Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-22 / 179. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. november 22., csütörtök DICSÉRETES A VÁLLALKOZÓK JAVASLATA ------------------------------------------------------------Nyu gdíjemelés — az áremelkedések arányában Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Mi hajszol az infarktusba? Ötletekben nincs hiány — ezt tapasztalhatjuk napjainkban, ha a nyugdíjak rendezéséről esik szó. Vannak közöttük megalapozottak, kellőképpen átgondoltak, és akadnak kivihetetlenek, (egyelőre) megvalósíthatatlanok is. így volt ez akkor is, amikor az egyszeri nyugdíj-kiegészítés formájáról és mértékéről a honatyák döntöttek az Országházban, s nincs másként akkor sem, ha mindennapi beszélgetések témája a társadalombiztosítás, a jóléti intézkedések közül a nyugdíjasok egyre népesebb tömegét érintő — igencsak izgalmas — kérdéskör... Ezért is olvastuk szívesen a Vállalkozók Országos Szövetségének az MTI útján közzétett állásfoglalását a nyugdíjemelésekről. E szerint a koncepció szerint a VOSZ nemcsak kívánatosnak tartja 1991. január 1 -jétől a 20 ezer forint alatti nyugdíjak 30 százalékos növelését, de a készülő törvényben azt is szükségesnek látja garantálni, hogy ha az infláció évi 30 százalékos, akkor félévente, annál nagyobb áremelkedések esetén pedig negyedévente, de akár havonta is az árakhoz igazítsák a nyugdíjakat. A VOSZ által végzett számítások szerint nincs pénzügyi akadálya annak, hogy bevezessék ezt a rendszert, ugyanis előteremthető hozzá ■ a szükséges anyagi fedezet... A VOSZ-nak erről a vélekedéséről november 8-án olvashattunk. De jó is lenne, ha addigra, mire ezek a sorok megjelennek, a nyugdíjak ilyetén való emelése több lenne puszta kívánalomnál... A szívizominfarktus az egyik leggyakoribb úgynevezett pszichoszomatikus betegség. Kialakulásában az ismert testi rizikótényezők — elhízás, kevés mozgás, dohányzás, ivás — mellett a lelki hatásoknak is fontos szerepük van. A helyes táplálkozásról, a mozgásról sok szó esik, de az infarktust elősegítő lelki tényezőket kevésbé ismerik. Pedig a hétköznapi életben sokan felfigyelnek olyan esetekre, hogy infarktust kap a munkahelyén „két malomkő között őrlődő", a lefelé is, felfelé is eleget tenni akaró középvezető. Családi perpatvar közben is jöhet a szívroham és az infarktus... A tartós stresszhelyzet, az erős lelki feszültség, a szorongás, a visszafojtott indulatok kórosan megváltoztatják a vérkeringést, az erek rugalmasságát, elősegítik a koleszterin lerakódását, így előbb-utóbb károsodik a szívkoszorúerek vérellátása, és bekövetkezhet a szívizomelhalás. Ez akkor is megtörténhet, ha az ember tagadja a szorongását. (Akik teljes egészében átélik rossz érzéseiket, azoknak a testi működései kevésbé károsodnak.) Ha infarktuson közvetlenül átesett betegekkel pszichológiai vizsgálatot végzünk, kibontakozik előttünk a megbetegedés előtti személyiség, és a beteggel együtt gondolkozva megtaláljuk a betegségben közrejátszó legfontosabb környezeti hatótényezőket. Az infarktust kapott betegek egy része túlságosan érzékeny, aki „mindent a szívére vesz” és magába fojt, más részük ellenkezőleg: indulatos, lobbanékony, és indulatait töb- bé-kevésbé kifejezésre is juttatja. Külön csoport a lelkiismeretes, ambiciózus, sokat akaró, versengésre hajlamos egyéneké. A rosszullét előzményeként igen gyakran szerepel párkapcsolati konfliktus, mely nemcsak a pillanatnyi veszekedésre szorítkozik, hanem régebbi keletű. Igen jelentős csoport az, melynél valamiféle hajszoltság robbantotta ki a betegséget. Az esetek felében a hajszolt- ságot találjuk kiváltó okként, melyért felelős lehet az egyén, a család, a munkahely és a társadalom is. A nehéz és tartós fizikai vagy szellemi munka önmagában nem okoz bajt (legfeljebb fáradtságot), ha nyugodt körülmények között és jókedvvel végzi az ember — különböző problémákkal, , belső feszültségekkel társulva viszont komoly veszélyeket rejt magában. Maga a személyiség is lehet olyan, hogy az ember szinte saját magát hajszolja bele a betegségbe. Ha túlzottan magas mércéket állít maga elé, ha túlságosan ambiciózus és versengő, ha nagyon lelkiismeretes, precíz, akkor sohasem képes igazán megpihenni, lazítani, hanem folytonosan felpörgetett tempóban, magas fordulatszámon, erős belső feszültségszinten él. Önmagában még ez sem lenne baj; a probléma akkor súlyosbodik, ha az ilyen ember elégedetlen önmagával, és elhatalmasodik rajta az az érzés, hogy nem képes megbirkózni a feladataival, hogy összecsapnak feje fölött a hullámok. Ilyenkor már veszélyben él. Megesik, hogy az ember nem saját magát hajszolja, hanem kívülről hajtják. A család is hozzájárulhat a megbetegedéshez az igényeivel, elégedetlenkedéseivel, melyekkel fokozott terhek vállalására készteti a leendő beteget. Végül a társadalom is teremthet veszélyeztető helyzetet. A technikai fejlődés, a tartós fogyasztási cikkek kínálata, a rámenős reklám, a jobb módú ismerősök példája óhatatlanul túlzott igényeket kelt az emberekben, miközben ezek kielégítésére csak kevés lehetőség kínálkozik. Magyarországon szív- és érrendszeri megbetegedésekben hal meg a legtöbb ember. Vigyázzunk magunkra és egymásra! Dr. Ignácz Piroska —hf— MÁR MOST A BUZSÁK1 BÚCSÚRA KÉSZÜL Fába faragott élet Takaros ház, rendezett udvar fogadja az arra járót, a marcali Kustos János portáján. A somogyjádi születésű házigazda tartalmas életet mondhat magáénak. Kaposváron, a Donnerben, a nagyanyjánál nevelkedett, s innen látogatta meg Rácegresen lakó szüleit. Kitanulta az asztalosmesterséget, volt pénzügyi osztályvezető-helyettes, bankigazgató; dolgozott a pécsi építőipari trösztnél és a kaposvári építőipari vállalatnál, s egy időben kisiparosként kereste kenyerét. Cégtáblája most, nyugdíjaséveiben is kinnmaradt, hirdetve: e falak között asztalos él... — A szentgáloskéri iskolában Magyar László tanító úrtól kaptam indíttatást, aki az olvasás és a számolás mellett arra törekedett, hogy tanítványai minél több gyakorlati ismeretet elsajátítsanak — idézi föl gyerekkorát vendéglátónk. — Emlékszem, nagyobbacska lányával együtt gyakran kapál- tunk-gyomláltunk a kertjében, s azt is megtudhattuk, hogyan kell szőlőt, fát oltani, szemezni. A természet iránti rajongás, áfák szeretete már akkor hatalmába kerített. Cinkét, ökörszemet faragtam, és asztalosinasként bútorokat is készítettem. intarziás ékszerdobozt tesz elém. — Látja, ez még abból az időből való — mutatja büszkén egyik legféltettebb kincsét. Majd újra belefeledkezik emlékeibe. — Faipari főiskolába szerettem volna járni, ám mégis az egykori tőzsdepalotában — a mai Tv-székházban — kötöttem ki. A Gazdasági és Műszaki Akadémián tanultam. Pécsi munkahelyemről 1956-ban kirúgtak; akkor határoztam el, hogy Kaposváron nyitok asztalosműhelyt. Kezdetben nehezen éltünk meg a feleségemmel és két gyermekünkkel, ám később sok megrendelést kaptam. Csöngetnek. Beszélgetésünk félbeszakad. A ház ura egy helybeli asszonynak nyit ajtót, aki afelől érdeklődik, elkészült-e mára kis hordó. A mester ígéri: másnapra meglesz, savanyodhat benne a káposzta... Ismét visszazökkenünk a múltba, ám most a faragásról — mert Kustos János ennek is mestere — esik szó. Csaknem három évtizede veszi rendszeresen kézbe a faragókést, hogy tányérokat, kanászosto- rokat, pásztorbotokat, pipaszárakat borítson be szebbnél szebb virágmotívumokkal. Ezeken kívül faliképeket és kisplasztikákat is készít. Míves székek, ágytámlák hirdetik: a lakásban tevékeny alkotó él. — Kit tart példaképének? — Kapoli Antalt vallom szellemi mesteremnek — mondja —, akit rendszeresen meglátogattam, hogy ellessek tőle egy-egy technikai fogást, megismerkedjem azzal a gazdag motívumkinccsel, amellyel ő dolgozott. Kedvencem a rózsa és a tulipán, s ezek levelei, hajtásai. Ám életképeket is faragtam. A Szánt a béres című munkám az OMEK-on is falra került... Vaskos fényképalbumot vesz elő. Kiállítások, fafaragó táborok fotói, beszédes bizonyítékai mesterségének. Vadászkürtöt, kígyós görbe botot, tálasokat, sétapálcákat, kulacsokat, kisebb-nagyobb szobrocskákat kapott lencsevégre a fotóapparát. — Nagy Ferenctől és a néhai Tóth Miska bácsitól is sokat tanultam. Tudásukat örömmel átadták a faragás iránt érdeklődőknek, és én is ezzel a céllal megyek el egy-egy szakközépiskolába, gimnáziumba. Szerencsére mindig akad néhány, talentummal megáldott diák, akinek a munkája láttán elégedetten nyugtázhatom: az ősi mesterségnek, a somogyi motívumkincsnek lesz továbbvivője. Amikor arról faggatom, hogy a hazai kiállításokon kívül hova jutottak el munkái, büszkén újságolja: Svédországtól Amerikáig, Németországtól Ausztráliáig. Búcsúzáskor bevezet műhelyébe, ahol méretre szabott darabok sorakoznak. Hamarosan újra kézbe kerülnek, s'télen a meleg konyhában ismét megkezdődik a munka. János bácsi már most a jövő évi buzsáki búcsúra készül, amely több mint másfél évtized óta nem múlik el nélküle. Lörincz Sándor Fotó: Jakab Judit IDŐSKORBAN IS HASZNUNKRA VAN Gyógyító természet Az idősebbek és a testmozgás A hangsúly a rendszerességen van Mostanában egyre-másra olvasunk, hallunk a természet- gyógyászatról, a növényi étrendről, a gyógyteákról, a gyógyfürdőkről, a talpmasz- százsról. Nem lehet véletlen, hogy ennyire terjednek a természetes gyógymódok, hogy egyre erősödik a beléjük vetett hit. Kézenfekvő magyarázat lehetne, hogy ahol hiányos a tudás, oda befurakszik a babona — de hát az orvostudomány igen nagy mértékben fejlődött éppen a legutóbbi időben! Viszont éppen az orvoslás fokozódó gépesítése elgépiesedést is jelent: amennyivel több a technika, annyival kevesebb a személyes elem. Úgy tűnik, az emberiségnek egy kicsit elege van a bonyolult technikából, visszavágyik a természetbe, és egy kicsit a korábbi életmódba is; jobban bízik nagyanyái gyógyfüveiben és masszázsaiban, mint a nehezen érthető elektronikában és a különféle láthatatlan sugarakban. A társadalmi fejlődésben a túl modern után, ismét a hagyományosnak lesz keletje, mint a ruhadivatban. A korábbi évtizedekben szuperkényelmesnek kikiáltott összkomfortos panelépületekből csaknem mindenki kertes házba vágyik, a legtehetősebbek még falusi parasztházat is vesznek. Az agyonvegy- szerezett mezőgazdaság után a biokertészeté a jövő... A természet valóban gyógyít. Sokan a munkahelyi gondok, a családi bajok elől menekülve, ahogy kiérnek a kőrengetegből, megnyugszanak a telken: a maradékfeszültséget „kikapálják” magukból, levezetik a fizikai munkával. A fák, a virágok látványa, a madárdal és a csönd szinte megfüröszti a lelket, vigaszt nyújt a I^ISangolt- ságra. Az elvégzett munka jóleső fáradtságot, a tevékenység mással nem pótolható sikerélményt nyújt. A természet valóban képes kikapcsolni a civilizációs ártalmakkal agyonterhelt emberi agyat, felfrissíti, megújítja a felpörgetett ideg- rendszert. A sokasodó emberi konfliktusokra gyógyírként hat a természet, a csend, a viszonylagosan kényelmesebb munkatempó, a friss levegő. De nemcsak pillanatnyi hatásról van szó, mélyebben is történik bennünk valami... Az ember biológiai voltát a civilizáció megnyirbálta, mesterséges körülmények rácsai mögé zárta — de ezt nem lehet sokáig büntetlenül rákényszeríteni! Kell a természet! A kiegyensúlyozott léthez kell a közvetlen kapcsolat a napfénnyel, a vízzel, a levegővel, a növényekkel, az állatokkal. Ezt nem pótolja néhány cserép virág, és egy pár aranyhörcsög vagy madár a lakásban. A megoldás: több kirándulás, séta, kocogás és legfőképpen a kertművelés. Ez utóbbi még az egészséges táplálkozást is biztosítja. —ip— Napjainkban, amikor a különböző keringési zavarok, érelmeszesedés, szívinfarktus, a magas vérnyomás valósággal népbetegséggé vált, és szinte megtizedeli a nyugdíjas korosztályt, egyre nagyobb figyelem fordul az idősebbek sportolásának nem is olyan könnyen megoldható problémájára. A hangsúly a rendszerességen van. Az alkalmi fellángolások gyakran többet ártanak, mint amennyit használnak. Aki úgy akarja letudni a dolgot, hogy egyszer-egyszer beszáll egy „sörmeccsbe", az könnyen súlyos árat fizet, és hónapokig viselheti a bulimeccsen szerzett rándulás, sérülés következményeit. A korosodó test karbantartásához rendszerességre van szükség. Vitathatatlanul legnépszerűbb sportág nálunk a labdarúgás. Negyven-ötven éven felül már nem ajánlatos igazi mérkőzéseket játszani, főként annak nem, aki sok évvel korábban abbahagyta a rendszeres focit. Bárhol módot találhat viszont arra, hogy különböző lazító, átmozgató gyakorlatokat végezzen egy labdával, akár egyedül, akár társaival közösen. Nagyon célszerű a lábtenisz, a kétkapuzó fejelés, ami szinte semmi veszélyt nem jelent, nem okozhat rándulást, ficamot, viszont a test minden részét felfrissíti. A kézi- és kosárlabdának szintén vannak olyan könnyedebb formái, amelyekre ötven éven felüliek is benevezhetnek. A teniszezésnek nincs is felső korhatára, követelményei valóban mindenki által teljesíthetők, viszont ez a játék sokkal költségesebb, mint a többiek. Az úszás univerzálisan jó hatással van öreg és fiatal szervezetre egyaránt, de kifogás lehet, hogy nem mindenki bírja a hidegebb vizet, a meleg víz pedig a szívnek árthat. Futni mindenki, mindenhol tud. Erdőn, mezőn, aszfalton, egyszerű öltözékben, igen olcsó tornacipőben is űzhető a futósport, nem kell hozzá semmiféle engedély, terembér, menedzselés, csupán két láb és némi átlagon felüli akaraterő. Nem kell félni az első napok fáradalmaitól, ezek természetes reakciói a szervezetnek és igen gyorsan elmúlnak. Akinek a kocogás is nehezére esik, annak még mindig megmarad a természetjárás, a turisztika. Szép tájakban hazánk igen gazdag, jól szervezett a turizmus rendszere is, és bár olcsó turistaházakból még mindig hiány mutatkozik, a lakóhelyről pár óra alatt megközelíthető turistacélok tömege várja a túrázókat, köztük elsősorban a gyerekeket és az idősebb ko- rúakat, a nyugdíjasokat. Jólesik látni a nagyival együtt menetelő unokákat. Az ilyen közös programok összekapcsolják a család együtt élő nemzedékeit, az egészség óvasa mellett tehát társadalmi haszna is van a sportolásnak. —vf—
