Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-30 / 186. szám
1990. november 30., péntek SOMOGYI HÍRLAP 5 A tág horizontok festője Havas, szakadékos part (részlet) Tavaszodik Bagó Bertalan kiállítása a Bernáth-teremben „Az újvadság után valamilyen formában a lágy gitár- pengetésű festészetnek is el kell jönnie. ” (Székely András) A művészet megannyi tomboló, újító korszaka után lecsendesednek az indulatok, és megjelennek a lágy formák, finom tónusok. Előtérbe kerül az ember mikrovilága, a kapcsolatok intim finomsága, a lírai hangulat. Bagó Bertalan alföldi származású, Balatonbogláron élő festőművész azok közül az alkotók közül való, akik kezdettől fogva ezzel a „puha" érzékenységgel fogadták be a természetet és az embert. Vásznain — alkotó éveinek korai időszakában — az alföldi táj és a parasztság hétköznapjai elevenedtek meg. Olajképein finom ecsetkezelése, a részletekre és jellemekre koncentráló látásmódja egy igen érzékeny festő portréját rajzolta elénk. A Lakitelekhez közeli Ökécske község kálvinista szellemben nevelkedett szülötte, kecskeméti gimnáziumi évei alatt tovább finomította a szépség iránti érzékenységét, melyet a múlt értékeinek tisztelete edzett patinássá. Nem csoda hát, hogy a Dunántúlra települvén is megőrizte látásmódjának sajátosságait. A Balaton és környéke — akár dombos vidék, akár sík terület — olyan tág horizonttal jelenik meg festményein, aminőt csak az alföldi mesterek vásznain szemlélhet az ember... Gondolatainkban óhatatlanul Petőfi sorai idéződnek fel: „börtönéből szabadul sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom...” Bagó Bertalan az őszi — téli Balaton hangulatát idézi fel, most kiállított képein. Nem állítom, hogy egyöntetűen tetszést aratnak alkotásai, mert sokan bizonyára konzervatívnak ítéljk majd látásmódját, technikáját. Ám az a gondolat, amelyet képei közvetítenek, paralell ezzel a megjelenítéssel. Alkotásait hosszan kell szemlélni, mint ahogy a magába mélyedő ember is elméláz a végtelen horizonton, a simára fagyott tó felszínén. Bagó Bertalan ecset- kezelése olyan árnyalt és festői, hogy a feher hóba „rejtett” lilák, kékek, enyhe vörösek, csak néhol ragadják meg jobban a tekintetet. (Lejáró télen) S bár legtöbb alkotásán nem vagy csak mellékszereplőként jelenik meg az ember, mégis mindig tájba foglalt, apró motívummal érzékelteti ottlétüket. A Havas, szakadékos part két figurája, a kép sarkában megjelenítve fokozza a tágasság, a nyugalom érzetét. Képeinek kompozíciói előrevetítik a történéseket — még akkor is, ha az esemény maga nem jelenik meg a vásznon. A présházba igyekvő parasztember figurája vagy a kukoricatörők táblába rejtett alakja példázza ezt leginkább. Legsikerültebb, színeiben és technikájában is a legfigyelemreméltóbb Őszi hangulat című akvarellje. Jelzi, hogy e festészeti műfaj hordozza magában leginkább a művész gondolat- és érzésvilágát. Alkotásait december 7-ig láthatja a közönség Kaposváron a Bernáth-teremben. Várnai Ágnes SCHWEITZER SZELLEMÉBEN Orgonán is lehet zenélni Muzsikusaink között igen kevés az olyan sokoldalú egyéniség, a zene funkcióját, hatását oly gondosan, felelősséggel vizsgáló előadóművész, mint Kovács Endre, a mai középnemzedék egyik kiváló orgonistája. Különös műgonddal választja ki a koncertje színhelyén lévő orgonához, egyszersmind a maga egyéniségéhez a megfelelő darabokat. De nem kerülheti el a hallgató figyelmét az az elemző igény sem, amely erőteljes vonásokkal igyekszik megrajzolni az orgonakompozíciók hangjai mögött rejlő szerzői-emberi arcvonásokat. Talán ezért megkülönböztetett, gyakran meglepetést is okozó esemény Kovács Endre minden hangversenye. S talán azért is, mert ő az egyik leghívebb hazai apostola a romantikus orgonamuzsikának. — Pedig zongoratanulmányaim idején inkább a finomabb, Schubert, Schumann, Chopin alkotta romantika vonzott — vallja a művész —, s érdekes módon kevésbé Liszt, Brahms világa. Reger pedig, ez az ötletes s az orgona minden adottságát kihasználni képes szerző, akinél jobban senki nem ismerte a hangszert (de Bachot sem!), még ma is meghaladja az én romantikaelképzelésemet. Sokáig éltem a zongora bűvöletében, Rubinstein volt — s részben maradt is — a nagy példaképem, s úgy éreztem, az orgonánál összefolynak a nagy hangtömbök, nem tudni, hol kezdődik egy frázis, nincs értelmezve a zene... Addig tartott mindez, amíg nem hallottam kitűnő mesteremet, Zalánfy Aladárt orgonálni. Egy Bach-fúgát játszott, s úgy emlékszem, pillanatok alatt megértettem, mit jelent a hangok birtoklásán túl tisztában lenni azenével, annak érzelmi tartalmával. Alighanem ezért és azóta vonzódom jobban az idősebb muzsikusgenerációhoz, akik számára az orgona nem technika, s akiktől megtapasztaltam, hogy orgonán is lehet zenélni. — Művészetében — úgy tudom — megkülönböztetett helye van Cesar Franck- nak. — Franck szerintem az egész orgonairodalomban önálló helyet képvisel. Különösen közel áll hozzám befelé fordulása, fanyarsága, amelyben mindig dominál a fájdalom, a sötétség, s amely nála mindig hangosan szól, de amelyben mindig fellelhető a csöndesen megszólaló hit, megnyugvás, a világgal való megbékélés is. Talán Franck orgonazenéjében érzem legerőteljesebben a francia romantika jótékony, simogató hatását, ami annyira kell az embernek. Persze Bach is megnyugtat, jó hatással van a felzaklatott idegrendszerre, de talán hosszabb távon kevésbé kielégítő számomra. — Különösen érdekes, amit mond, ha figyelembe vesz- szük, hogy másik nagy példaképe Albert Schweitzer, minden idők egyik legnagyobb Bach-interpretátora. — Nincs ebben semmi ellentmondás. Annak idején Zalánfy Aladár Bach-játéká- ban egyebek közt az az érzelemgazdagság fogott meg, amely Schweitzerében is. Persze éppen Bach esetében nem divat érzelmekről beszélni. Hamar ráfogják az emberre, hogy romantikus felfogású. Pedig ez nem igaz, csak úgy kell kezelni az orgonát, mint zenei eszközt, s nem mint gépet. Egyébként — büszkén mondom — diákkoromban egyszer-egyszer levelet váltottam Schweitzerrel. Később egész munkásságát, szellemiségét igyekeztem megismerni, különösen teológiai hitvallását, amely egy bibliai igén alapszik: Isten fogalma azonos a szeretet fogalmával! Számomra ez azért különösen fontos, mert szomorúan látom, hogy a gyakorlati életben a szeretet kiveszőben van. Azt remélem persze, hogy muzsikusként, ennek az igazán emocionális művészetnek a művelőjeként valamit tehetek ez ellen. Ezt szolgálják többek között azok a kéthetenkénti koncertjeim is, melyeket a Schweitzer-ott- honban adok, melyekhez sikerült sok más művésztársamat is megnyernem, s ahol különböző felekezetű idős embereknek igyekszem örömöt, megnyugvást szerezni. Olyan ökumenikus szolgálatnak tekintem ezt, amely bizonyosan méltó Albert Schweitzer szellemi örökségéhez. Szomory György TV-NÉZŐ Shakespeare, ha akarjátok Hogyan is rögzült a vizsgatárgyba merevített egykori egyetemi, esztétikai regula? Ha megfilmesítenek egy regényt, akkor a moziváltozat vagy jobb lesz a könyvnél, vagy alatta marad annak. Az egyenértékűség úgyszólván kizárva... Ha mégis annak érezné valaki, az olyan kivétel, amely a fenti szabályt erősíti. Aztán jött a tévé és a színház találkozásának teoretikája. Ha a közvetítés megőrzi a színházi jelleget az a képernyőn — úgymond — „tévészerűtlen”. Ha viszont a kamera „feltolakszik” a színpadra, akkor a képernyőről kiszellőzik a színház igazi atmoszférája, szaga, nyüzsgése, színész és közönség együttlélegzése. Ha mégis egyenértékűnek érezné valaki... Nos, az egy kész csoda. Készülnek ilyen csodák — hogyan lehetségesek? Pontosan nem tudom, ám a szerda esti színházi közvetítés láttán gyanítom. A produkció végig fogva tartotta az embert, s esze ágában sem volt teoretikus előfeltevéseken rágódni. Rá lehetett feledkezni, zárójelben maradt minden mögöttes okoskodás. Nos, ezért gyanítható, hogy Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok közvetítése a,, Katonából” nem az esti kapcsolással vette kezdetét, hanem gondos, mi több: műgondos előmunkálatokkal. Ezáltal a kamera jócskán nyújtott „tévés élményt”, ám oly ügyesen váltva nézőpontjait, Kovács Tibor fotómontázsa komponálva „plánjait", hogy valódi színházi áramkör is vibrált a képernyőn. A színháznak s a tévétéchnikának egyaránt hűséggel szolgáló, ugyanakkor merész megközelítésű, jófajta minőség valósult meg. így végül is a remek produkció maradt a főszereplő. Mesterien mai és következetesen klasszikus színre- (és képernyőre-) vitel volt ez; nagyszerű alakításokat egységes felfogásba ötvöző „ensemble- játék”. Hihetetlen jellemábrázolással és karikírozással, hihető mesével, egzotikus látványossággal és fanyar, e század végi iróniával. Értelmesen és szórakoztatóan üzentek kitárulkozásai, leleplezett álságai: röhögte- tő komédiázással és sistergő gyűlölettel. Céltévesztő vágyakkal és célba érő szerelemmel, pofátlan pózokkal és köny- nyes őszinteséggel. Rólunk, nekünk, velünk szólt a produkció. Külön öröm, hogy a Zsámbé- ki Gábor rendezésében és a Márton István vezetésével közvetített játék szünetében nem pakoltak túl sok információt az előadásra a beszélgetők. Inkább könnyedén okos, tisztelet- reméltóan szerény disputára figyelhettünk. így aztán zavartalanul élvezhettük végig a „messzi lllyriából” érkező üdítő játék zamatét — nagyon ismerős, hazai ízeivel együtt. (Tröszt) Bonsai-klub a megyei könyvtárban Sokan megcsodálták tavasszal Kaposváron a megyei könyvtárban azokat a törpefákat, amelyek méretét állandó metszéssel tudták csak megőrizni gazdáik. Mivel egyre többen szeretnének bonsai-okat nevelni lakásukban, az intézmény klubot hoz létre számukra. Máj Pétertől, a megyei könyvtár munkatársától megtudtuk, hogy a klub vezetésére dr. Máté Sándort, a neves bonsai-szakértőt kérték fel. A törpefák kedvelői december 5-én, 17 órakor találkoznak, s a növények gyűjtéséről, gondozásáról esik szó. A havonkénti összejöveteleken vendégelőadókkal is beszélgethetnek majd e különös hobbi művelői. L. S.
