gyenge, az ide tartozó intézmények háromnegyedében nincs, vagy cak alibi-nyelvoktatás folyik, a végzett szakmunkások alig tudnak kommunikálni, vagyis nem tudnak megfelelően alkalmazkodni a munkaerőpiac változó szükségleteihez. Mit ad a gimnázium? A jelentés megjegyzései annál súlyosabban esnek latba mivel a sokat emlegetett, de mindeddig késlekedő szerkezetváltás elképzelhetetlen jól képzett szakmunkások, technikusok nélkül. Az iskolaügy azonban változatlanul csak a gimnáziumokkal látszik törődni — noha az általános iskolákból kilépők háromnegyede, jelenleg összesen háromszáznegy- venezren, szakiskolákban tanulnak. így sikkad el az a tény is, hogy — néhány elit gimnázium kivételével — a továbbtanulók többre tartják a szakközépiskolákat az általános képző gimnáziumnál. Tavaly például országosan a gimnáziumi férőhelyek alig több, mint hatvan százalékára volt jelentkező, míg a szak- középiskolákban átlagosan két és félszeres volt a túljelentkezés. A szakképzés súlyos gondjai csak részben származnak annak rendszeréből. Nagyobb baj az, hogy megkezdődött a vállalatok kivonulása a szakképzésből, részben az átalakulás, részben a fenyegető csőd miatt. Eközben a szakképzésre hárul a fölöslegessé vált munkaerő tömeges átképzésének feladata is, egy olyan időszakban, amikor anyagi bázisa folyamatosan szűkül. Tavaly négyszázötvenezer felnőtt vett részt valamilyen átképzésben, jó részük nappali oktatásra berendezkedett szakiskolában. Ugyanakkor az is tény, hogy ugyanezeket az iskolákat évente ezrével hagyják el olyan fiatal szakmunkások, akik nem választott szakmájukban, hanem munka- nélküliként kezdik felnőtt életüket. Nem tudnak alkalmazkodni A gazdasági feltételek romlása — helyenként összeomlása — sem feledtetheti a szakota- tássajját tökéletlenségeit. Ezek közül a legnagyobb baj, hogy zavaros az irányítás, és ez akadálya minden kedvező változásnak, de még a valóságos helyzetfelismerésének is. Eddig a közismereti tárgyak — a matematika, magyar, történelem — a kultuszminisztérium fennhatósága alá tartoztak, a szakmai tárgyak pedig az illetékes szakminisztériumokhoz, de „természetesen” beleszóltak a képzésbe a fenntartók, a helyi tanácsok és a vállalatok is. Gyakran egyetlen iskola munkáját hat-nyolc felől dirigálták, s eközben még a növendékek sokféle továbbtanulási, elhelyezkedési igényeinek is meg kellett felelniük. A minisztériumi struktúra átszervezése során most a szakoktatás egésze átkerült a Munkaügyi Minisztériumba, de még nem ismertek az új irányítás elképzelései. Mindenki egyetért abban is, hogy a képzés tartalma sem megfelelő. Az alkalmazkodást, a szakmaváltást nemcsak az igényeket egyértelműen megfogalmazó és közvetítő mechanizmus .hiánya teszi lehetetlenné, hanem az is, hogy a szakoktatás túlságosan specializált. Ma nálunk 370 szakmában lehet képesítést szerezni. A gyárak, a vállalatok külön, a máguk technológiájához szabva „állítják elő” a megfelelő számú szakembert, akiket már egy másik, hasonló gyárban sem lehet átképzés nélkül foglalkoztatni. A hagyományos kisipari szakmák jó része ismeretlen marad előttük, így nem léphetnek az önálló vállalkozói vagy kisiparosi pályákra sem. Egy ilyen hatalmas és ellentmondásos területen, persze mindennek ellenkezőjére is találunk példákat. A magyar szakmunkások, technikusok legjava versenyképes a külföldön is, főleg német nyelvterületen. Vannak olyan technikumok, amelyek Európa-érettségit adnak, amelyekben angolul, németül oktatják a vízügyi, az idegenforgalmi vagy az elektronikai ismereteket. Ebbe a néhány iskolába óriási a túljelentkezés, de négy-ötszörös a jó nevű építészeti, közgazdasági, híradás- technikai és a vendéglátó-ipari szakközépiskolába. Távoli tervek Egészen más képet mutatnak beiskolázás szempontjából a szakmunkásképző intézetek. Bár egyes szakmák: fogtechnikus, fodrász, kozmetikus, cukrász, hosszú ideje a toplista élén állnak, a szakok zömére egyáltalán nem akad jelentkező. A borravalós szakmáktól eltekintve ma a szakmaszerzés csak a leggyengébbek számára jelent perspektívát! De még a kettes, jó esetben közepes eredményűek sem azért mennek szakmunkásképzőbe, mert kohászok, netán szövőnők akarnának lenni, hanem azért, mert nincs más választásuk. Valahol el kell tölteniük az időt az iskolaköteles kor végéig. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a szakmunkásképzőkben az átlagos lemorzsolódás huszonöt százalékos, sőt vannak olyan szakok, ahol a gyerekek majdnem fele nem fejezi be tanulmányait. A szakképzésből ilyen módon — évente harmincezer olyan fiatalkorú morzsolódik le, akik legfeljebb segédmunkásként tudnak elhelyezkedni. Hogyan lehetne mindezen változtatni? Ezt ma még senki nem tudja. Már csak azért sem, mert rejtély, kiket és mire kellene felkészítenie a középfokú szakoktatásnak. Nem tudjuk, hány éves lesz az általános iskola, hány éves korban és milyen alapokkal kerülnek majd a szakképzésbe a diákok. Nem ismeretes, hogy a gazdaság egyes ágazatai mennyi és milyen végzettségű szakembert igényelnek három, öt vagy nyolc év múlva az ország különböző régióiban. Elképzelések azért már vannak, sőt készülnek azok a tervek is, amelyek a Világbank támogatását hivatottak elnyerni. A Világbank pedig — reményeink szerint — lát majd ezekben fantáziát. Nekik fontos az ügy: terméket, technológiát csak ott lehet eladni, ahol azt használni, működtetni is tudják. Koncz Mária
