Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)

1990-11-17 / 175. szám

1990. november 17., szombat

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

9

Régi képek üzenete

Az új és újabb hullámokban jelentkező nosztalgia figyelmeztet arra, hogy a múlt, a hagyományok megőrzése mily erős óhaja az embereknek.

Megilletődöttséggel veszünk kézbe egy ötszáz év előtti többnyelvű szótárt, melynek összeállítója csupán annyit szeretett volna elérni, hogy az e tájakon élő magyarok, németek, csehek, horvátok megértsék (esetleg a latin segítségével) egymást. Hasonló érzéseket kelt, ha fölismerhető stílusjegyeket

hordozó épületekre esik a pillantás. A magyar história egyes korszakaiban sajnos nem az épületek megőrzése volt a cél, inkább a lerombolásuk, megsemmisítésük. Ezért kelt némi irigységet a magyar turistában, amikora Loire-völ- gyi kastélyokat végignézni vagy egy katedrálisban olyan szószéket mutatnak neki, amiről hat-hétszáz évvel ezelőtt is prédikáltak.

Az épületek hordozói leginkább a folytonosságnak, s őrzik az ország, a város és az ott élők identitását. A lokálpatrióták, az azonosságtudatot megőrizni kívánók minden lehetőséget megragadnak arra, hogy egy szépnek, kedvesnek ítélt állapotot megőrizzenek. Sajnálatos, hogy ennek a generációnak ez nem adatott meg. „Nagyszabásúnak” hirdetett tervek, szűk körben hozott döntések — a modernizálás rossz jelszavával — városképeket alakítottak át. Stílust és harmóniát nem nézve tettek tönkre impozáns épületeket. Pillantsunk csak a hajdani osztrák—magyar bank kaposvári palotájáról készült felvételre. A tervező impozáns, de a klasszikus nyugalmat, megállapodottságot sugárzó építményt álmodott meg. A nagy falfelületek egyhangúságát minden lehetséges módon törekedett megbontani. A környezetéhez is alkalmazkodó építményt — talán a rombolva építés abszurditásának jegyében — betontoldalékokkal csúfították el.

A vendég, aki ma a banktól a sétálóutca irányába fordul, leggyakrabban elismerését fejezi ki. Nemrégiben mondta egy nyugati vendég: „Ezt az utcát bármelyik európai város megirigyelhetné”. Elsősorban azért, mert megőrizte az épületek változatos, szemet gyönyörködtető stílusjegyeit és színképét. Éppen ezért tűnik szembe, különösen, ha a Fő utcáról készült régi felvételt megnézzük, hogy a „szoc- reá/”jegyében voltak kísérletek a harmónia megbontására. Ez a fotó, illetve a plébániatemplomról készített üzenetet hordoz a hajdani életről. A sietséget, rohanást nem kedvelő kisvárosi nyugalomról. Igaz, gyalogosan, bevásárló kosárral a karon, de még lovas kocsival sem volt érdemes rohanni. A templom mellett ott voltak az árnyat adó fák, megállásra, pihentető beszélgetésre csábítva.

A Fő utcáról készült felvételnek más üzenete is van. Két hölgy és négy úr névnapi jókívánságokat küldött. így önmagában ez kevésbé érdekes, ám ha beleolvasunk szövegükbe, akkor már némi párhuzamot is találunk benne napjainkkal. íme a köszöntő sorok: „Kedves Ilonka! Hogy nagyra nőjj, erőben és egészségben élj, az régi kívánságunk. De hogy a nemzetgaz- dászat terén is eredményeket mutass, az legfrissebb jókívánságunk”. Ezeknél időszerűbb mondatokat alig lehetne leírni névnapi üdvözlőlapra...

Ha már beleolvastunk a régi képeslap üzenetébe, akkor illik rápillantani az Erzsébet utcáról készült felvételre is. Leginkább azért, mert azon látszik a kamera rögzítette pillanatban az élet mozgalmassága. Néhányan „beálltak" a fotográfusnak, a többség viszont céltudatosan haladt az eltervezett irányba. Ez a kaposvári üdvözlet is névnapra ment (1907. november 17-én adták fel), nyilván Erzsébetnek. Ily kettős kedvességre mikor lesz módja egy mai fiatalembernek?

A képek üzennek kiadóról is. Szabó Lipótról, Armuth Sándorról és másokról, akik munkájukkal segítették a lokálpatriotizmus érvényesülését. Lesznek még ilyen könyvkereskedők (vállalkozók) Kaposváron?

Laczkó András

Vers

Tőkés Lászlónak

Válaszlevél Pap Gábor kaposvári költőhöz

A költő mintha ráérzett volna, milyen nehéz napok várnak az erdélyi magyarságra, a román népre: tavaly november 27-én Pap Gábor a Magyar Rádió Vasárnapi Újság szerkesztőségéhez fordult levelében, amelynek mellékle-,, tébén elküldte Tőkés Lászlónak szóló költeményét, amit annak a Pap László püspöknek ajánlott, akit A kufárok és júdások című versében megidéz. Győri Béla, a Vasárnapi Újság főszerkesztője válaszában írta: „ Versét köszönjük, megőrizzük. Remélhetőleg soha többé nem lesz akadálya annak, hogy egyenesen Temesvárra postázza küldeményét. "

Kerülő úton eljutott Tőkés Lászlóhoz a vers. Dr. Tőkés István, az édesapa vehette

kezébe, aki fiának továbbította. Tőkés István köszönő levele érkezett előbb a kaposvári címzetthez, Pap Gáborhoz.

Tőkés László pedig 1990. X. 27-én kelt levelében mondott köszönetét a kaposvári költőnek. Álljon itt levelének néhány sora:

Jeles verse megragadott és újból megerősítette bennem egyetemes együvé tartozásunk érzését. Orvendek, hogy Apámmal is kapcsolatba lépett. Miközben gyógyulok, aggódom nem csupán Erdélyért, hanem Magyar- országért is. Isten óvjon és áldjon bennünket.

Lapunk hozza először nyilvánosságra Pap Gábor kaposvári költő versét.

A kufárok és júdások

(P. L.-nak ajánlom)

Állok

a szemforgatással megtépett

fenyőfa előtt.

peregnek gyantakönnyei.

A fájdalmak erdeiből hozták,

akiket a Teremtő

hittel vert meg egész életükre.

Borostás, kucsmás, rőt-subás emberek. Izzadnak múltuk, hitük, a nemzetség és emberség vas-nehéz ruhájában.

Lépkedni már alig-alig tudnak.

Ha megállnak,

tartásuk akár a szálfa,

csupán az ég előtt görnyednek meg néha.

Szemeik csillagszórók,

hintik a szeretetet szerteszét.

Némaságuk most kiáltássá válik.

Füleik felfigyelnek az álnok szavakra s hangtalan beletapossák az ingoványba! Sóhajtanak nagyot s duzzadó tüdővel

kikergetik a kufárokat és a júdásokat puritán lelkűk örök templomából!"

— Uram, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk.

— Ámen — szól rá Borira a keresztanyja. Megfogta a kanalát, amit bele akart meríteni a levesbe.

— Ámen — rezzent meg a kislány bűntudatosan. Ledobott a zsebéből egy cédulát a földre.

A papírdarab lassan hullott a padlóra. Bori még látta, hogyan villan ki a nagyapja bakancsa alól a sárga szorgalmi jegy gömbölyű betűje.

— Mar csak kettő van. A többit elveszítettem. Hiába, nem tudok jó lenni — kesergett. Bánatosan kanalazhatta a tejet a kukoricakásáról. Undorodva próbálta benne fölfedezni a jóság ízét, és szorongva gondolt céduláira.

Reggel még tíz volt belőlük, és Bori tudta, hogy már nyolcat kellett eldobnia. Az elsőtől vált meg a legnehezebben. Mielőtt megvált tőle, hosszasan tétovázott, bár bebizonyosodott, hogy irigy, és ez neki nagyon nagy bűne.

ISZLAI ZOLTÁN

Bűnbánó cédulák

(Réges-régi kislánynapló)

Előtte sóvárogva nézte, hogy a nagymama Julinak és Misinek bezzeg odacsúsztat egy- egy nyalókat.

— Én is szeretnék, nagymama, nekem is tessék adni — lökte be az ajtót, amely mögül leselkedett.

— Szégyelld magad inkább, hogy leskelődsz utánam — fordult meg a nagymama. Bütykös ujjú kezével a háta mögé hessegette a két csámcsogó gyereket. A négyéves Misi még kikandikált a fekete szoknyák sokasága mögül. Nem látott azonban semmi érdekeset, hát megrángatta a nagymama ruháját.

— Ne, te, ne! — mérgelődött az öregasszony. Bori pedig ki- somfordált a szobából.

— Irigy voltam, és leskelőd- tem, és rossz vagyok.

Sóhajtva húzott ki egyszerre két cédulát a zsebéből. Kiválasztotta a kredencből a legszebbbögrét, közvetlenül Sándor bácsi katonaképe mögött. Abba ejtette a céduláit.

Elidőzött a kép előtt. Sándor bácsi lovon ült rajta, huszárruhában. Kezében kardot tartott, bátran meresztette a világba.

— Milyen karcsú itt Sándor bácsi. Csak a feje pont olyan, ahogy ismerem.

Bori végighúzta tömzsi ujját a képen.

— Nem is így szokta tartani a nyakát! Itt pont olyan, mintha hátulról egy lyukon dugná ki valaki. Jaj, de rossz vagyok megint és tiszteletlen.

Mégse nyúlt új cédula után, mert nem volt biztos a bűnösségében. Aznap még hat cédulát veszített, és nagyon szerette volna, ha legalább egy, de istenem, ha kettő megmaradna a zsebében.

A család szótlanul vacsorázott. Sokan ettek. Férfi csak kettő volt közöttük. A nagyapa fejét lehajtva hallgatagon merítette hosszú bajszát a levesbe. Ha valamit akart, mindig a nőknek intett. Úgy tett, mintha Bandi bácsi ott se lenne.

O lett volna a másik férfi. De furcsa volt. Betegség gyötörte. Amikor elvágódott a földön, habzott a szája. A nagyapa sohase nézett rá. A csalad valami rémülettől sodródott a nagy asztal köré össze.

Bori néha ránézett a pöttyös függönnyel szelídített ajtóra, amely a tornácra nyílott. A felnőttek azt mondták, ott az éjszakában most titokzatos és félelmetes dolgok történnek.

Szilaj dobogás hallatszott, ismeretlen szavak tépték föl a csendet és az ajtót. Bori ijedten letette a kanalat, s bár boldog volt, hogy a kását nem kell megennie, rémülten kapaszkodott az anyja derekába.

A puskás emberek berohantak. Valaki sikoltott és kiáltott, lövés durrant, utolsót robbant a petróleumlámpa.

Bori felsír, de érzi, hogy a mama keze rátapad a szájára.

— Hallgass, kicsikém — üzeni a tenyér, és Bori nyöszörög, mert képtelen engedelmeskedni.

Aztán vonszolják a sötétben, hallgass, üzeni megint a mama keze, kilökik a konyhaajtón, már az udvaron vannak, a mama megpofozza, de máris eszeveszetten húzza ismét, átlöki egy kerítésen.

Bori sír, hangosan sír, és tudja, hogy rosszat, nagyon rosszat tesz, mert megtiltották, hogy sírjon, mert neki nem szabad sírnia.

A puskás emberek az udvaron rohangálnak, üvöltözve. Ők pedig beesnek a putriba, vagyis a vénséges vén Be- nyovszki néni konyhájába.

Lassan, nagyon lassan nyugszik meg. A mama nagy csupor vízzel itatja. Ő aztán tudja, mennyire föl bírja magát izgatni ez a gyerek. Hosszan, érthetetlenül suttog a fülébe, és Bori elcsöndesedik.

Rossz voltam — szipogja szomorúan. Köténye zsebéből földre ejti utolsó két papírkáját is.

— Soha nem leszek jó, nem tudok jó lenni, mama. Pedig én uuúgy akarok.

Mielőtt álomba kesergi magát, az anyja zihálását is meghallja. Fölrémlik benne, hogy engedetlenségeiért talán soha nem fog neki megbocsátani.