Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)

1990-11-15 / 173. szám

1990. november 15., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

7

NAGY FERENC:

Küzdelem a vasfüggöny mögött

Potsdamban a nagyhatalmak vezetői megbeszéléseket folytattak a Németország szomszéd államaiban levő, német nyelvű lakosság kitelepítésére nézve is. Hozzájárultak ahhoz, hogy amennyiben Németország valamelyik szomszéd állama saját területéről német területre kívánja telepíteni a német származású lakosságot, erre a felhatalmazást megkapja.

Nemsokára a potsdami döntés után a magyar kormány átiratot kapott Vorosilov marsalltól, amely úgy szólt, hogy Magyarország köteles kitelepíteni az ország területéről mintegy félmillió német ajkú állampolgárt.

A magyar nép kétségtelenül nyugtalanul nézte a háború alatt a német lakosság egy részének magatartását. Sokan elkezdték közülük dicsőíteni Hitlert, gyakran a német származású katonatisztek és tisztviselők terjesztették az országban a nemzeti szocialista hangulatot. A német ajkú lakosság körében kezdték szervezni a Volksbund nevű államéllenes szervezetet, amely azután a hazafiasabb érzésű németeket úton-útfélen terrorizálta. Egyszóval a német lakosság körében nagyon sokan akadtak, akik súlyosan vétettek Magyarország érdekei és a magyar állameszme ellen.

Akadtak azonban szép számmal a német ajkú lakosság soraiban, akik nagyon élesen szembehelyezkedtek a hitlerizmussal, nyílt harcot folytattak a Volksbund ellen, és igyekeztek erősíteni a német ajkú lakosság hazafiasságát.

Amikor Vorosilov marsallnak ez az átirata megérkezett, a kormány — augusztus 13-án — minisztertanácsra ült össze, amelyre Miklós Béla miniszterelnök meghívta Tildy Zoltánt, Rákosi Mátyást, Szakasits Árpádot és Veres Pétert, a pártok vezetőit is, akik akkor még a kormányon kívül állottak. A minisztertanácson a kommunisták és parasztpártiak mindenképpen ki akarták erőszakolni Vorosilov kívánságát, és ragaszkodtak az összes német kitelepítéséhez. Legfeljebb olyan kiemelkedő emberek számára akartak mentességet biztosítani, akik a demokrácia érdekében közismert tevékenységet fejtettek ki.

Erre a minisztertanácsra magam is felkészültem, s kimutattam azt, hogy nincs is az ország területén annyi német ajkú lakos, mint amennyit Vorosilov kitelepíteni követel. Az 1940-es népszámlálási adatok összesen 477 000 német ajkú lakost mutattak ki. Kifejtettem, hogy semmi körülmények között sem szabad a német ajkú lakosságot kollektív felelősségre vonás alapján eltávolítani az országból. Sem a történelem, sem az emberiség előtt nem tudnánk indokolni egy ilyen intézkedést. Ellenben ki kell telepíteni a bűnös németeket, egyéni felelősségre vonás alapján.

Javasoltam, hogy állapítson meg a minisztertanács a kitelepítésre nézve -négy kategóriát. Az első kategóriába tartozzanak azok, akik az 1940-es népszámláláson nemcsak anyanyelvűkre nézve, de nemzetiségükre nézve is németnek vallották magukat. A nemzeti érzelem kinyilvánítása akkor már állásfoglalás volt, mivel mindenki tudta, hogy a német nemzetiségű lakosságot Hitler a világ minden táján a maga imperialista törekvései eszközének tekintette. A második kategóriába vegyük azokat, akik beléptek a magyarellenes Volksbund-szervezet- be. Á harmadik kategóriába tartozzanak azok, akik a háború,folyamán önként beléptek valamely német fegyveres alakulatba, az SS-be vagy SA- ba. Végül a negyedik kategóriába soroljuk azokat, akik német nevüket egyszer már magyarra változtatták, a hitlerizmus alatt azonban ismét visz- szanémetesítették.

Közöltem a minisztertanáccsal, hogy ezekbe a kategóriákba valamivel több, mint háromszázezer magyar- országi német tartozik bele. Nincs okunk arra, hogy a becsületes, hazafias, magyar érzelmű németeket üldözzük. A minisztertanács javaslatomat elfogadta, s utasítást adott a belügyminiszternek, hogy ezen az alapon dolgozza ki a magyarországi németek kitelepítésének tervét.

' Csak később, amikor a németek kitelepítése ténylegesen megkezdődött, tudtam meg, hogy a potsdami döntés nem kötelezte Magyarországot a németek kitelepítésére, hanem csak felhatalmazta erre az eljárásra, és hogy Vorosilov félrevezette a magyar kormányt, amikor arról értesítette, hogy a németeket köteles kitelepíteni.

A szovjet—magyar gazdasági együttműködés

A magyar ipari termelés megindulása még akkor is komoly nehézségekbe ütközött, amikor már az ipari üzemeket a munkásság jórészt felépítette, hiányzott ugyanis az üzemek foglalkoztatásához a nyersanyag és az üzemanyag. Hiányzott elsősorban nehéziparunk tevékenységéhez a vasérc, a szén és az ipari koksz, de hiányzott a textilipar kifejlődéséhez is a pamut és a gyapjú. A termelést pedig meg kellett indítani minden erővel, mert előttünk állott a munkanélküliség fenyegető réme, és előttünk volt a jóvátétel teljesítésének feladata. Minden ország elfordult tőlünk, legyőzött, inflációban vergődő és üzletkötésre alkalmatlan országnak tekintettek bennünket.

1945 nyarán még hatalmas mértékben lehetett volna befolyásolni a délkelet-európai országok gazdasági fejlődésének alakulását, komoly nyugati támogatással. A Szovjet sem gyakorolhatott volna olyan nagymértékű, egyoldalú politikai befolyást a délkelet-európai országokra, ha azoknak gazdasági megerősödését a nyugati hatalmak tették volna lehetővé. De ilyen programról akkor nem beszélt senki. Mindenössze az UNRA segítségét helyezték kilátásba a lerongyolódott országoknak, azt is egészen hibás elgondolásokkal. Komoly és jelentős segítséget vettek tervbe azoknak az országoknak a számára, amelyek a háború alatt nem állottak német oldalon, de még alamizsnának is kicsiny összegeket irányoztak elő az úgynevezett ellenséges országok támogatására.

1945 júliusában a Szovjetunió kormánya ajánlatot tett kereskedelmi szerződés megkötésére. A magyar kormány polgári része és a magyar közvélemény túlnyomó többsége szívesebben látta volna valami nyugati nagyhatalom vagy semleges ország hasonló ajánlatát, de hát nem volt miben válogatnunk, mivel csak a Szovjettől kaptunk ajánlatot. A szovjet ajánlat úgy szólott, hogy hajlandó nekünk vasércet, kokszot, pamutot és különböző színesfémeket szállítani Magyarországon összeszedhető kompenzációs áruért.

Miklós Béla miniszterelnök minisztertanácsot hívott össze, amelyen elhatároztuk, hogy egy harmincmillió dolláros kereskedelmi szerződést kötünk a Szovjettel a felajánlott cikkek behozatalára. Kijelöltük Gerő Ernő külkereskedelmi miniszter vezetésével azt a kereskedelmi delegációt, amely Moszkvába utazik a kereskedelmi szerződés megtárgyalása és megkötése céljából. A szakértőkön kívül Gerő miniszter mellett részt vett még a delegációban helyettes vezetőként Bán Antal iparügyi miniszter is.

Elutazása után a delegáció telefonösszeköttetésben állott a budapesti kormánnyal, és időről időre értesítést kapott a kormány, hogy a tárgyalások jó tempóban haladnak előre, és mintegy harminchárommillió dollár értékű kereskedelmi egyezmény megkötése látszik lehetségesnek. Természetesen ezen a tárgyaláson sem voltunk egyenlő felek a Szovjettel. Miután a világ egyetlen más országától sem kaptunk ajánlatot, az árak összehasonlítására sem volt alkalmunk, és így csak később derült ki, hogy bizony elég drága nekünk az az egyezmény, amelyet a Szovjettel kötöttünk.

Augusztus 19-én tartottuk a Kisgazdapárt rendes évi országos nagyválasztmányi ülését...

...Éppen elnöki székfoglaló beszédemet mondottam, amikor titkárom jelentette, hogy a miniszterelnök nagyon sürgősen kéret magához.

Felkerestem hivatalában Miklós Béla miniszterelnököt, aki már Oltványi pénzügyminiszter és Balogh István államtitkár társaságában várt.

— Bán Antal hazarepült Moszkvából — kezdte a miniszterelnök —, és

jelentette nekem, hogy a moszkvai kormány a kereskedelmi szerződésen túl egy általános gazdasági együttműködési egyezményt is akar kötni a magyar kormánnyal. Itt van a tervezet. — S azzal kezembe adott egy sokszorosított, többoldalas írást.

Elolvastam a tervezetet. A Szovjet ajánlatot tesz arra, hogy létesítsen a két kormány messzemenő és állandó jellegű gazdasági együttműködést a magyar ipar, bányászat, repülés, hajózás, kereskedelem és mezőgazdaság területén. Ebből a célból azt javasolja, hogy állítsunk fel Magyarországon közös szovjet—magyar társaságokat az említett gazdasági területeken, amelyeknek célja a magyar gazdasági élet fellendítése és a két ország közötti gazdasági kapcsolat elmélyítése. Célzást tesz a tervezet arra is, hogy a Szovjetunió Magyar- országon szeretné hasznosítani azokat az ipari vállalatokat és felszereléseket, amelyeket a potsdami döntéssel a nagyhatalmak neki juttattak, s ezek a javak képeznék az alapját szovjet részről a közös vállalatok alapításának.

Mély megdöbbenést váltott ki mindnyájunkból ez a szovjet javaslat.

— Történt ebben a dologban valami már Moszkvában? — kérdeztem a miniszterelnöktől.

— Nem történt — válaszolta Miklós Béla —, hiszen éppen azért jött haza Bán Antal, hogy ezt a kormánnyal megbeszélje s egyúttal felhatalmazást vigyen magával egy ilyen egyezmény aláírására.

— A felhatalmazást semmi körülmények között sem szabad megadnunk, hanem azt kell válaszolnunk, hogy miután Magyarország ebben a pillanatban még nincs tisztában azzal, hogy milyen gazdasági értékekkel rendelkezik, s a gazdasági javak számbavétele még időt kíván, a kormánynak meg kell fontolnia ennek az egyezménytervezetnek az elfogadását. Miután pedig választás előtt állunk, ebben csak az új nemzetgyűlés dönthet.

Ezt a véleményemet a többiek is elfogadták, én pedig siettem vissza a párt nagyválasztmányi ülésére.

Amidőn Gerő miniszteradelegáció- val visszatért Moszkvából, szemmel láthatóan bosszantotta, hogy a magyar kormány nem küldötte utána a gazdasági együttműködésről szóló egyezmény végleges aláírásának a felhatalmazását. Bejelentette a minisztertanácson, hogy az egyezménytervezetet Moszkvában előzetes aláírással láttáéi.

— Hogy tehetted ezt? — kérdeztem —, hiszen nem volt meg a felhatalmazásod az aláírásra.

— De igenis megvolt — válaszolta Gerő. — A miniszterelnök úrtól kapott meghatalmazásom úgy szólott, hogy jogom van a kereskedelmi egyezményen túlmenő megállapodás aláírására is.

Miklós miniszterelnökre néztem, aki vörösödve küszködött zavarával, és kijelentette, hogy ilyen meghatalmazást nem adott.

Gerő fölényesen előhúzta aktatáskájából a moszkvai meghatalmazást, amely valóban nagyon széles körű jogokat biztosított neki, és amelyet a kormányzati dolgokban járatlan Miklós Béla annak idején valóban aláírt. Ezen az alapon parafálta Gerő Moszkvában a szovjet kormány által felajánlott egyezménytervezetet.

Természetesen Gerő aláírásával még nem vált érvényessé az egyezmény. De a moszkvai kormány ajánlatának gyorsan híre ment a közvéleményben. Felkerestem Schoenfeld követet, az Egyesült Államok budapesti képviselőjét, és meglátogattam Gascoigne brit követet is. Ókét is meglepte ez a szovjet ajánlat, amelyről tudták, hogy a magyar gazdasági élet teljes penetrálását fogja jelenteni. Azt ajánlottam, tegyenek az angolszász nagyhatalmak is hasonló ajánlatot Magyarországnak, s ezzel közömbösíteni lehet a Szovjetunió javaslatát. Sajnos, ilyen ajánlatokat

nem kaptunk, csupán az Egyesült Államok kormánya részéről érkezett egy jegyzék, amelyben közölte, hogy az Egyesült Államok és Magyarország között 1925-ben létrejött és a legnagyobb kedvezmény alapján álló kereskedelmi egyezményt az Egyesült Államok érvényben levőnek tekinti és annak fenntartásához ragaszkodik.

A szovjet kormány ezután naponként sürgette a gazdasági együttműködési egyezmény megkötését. Közölte a magyar kormánnyal, hogy amennyiben a magyar válasz elutasító lenne, úgy a potsdami döntés által nekik juttatott ipari értékeket Magyar- országról elszállítják és a Szovjetunióban fogják hasznosítani. Három hónapig tartó tárgyalások indultak meg ezután Budapesten. Három hónap alatt nem történt a nyugati hatalmak részéről komoly közbelépés, s végül is a magyar kormány kénytelen volt elfogadni az együttműködésre szóló ajánlatot. Hozzátettük azonban, hogy az egyezmény nem jelent kizárólagosságot a Szovjetunió részére, és hasonló javaslatok esetén más országokkal is köthet ilyen megegyezést a magyar kormány.

így jött létre a szovjet—magyar gazdasági együttműködésről szóló egyezmény, amelynél később beigazolódtak rossz sejtelmeim.

A moszkvai utazás

Április első napjaiban Puskin követtel megállapodtunk, hogy április 10-én indulunk Moszkvába. Közölte a követ, hogy a szovjet kormány a vendégének tekinti a magyar kormányküldöttséget. Bejelentette, hogy ő maga is elkísér bennünket az útra Grigorjev követségi tanácsossal együtt. Ez a Grigorjev örült legjobban az utazásnak, mert, mint mondotta, még sohasem találkozott Sztálinnal, ezután pedig nyilván beszélni is alkalma lesz vele. Grigorjev ugyanis kitünően tudott magyarul, s ő volt a magyarországi szovjet hivatalos köröknek az állandó tolmácsa, mindaddig, amíg 1946 nyarán vissza nem rendelték Moszkvába. Magunkkal vittük Moszkvába feleségeinket is, s az asszonyokon kívül elkísért még bennünket dr. Kapocs Ferenc titkárom és Gerő minisztertitkárnője.

Vorosilov marsallnak Magyarországon maradt repülőgépét bocsátották a küldöttség rendelkezésére, s a két- motoros Douglas rendszerű repülőgépen indultunk neki az útnak.

A Kárpátok fölött sohasem könnyű a repülés, mert az óriási kiterjedésű hegycsoport légköri állapota elég változó, s próbára teszi a magasan szálló repülőgépeket is. A mi utazásunk napján egyébként sem volt kellemes az idő. Puskin követ igyekezett velünk felejtetni a gép kellemetlen mozgását. Csakhamar asztalra rakatta a magával hozott ételeket-italokat, s igyekezett vidám hangulatot teremteni az utasok körében.

A négy és fél órás út után sűrű ködben közelítettük meg Moszkvát. Az idő addig tiszta volt, s nekünk módunkban volt összehasonlítást tenni a magyar vidék és az ukrajnai táj képe között. Magyarországon akkor már zöldek voltak az őszi vetések, a fehér műutak mentén piros tetejű házcsoportok mutatták a falvakat. A Kárpátokon túl kietlen, szürke volt az egész táj, sehol egy zöld vetés nem volt látható, s utak helyett kígyózó ösvények látszottak, amelyek mentén fekete pontok mutatták a szétszórt falvakat.

A sűrű köd miatt állítólag rádióparancsot kapott a repülőgép parancsnoka, aki egy szovjet ezredes és a szovjet parlament tagja volt, hogy ne Moszkvában, hanem valami más repülőtéren szálljon le. Puskin követ azonban tudta, hogy a moszkvai repülőtéren valami fogadtatás lesz, s ragaszkodott hozzá, hogy a gép oda érkezzen meg.

Ez alkalommal ültem először repülőgépen. Zúgott a fejem, kavargóit a gyomrom, amikor a gép leszállt a repülőtéren. Legszívesebben mindjárt ágyba feküdtem volna. Erről azonban

szó sem lehetett. Amint a repülőgép megállott a betonpályán, a repülőgép orosz utasain izgalom futott végig.

— Molotov — suttogták az oroszok egymás között.

És valóban, hatalmas diplomáciai testület élén Molotov állott a fogadtatásra kijelölt helyen. Grigorjev segítségével bemutatta Molotov a harmincnégy ország diplomáciai testületének megjelent tagjait, majd közölte, hogy a moszkvai városparancsnok kíván jelentést tenni. A városparancsnok jelentette, hogy tiszteletünkre kivonult a moszkvai helyőrség díszszázada. Felhangzott a magyar és a szovjet himnusz. A magyar Himnusz kottáját két nappal azelőtt kapta meg a zenekar vezetője egy olyan papíron, amelynek másik oldalán a Szálasi-féle nyilasinduló volt. Még jó, hogy nem azt tanulta meg a zenekar.

A díszszázad elvonulása után Molotov egy csomó mikrofonhoz vezetett, s arra kért, ha kedvem van, beszéljek a szovjet rádión keresztül az orosz néphez. Hát kedvem ugyan nem volt, mert nagyon rosszul éreztem magamat, de a kívánság elől kitérni nem lehetett, s így mintegy ötperces beszédet mondtam a mikrofonba. Méltattam a szovjet barátságot, dicsértem a szovjet nagylelkűséget, mint ahogy az már egy délkelet-európai politikusnál szokásos és kívánatos volt.

Ezután szállásunkra vittek bennünket. A küldöttség tagjait a Moszkva Szállóban helyezték el, nagyon elegáns apartmanokban, engem pedig az Osztrovszkij utcába vittek, egy nagyon szépen berendezett bojárpalotába. Kitűnő személyzettel ellátott ház volt ez, ahol jól begyakorolt igazgatás mellett dolgozott a lakás és a konyha személyzete. Amint mondták, egyik közép-keíeti miniszterelnök volt az elődöm a palotában. Egy kapitány vezetése alatt egész komoly palotaőrség vigyázott a ház biztonságára, kiegészítve nagy titkosrendőr-alakulat- tal.

Érkezésünk napján nem volt program, s ezért az Osztrovszkij utcai palotában töltöttük az estét, ahol filmeket vetítettek számunkra. Már ezen az estén elkezdődött az a gazdag vendéglátás, amely azután naponta háromszor dúsan terített asztallal régi, keleti kényurak gazdag vendéglátására mutatott.

Másnap ebéd volt Molotovnál, amelyen még megjelent Vorosilov marsall is, de már panaszkodott egészségi állapotára. Áz ebédnél Molotov és Vorosilov szólaltak fel, üdvözölték a magyar demokráciát és éltettek bennünket. Ebéd után Molotov külön leült velem és Gyöngyösi külügyminiszterrel, valamint Vorosilov marsallal. A beszélgetés során megkérdezte, hogy milyen kérdéseket szándékozunk felvetni Sztálin előtt a vele való találkozás alkalmával. Kijelentette, hogy nyugodtan felvethetünk bármilyen kérdést, a tárgyalások nem lesznek kötve egyes témákhoz.

Megmondottam, hogy számunkra legfontosabb a Szovjetnek a magyar békecélok támogatására való megnyerése. Fel fogjuk még vetni a jóvá- tételi fizetéseknek legalább időbeli enyhítését, a hadifoglyok hazaszállításának kérdését és a vasúti helyreállítás címén követelt összeg elengedését.

Molotovné feleségemmel szemben rendkívüli figyelmességet mutatott. Elkérte feleségemtől három gyermekünk fényképét, melyeket azután néhány nap múlva az egyik csokoládégyár megtekintése alkalmával hatalmas csokoládétojásokba építve kapott vissza. Este elvittek bennünket a moszkvai operába, ahol az Igor herceg című orosz tárgyú történelmi operát mutatták be. A moszkvai opera lenyűgöző hatást tesz az emberre. Nekem nincsen klasszikus zenei iskolázottságom, de a moszkvai opera előadásait magam is nagyon élveztem. Híres volt a moszkvai operaház már a cárizmus idejében is, de a szovjet kormányzás alatt talán még fejlődött is. Még néhány este ellátogattunk az operába, minden alkalommal valami történelmi tárgyú operát vagy balettet néztünk meg.

Két nap múlva értesített bennünket a külügyminisztérium, hogy este fogadja Sztálin a delegációt hivatalos tárgyalásra. Együtt mentünk a Kremlbe Szekfű magyar követtel, Puskin budapesti szovjet követtel és Grigorjev tanácsossal. A Kreml bejáratánál katonai autó csatlakozott hozzánk és vezetett bennünket Sztálin palotája elé. (Csütörtökön folytatjuk)