Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-08 / 167. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. november 8., csütörtök Sosem szabad abbahagyni! A hasznos munka fontosságáról Az ember életútjának delén túl több kritikus periódusnak néz elébe: ilyen az életközép- válság, a nagyszülővé válás, egy költözéssel járó gyökeres élethelyzet-változás. Mind között a legsúlyosabb a nyugdíjazást követő szakasz! Alapkérdés, hogy milyen a társadalom életkort becsülő szemlélete? Vajon a nyugdíjazást a fölöslegessé válás döntő bizonyítékának tekintik-e, amely aztán a munkakörtől való visszahúzódáshoz, a munkatársaktól, a munkahelyi barátoktól való elszakadáshoz vezethet? A másik fontos kérdés: mit tud nyújtani a nyugdíjas számára a család; van-e egyáltalán családi háttér a nyugdíjba vonuló egyén mögött? A családhoz való tartozás sokak számára megkönnyíti az átállást. Más a helyzet az egyedülálló nyugdíjasok esetében. Nagy kérdés, hogy valaki csak a munkáját hagyja-e abba, vagy a rendszeres tevékenykedést is? Orvosok állítják, hogy sok öregedő betegük nem is lenne beteg, ha merő, jóakaratú gondoskodásból nem ítélték volna tétlenségre. Selye János, a stresszelmélet atyja szerint a tevékenység biológiai szükséglet. Használat hiányában az izmok, az agy és más szervek hatékonysága csökken. Mind testünket, mind szellemünket edzeni kell, hogy ép és friss maradjon! A tétlenség akadályozza a velünk született építő és alkotó hajlam kibontakozását, s ez belső feszültséghez vezet, a célok hiánya pedig a bizonytalanság érzését kelti... Egy, a családjukban élő nyugdíjasok körében végzett kísérlet bizonyítja, hogy sosem szabad abbahagyni a tevé- kenykedésü A kísérlet során a nyugdíjasokat két csoportra osztották: a valódi csoport tagjai számára rendszeres, jövedelemmel járó, társadalmilag hasznos tevékenységről gondoskodtak, a kontrollcsoport számára pedig nem. Néhány hónap múlva mindkét csoportban tudományos módszerekkel vizsgálták meg az egyének hangulatának, közérzetének, környezethez való alkalmazkodásának a mértékét. (Megjegyezzük, hogy a résztvevők nem tudták, milyen kísérletben vesznek részt...) A kísérleti csoportban mindhárom tényező magasabb, kedvezőbb értéket mutatott! Ez is igazolja, hogy az öregedő nyugdíjas nem valamiféle belső fejlődési törvényszerűség következtében válik visszahúzódóvá, szakad el környezetétől — ha ez valóban bekövetkezik —, hanem mert úgy érzi, fölöslegessé vált, és szűkebb környezete számára is csak teher. Különösen akkor, ha talán ki sem mondva, de éreztetik vele, hogy a társadalom egészének nincs többé igazán szüksége rá, legfeljebb puszta jótékonykodásból tartja el őt — ami persze nem igaz. Az érzékenység növekedése időskorban ún. életkori sajátosságnak tekinthető. Az idős ember nemcsak azt igényli, hogy a társadalom elismerje korábbi, fiatalabb éveinek a munkáját, s ezért biztosítsa számára a jól megérdemelt nyugdíjat, hanem a rendszeres, társadalmilag hasznos tevékenységet is. így érezheti minden nyugdíjas azt, hogy a közösség nemcsak a tegnapjáért becsüli, hanem időskorban is számít rá. Aki hisz abban, hogy őt az öregedés nem győzi le, az e szerint tud majd élni is. Úgy tevékenykedik tovább, úgy viselkedik és tartja magát, ahogyan arra képes—ám ezt a képességét igyekszik szüntelenül megőrizni! Mirtse Márta Hogy elszaladt az idő! (Fotó: Gyertyás László) Az idősek mérsékelt alvásigénye Alvás közben test és lélek megpihen; regenerálódik a szervezet és az agy —, az álom formájában—ekkor dolgozza fel a mögöttünk hagyott nap élményeit. A beteg embernek valóságos gyógyír néhány órás zavartalan álom, a betegség akkor gyógyul igazán. Az alvásigény egyénenként változó. Időseknek kevesebb alvásra van szükségük. Kísérletek kimutatták, hogyha az embert 3-4 napon át nem engedik aludni, kóros ideg- rendszeri tünetek lépnek fel: érzékcsalódások (hallucinációk), feszültség, nyugtalanság észlelhető, elmezavarhoz hasonló állapot alakul ki. A teljes alváshiányba néhány nap alatt belepusztulna az ember. Van egy lelki betegség, amelyben nem hasznos az alvás, ellenkezőleg: a hiánya gyógyít. Ez a depresszió, amely lehangoltsággal, szorongással, önértékelési zavarokkal, pesz- szimista életszemlélettel, fáradékonysággal, indítékszegénységgel jár. A depressziós ember sem kedvet, sem erőt nem érez magában semmihez, legszívesebben egész nap aludna. Ha viszont ezt teszi, nem lesz pihentebb, nem lesz frissebb, inkább gyengébbé, lever- tebbé válik. Számára különleges gyógymód az alvásmegvonás. Virrasztáskor élénkítő hatású biokémiai anyagok keletkeznek az agysejtekben. Ezek egyébként egészséges emberekben rendszeresen termelődnek, de a depressziós betegeknél — megváltozott anyagcsere-folyamataik miatt— hiányoznak. Dr. I. P. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Kiegészítés visszamenőleg A nyolcvanadik évéhez közeledő Ferber Imre, Kaposvár, Fekete István utca 23. szám alatti olvasónk aggódó hangú levelére válaszoljuk: türelmét kérjük, a volt hadifoglyok és a Szovjetunióba munkavégzés végett deportáltak nyugdíjkiegészítése, az ezzel kapcsolatos beadványok intézése jelenleg is folyik. Tájékozódása téves, mert a visszamenőleges- ség nem az idén augusztusig, hanem a múlt év augusztusáig terjed (ahogy azt mi is megírtuk). Tehát, ha annak idején — ahogyan azt levelében közli — minden szükséges okmányt megküldött az adott címre és kérését jogosnak ítélik, visszamenőleg is megkapja a kiegészítést. És jövőre mit kapunk? Mármint nyugdíjemelés gyanánt... ,,A korábbi évek során mindig január elsejétől egy bizonyos százalékkal automatikusan emelkedtek a nyugdíjak. Most azonban az a hír járja, hogy 1991. január 1-jétől semmiféle nyugdíjemelés nem lesz... Egy tervezet szerint csak a jövő év júliusától emelnék a nyugdíjakat. Az infláció kompenzálására hivatott emelés pedig — most és a következőkben is — az első féléves bérnövekedésekhez igazodna. Magyarán: ahány százalékkal emelkednek a bérek az év első felében, any- nyival emelnék a nyugdíjakat is. Ezzel tehát fél évvel elcsúszna az inflációt követő nyugdíjemelés, ráadásul az árak nyilván nagyobb ütemben fognak emelkedni, mint a bérek... ” (Népszabadság, 1990. október 11.) Hárman beszélgetnek A park kavicsos útjain három nyugdíjas férfi sétál. Hetven felettiek lehetnek, s a nyugdíjról folyik a szó. A nyugalmazott pénzügyi szakember viszi a szót: — A mostani nyugdíjszabályozás nagy hibája, hogy óriási szakadék választja el a régen nyugdíjba mentek nyugdíjának összegét a most nyugdíjba készülőkétől. Például egy ugyanolyan végzettségű és szolgálati idejű, azonos beosztásban levő nyugdíjas, aki 15-20 évvel ezelőtt ment nyugdíjba, felét nem kapja annak a pénznek, mint amit egy most nyugdíjba vonuló kollégája kap. Mintha csak a mostani szabályozás azt mondaná a 75-80 éveseknek: miért éltek még mindig?! — Ezt a szakadékot csak mélyíti az a szabály, hogy bizonyos munkakörökben, ha az illető betöltötte hatvanadik életévét, évi 7 százalékos ösztönző nyugdíjpótlék illeti. Hát, aki csak teheti, szolgál még 3 évig, s így a teljes nettófizetését kapja nyugdíjként, az öregek meg lesik januárban, hogy ebben az inflációs világban ugyan hány száz forint emelés jut nekik?! Ma 15-20 évi szolgálattal ugyanott vannak a kisnyugdíjasok, mint azok, aki 40 évet szolgáltak. A létminimumtól senkit sem lehet és szabad megfosztani, így viszont értelmetlenné válik az elbírálásnál a szolgálati idő, a végzettség, a szakértelem. Ezek most már az öregekre nézve nem nyugdíjnövelő tényezők. Az ellentmondást már sokan fölvetették, de a válasz mindig ugyanaz: nincs rá pénz, hogy javítsunk a helyzeten! A ma nyugdíjba menők mondják, hogy sokkal több nyugdíjjárulékot fizetnek, mint a régiek! Ez igaz forintokban, de nem igaz forintértékben! Húsz évvel ezelőtt a dolgozó „jó forintban” fizette azt a járulékot, amelynek most a felét sem kapja meg. — Az alacsony és a magas nyugdíjak közötti sáv szűkítése ma már össztársadalmi igény. Nem lehetnek ilyen különbségek nyugdíj és nyugdíj között! Ha valaki mégis megérdemli a jobb anyagi ellátást, azok ne nyugdíjban kapjanak többet, hanem valamilyen alapból juttassanak nekik érdemeik szerint havi többletet. Azért, mert valaki érdemes vagy kiváló művész, kapjon egyszeri jutalmat és kitüntetést, s ne többet, mint ahogy nem kapnak nyugdíjkiegészítést például a kiváló munkások, vasutasok, pedagógusok sem... Hogyan lehet azt megengedni, hogy 16-17 ezer forint havi nyugdíjban részesülők elmennek vállalatokhoz, üzemekhez „szakértőnek” további havi 6-8 ezer forintért?! Nem inkább az arra alkalmas, fiatal, állástalan szakembereket kellene fölvenni helyettük? — Alakuljanak olyan nyugdíjasboltok, melyekben a legtöbb munkát, a beszerzést, az értékesítést is vállalkozó kisnyugdíjasok végzik... — A kisnyugdíjasok az alapvető élelmiszereket jegyre vehetnék meg, olcsóbban! Ez nem a szegénység és a szükség élelmiszerjegye lenne, hanem az emberi humánumé, a segítésé! A Vöröskereszt, a különféle szeretetszolgálatok, az egyházak ebben sokat tehetnének. Egy ilyen országos bolthálózat nemcsak a kisebb nyugdíjasoknak adna értelmes munkát, hanem segíthetné a munkanélküliség mérséklését is. — A megbukott rendszerekben — minden országban — működtek úgynevezett kiválasztottak boltjai. Legyenek az ilyen boltok ezután az „új kiválasztottaké”, a kisnyugdíjasoké, az állástalanoké, a rászorultaké! Tari János Veszprémben van az a műszaki múzeum, amely a magyar építőanyag-gyártás és építőipar-történet még fellelhető emlékeit, becses tárgyi rekvlzítumait mutatja be a nagyközönségnek. A hazánkban működő 718 múzeum és emlékház közül ez az egyetlen ilyen „profilú ", de állja az összehasonlítást Közép-Európa hasonló gyűjteményeivel is. Már nem dolgozik a faeszterga... Emlékek a múltból
