Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)

1990-11-24 / 181. szám

t 6 SOMOGYI HÍRLÁP — KÖZELKÉPEK 1990. november 24., szombat Édes élet — olykor keserű zamattal LESTYÁN MESTER A Lestyán. Mindenki csak így emlegeti a neves kaposvá­ri cukrászt, aki immár három év óta nyugdíjasként dolgozik Kisfaludy utcai műhelyében. Ottjártunkkor — karácsony közeledvén — szaloncukrot mártogatott a fényes csokolá­démázba. A idén pisztáciaízű is lesz közöttük. A gróf lakodalmán — Feleségem, Márta vette át tőlem az üzletet — mondja Lestyán Ferenc, akinek neve az évtizedek folyamán fogalommá vált a megyében.—Tőlem tanglta a szakmát, s megszerezte a mester címet is. Én most amolyan kuk­ta vagyok csak mellette. Az édessé­gektől nem tudok megválni, hiszen vi­lágéletemben cukorral, csokoládéval dolgoztam. A csíkszentkirályi Lestyán családban volt író, orvos, mérnök; a cukrászatra azonban csak Ferenc adta fejét. Kispesten nevelkedett, s az Üllői úti cukrász fia volt a barátja. A fagylaltkelyheket, tortacsodákat, a sü­teménykülönlegességeket együtt vit­ték ki a megrendelőknek. A házhoz szállításért 30—50 fillér borravalót csúsztattak a zsebükbe, ami bizony komoly összeg volt a harmincas évek végén. A fiatal fiú örömmel segédke­zett az édességek elkészítésében, s az ízek mellett a látvány már akkor megbabonázta. — Hogyan került a család Kapos vár­ra? — Édesanyám és nagyszüleim ide­valósiak voltak, ezért 1940-ben leköl­töztünk. A Corsóban kifutófiú voltam, majd Barcsra kerültem, ahol Takács István kiváló cukrászmester osztotta meg velem a szaktudását. Tanítóm bejárta a fél világot. Volt Monte Carló- ban, Párizsban, és hozta-vitte magá­val az ízeket —meséli, s jóízű nosztal­giával említi 1943 őszét, amikor Szé­chenyi gróf lakodalmán Csokonyavi- sontán hidegtálakat és tortákat készí­tett. Az estélyen pedig ő maga is fel­szolgált. Libériája még most Is meg­van. Titkok tudóig — A mestervizsgán mivel rukkolt elő? — Rengeteg gyerektortát, emeletes dísztortát sütöttem, csoki- és cukorka­figurát formáztam. Nemcsak az időt, a gazdaságosságot is mérték — jegyzi meg, hozzátéve azt is, hogy a diplomát 1967-ben kapta. 1954-ben a kaposvári Földszöv cuk­rászüzemébe került, ahol 17 éven át kereste a kenyerét. Közben folyamato­san képezte magát, tanulmányozta a hazai és a külföldi szakirodalmat; és folyton-folyvást azon törte a fejét, mit lehetne egyszerűsíteni a gyártástech­nológiában, milyen új készítményekkel lephetné meg az édesszájú vásárló­kat. Újításait a VOSZ egy 500-as Topo- linóval és egy Skodával díjazta. A múlt felidézése közben friss máz került a szaloncukrokra — megtelt ve­lük a fatálca. Kakaós, vaníliás, mazso­lás, kókuszos, kávés, fahéjas cseme­gék sorakoznak „hőkezelésre” várva. Amikor arról faggattam a mestert, mi a titka annak, hogy a karácsonyi nya­lánkságok állaga ily sokáig megmarad, nyomban visszakérdezett: — Csak nem képzeli, hogy féltve őrzött titkomat elárulom ?! Magamtól is gondolhattam volna e válaszra, hiszen a fertályokat nemigen osztják meg a mesterek egymás kö­zött. A lágyfagylaltok, a gesztenyepü­rék és -szívek, fondantmikulások ép­pen ettől a titoktól lesznek „lestyáno- sak” A legújabbak, a nemrég „piacra dobott" bonbonok is — amelyeket 30 év óta nem gyártottak Magyarorszá­gon — nagy sikert arattak a hazai kö­zönség körében. S mint megtudtam, az osztrákok és a németek is érdeklőd­nek a színes sztaniolba csomagolt édességek iránt. Lestyán mester megmutatja gépeit; vagyont ér szinte mindegyik! Svájcból, Ausztriából, Németországból valók. A hazai cukrászok közül kevesen büsz­kélkedhetnek ilyen berendezéssel... — Pár évvel ezelőtt el kellett belőlük adnom — veti közbe Lestyán Ferenc. Ugyanis akkor volt az az ominózus ügyem, ami a fagylalttal együtt megke­serítette az életem. 1983-ban az ille­tékhivatal bekérte aktáimat, s hosszas vizsgálódás után adóhátralékot fede­zett föl. Ezt egy újabb követte, amikor is a pénztárkönyv alapján kellett volna bizonyítanom az éves bevételt. Mivel ezzel nem szolgálhattam — hiszen az az illetékhivatalnál maradt — becslés­sel állapították meg a forgalmat. 619 ezerforintot fizettettek velem. A megye 37 cukrászának összesen nem volt ennyi az adója... Kiszámítottuk, hogy ekkora adó esetén olyan hatalmas mennyiségű alapanyagot kellett volna elraktároznom, ami többszöröse jelen­legi raktárkapacitásomnak. Ez senkit sem érdekelt. Behajtották rajtam ezt az összeget. Nyugatról kapott kocsim után 380 ezer forintos vámot fizettem. 240 ezerért foglalták le. 400 ezerért vásárolt telkemet 80 ezerre taksálták... (Kellett volna egyik eJvtársunknak...) A megkerült csomag — Amikor leróttam állítólagos tarto­zásomat, pár hónap múlva lakásomra szállítottak egy csomagot az illetékhi­vataltól — folytatja a történetet, s több­kilós, spárgával gondosan átkötözött, bontatlan pakkot tesz elém. Közösen betűzzük a tartalmát: Az 1979-80-81. Fotó: Lang Róbert évi adóvizsgálati anyag (a pénztár- könyv kivételével) — olvassuk a cso­magolópapíron, amelyen a dátum va­lamint a gépkocsivezető aláírása is megtalálható. Bár az 1971-től működő műhely ve­zetésétől 16 esztendő után megvált, Lestyán Ferenc továbbra is megőrizte kedvét. Alkalmazottként dolgozik, s újításokon töri a fejét. Amikor arról érdeklődtem, van-e va­lamilyen titkolt vágya az egykori cuk­rászversenyek elsődíjasának, a me­gyei cukrászszakosztály elnökének, nyomban jött a válasz: — Régóta jó a kapcsolatom a német cukrászkamarával és a BAKÓ céggel. Azt tervezzük, hogy mielőbb létreho­zunk egy közös áruraktárat, amelyben nyersanyagokat és gépeket vásárol­hatnának a mesterek. Olyanokat, amelyekhez Magyarországon nem jut­hatnak hozzá. No és szeretnék még jó néhány karácsonyra szaloncukrot készíteni, amelynek fehér csomagoló­papírját gyakran a tv előtt ülve „rojto- zom”... Lőrincz Sándor HETVENÖT ÉVES A TANÁR ÚR Mondd az igazat, amit gondolsz... BESZÉLGETÉS LŐRINCZE LAJOSSAL Nevét mindenki ismeri e hazában, s a határainkon túl is. Tudomá­nyos munkásságát elismerik. Számos tudományos kitüntetése után nemrég a teológia díszdoktorává is avatták, Jugoszláviában pedig a nyelvművelő tevékenységét elismerő Szarvas Gábor-díjjal tüntették ki. Beszélgetésre mégis abból az alkalomból kértük, hogy ma tölti be 75. évét a Tanár úr, akinek hangját már négy évtizede hallhatjuk a rádióban. —Zaklatott világunkban egyre ritkábban lehet olyan derűs, mosolygós emberrel találkozni, mint a Tanár úr. Hogyan tudja így megőrizni fiatalosságát, fris­sességét? — Ha egy-két kortársammal össze­hasonlítom magam, tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy viszonylag ke­vésbé vagyok megrokkanva. Ez egy­részt alkati dolog, azután talán lelki alkat kérdése is, mert azt tapasztal­tam, hogy az optimistább vagy a vidám­ságokra hajlamosabb emberek fiata­labbak maradnak. De az életformám is olyan, hogy segít megtartani egészsé­gesen. Nem dohányzom, azt hiszem, részeg sem voltam soha életemben. Igyekszem pihenni? Azt azért nem mondanám. Tulajdonképpen sose pi­henek, legfeljebb — mást csinálok pi­henésül. De a munkám sohasem mun­ka igazán, hanem öröm, szórakozás. Másfél, két évvel ezelőtt viszont mégis akkora fáradtság, kimerülés jött rám, meg a szívemet is nagyon kezdtem érezni, hogy azt gondoltam, vissza kell vonulni... De az ember az életéből nem léphet ki, amíg él, s még annyi a mun­ka, a feladat.’Annyi kéziratom van, amit ki kellene adni, aztán meg új ten­nivalók is vannak a környékbeli álla­mok magyarságának nyelvi és kulturá­lis gondjaival kapcsolatosan, tehát nem lehet kiállni a munkából. —A déli Bakonyban, az Üsti-hegy alatt található a falu, Szentgál, ahol született. Milyen nyelvi-iro­dalmi élményeket kapott onnan? — Szentgálról való indulásomnak rengeteg örömét tapasztaltam, igen sok hasznát láttam életemben. Szak- dolgozatomként az egyetemen Szent­gál helyneveit, földrajzi elnevezéseit fejtegettem. Később, amikor a rádió révén ismertté vált a hangom, akkor ez az otthon kapott hangszín, dallam, a beszédem zenéje tűnt fel először az embereknek. De nemcsak a nyelv zené­jét, hanem azt a sok ízes, jó szólást, közmondást, nyelvi fordulatot is, ame­lyet állandóan idézek, mind-mind on­nan kaptam. 1952-től a rádióban — Harmincnyolc éve kezdte meg a Kossuth Rádió az Édes anyanyel­vűnk című műsorát. Milyen előzmé­nyei vannak ennek? — Kodály Zoltán biztatott, aki az Akadémia nyelvművelő bizottságának volt akkor az elnöke, hogy újítsuk fel azt a rádióműsort, amelyet a 30-as években Halász Gyula Édes anyanyel­vűnk címen sikerrel művelt. 1952-ben indítottam el. Bevallom, azt hittem, hogy ez egy kis kirándulás lesz. Érde­kes erőpróba, vajon tudom-e csinálni. És életem leglényegesebb része lett, sok minden kisaijadt, kinőtt belőle. — A rádión keresztül történő ta­nítás nyújt-e valamiféle sikerél­ményt? — Egy biztos, annyit legalább elér­tem, sok nyelvésztársammal elértük, hogy a nyelv értéke, a nyelvhasználat fontossága már benne van a levegőben. Ezt látom a levelekből, vagy akár a humoros lapokban megjelent, és erre vonatkozó megjegyzésekből. De abból is, hogy megyek az utcán és megállít valaki: „Tanár úr, engedje meg, hogy megszorítsam a kezét. Köszönöm azt, amit csinál.” Ez az én legfőbb jutal­mam, és ez állandó erőforrás nekem. Soha életemben nem volt izzasztó, fá­radságos munka egy-egy nyelvi tényt kibogarászni, múltját felderíteni, iro­dalmi vonatkozásait feltárni. Ez mind­mind olyan öröm, amit kívánnék min­denkinek: úgy éljen, hogy a munkájá­ban mindig ennyi öröme legyen. Én azt mondanám ilyen szempontból, hogy boldog ember voltam és vagyok. — Ön úttörő módon foglalkozott a határainkon túl élő magyarság anyanyelvápolásával is. Milyen megfontolásból kezdte ezt a mun­kát? Konferenciák az anyanyelvért — Húsz évvel ezelőtt kezdtük el az anyanyelvi konferenciát, és akkor főleg a nyugati illetőleg a tengerentúli ma­gyarság gondjaival foglalkoztunk. De már akkor is arra törekedtünk, hogy a szomszéd államok magyarságának a képviselői is jelen legyenek tanácsko­zásainkon, elmondhassák tapasztala­taikat arról, hogy egy másik nyelvvel együttélésben milyen nyelvi gondjai vannak a magyarságnak. Arra töre­kedtünk, hogy Érdélyből, Jugoszláviá­ból, Csehszlovákiából, Burgenlandból és a Szovjetunióból is itt legyenek. Ez többé-kevésbé sikerült, mondjuk Ro­mánia esetében kevésbé, Jugoszlávia esetében többé. — Milyennek látja nyelvünk mos­tani állapotát? Föllelhető-e az igé­nyesség a szép beszéd iránt? — Az igény, az igényesség — tapasz­talatom szerint — még elég széles kör­ben él. Sokan és sokszor tiltakoznak a semmitmondó, üres, „hivatali” nyelv- használat, az idegenszerűségek maj- molása ellen. De — ez is tény — benne van napjaink nyelvhasználatában ko­runk átmenetisége, eszmei zavara, tükröződik benne az értékek elbizony­talanodása is. Jellemző a mai nyelv- használatra az elszürkülés, az elszín­telenedés, a variációk visszaszorulása, ami pedig ellene mond a szavakban, ki­nyilatkoztatásokban annyit hangozta­tott társadalmi szemléletünknek... Teljed az ízléstelenség is. No meg azzal is találkozunk már, hogy a nyelvi igényességre vonatkozó figyelmezteté­sünkre az a válasz: ki törődik manap­ság — egyéb, nagyobb gondjaink mel­lett — azzal, hogy ezt vagy azt a szót használjuk vagy ne használjuk... — Tanár úr szerint a szülők oda­figyelnek-e kellőképpen a gyerekek beszédére? Az iskolában megtanít- ják-e a diákokat az igényes, szép beszéd használatára? Zaklatott életben — Nincs ma az a nyugodt, kiegyensú­lyozott családi élet, amely megadhatná az emberi magatartásnak és a nyelvi magatartásnak is a kötelező és kívána­tos normáit. Tudniillik alig van családi élet, felbomlott; nincs idő rá, a gyerek ül a tévé, a video előtt, és észre sem veszi, hogy az ízléstelenségre lelkileg, ízlésbelileg és nyelvileg is ráhangoló­dik. Az iskola szintén alig-alig nevel még. Nem tanít meg arra, hogy próbáld minél formásabban, minél színeseb­ben, minél differenciáltabban kifejezni magad. Most az iskolai nevelés is for­rongásban, változásban van. Az, hogy az ember formásán, világosan, érthe­tően, szépen fejezze, ki magát, nem olyan egyszerű dolog. Ehhez rengeteg gyakorlat kell, és ez a gyakorlat hiány­zik az iskolából. Hiányzik valószínűleg a tanterveiből, és talán az eszményé­ből, az igényéből is. — Mi a mai nyelvművelésnek, nyelvi ismeretterjesztésnek a leg­főbb feladata? •— Ismertesse meg a nyelvet, anya­nyelvűnket a maga teljességében, be­leértve bizonyos fokig a múltját is. Mindezeket az ismereteket a magunk nyelvhasználatában is hasznosíta­nunk kell, hogy ne színtelen, primitív, semmitmondó, száraz kifejezéseket, mondatokat alkossunk, hanem válasz­tékosán, színesen tudjunk beszélni. A nyelv és a gondolkodás hat egymásra, közvetlen kapcsolatban van egymás­sal; az egyik segíti — vagy gátolja — a másiknak az alakulását, fejlődését. A legfontosabb, hogy a nyelv gazdagságá­nak, szépségének, színességének, igé­nyes használatának legyen meg a presztízse, mert hiszen csak így tudja igazán betölteni, ellátni feladatát. — A ma és a jövőben felnövő nem­zedéknek milyen útravalót adna a Tanár úr? — Nem tudok tízparancsolatot adni, talán az eddigiekből kiderült a lényeg. Tudd, mit akarsz mondani, mondd az igazat, amit gondolsz, ami a meggyőző­désed, és ahhoz keresd meg azt a leg­megfelelőbb nyelvi formát, ami az igaz­ságot legjobban kifejezi. Éz a szépnek’ és az igaznak az egységé. Albert Melinda

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents