Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)

1990-10-04 / 138. szám

1990. október 4., csütörtök December 11. „Ujjlenyomat-szedés” kez­dődik. Talán történik valami. Haj, de reményvesztettek let­tünk már! Tízujjas lenyomatot vesznek. Meghallom, hogy az MP-sek Orendyt félrehívjak. Ebédelés után vagyunk, ami­kor az ezredes halottsápadtan visszaérkezik a sátorba. Fél szemmel figyelem viselkedé­sét. Alig megy le egy-két falat a torkán, majd egyik cigarettáról a másikra gyújt. Nem főz feke­tét, nem alszik ebéd után, mint régebben. P. Laci újpesti zász­lós így szól: „Mi van ezredes úr, nem tud aludni?” Orendy: „Nem tudom, mit akarnak ve­lem ezek az MP-sek! Folyton azt kérdezgetik, hogy mi lett a székesfehérvári meg a győri zsidókkal? Mit tudom én!” „Pedig maga csak tudja!” — válaszolja P. Laci. Orendy: „Miért provokál, maga kom­munista! Jó lesz magának, ott vannak Magyarországon az oroszok!” P. L: „Én nem pro­vokáltam, de angyalföldi va­gyok és az apám munkás!” Feszülten figyeltük a beszél­getést. Csodáltuk a zászlós szókimondását, bátorságát. December 13. Megtörténik a vérvizsgálat. Újra beszédtéma a haza szállí­tás. A táborparancsnokságtól ered a hír, mondják a jól érte­sültek. Kétségek gyötörnek, hogy mitévő legyek. A kórházi felvétel sikerül, írásom van róla. Határozottan érzem, ha elfogadom, olyan sorsra jutok, mint az a gólya, amelyik elté­ved a Földközi-tenger felett; lemarad csapatától... Névsorokat hoznak. Az első szállítmányban benne vagyok. Most egyujjas ujjlenyomatra küldenek bennünket. E. Pista úgy dönt, hogy még­is bemegy a kórházba. Bekísé­rem. A nikotinéhségtől és a remény fakasztotta örömtől — megszegve elhatározásomat — újra cigarettára gyújtok... Mindenki mosolyog, dudo- rászik vagy fütyül... Szeret­nénk a karácsonyt otthon tölte­ni. Beszélik: akár éjjel is mehet az első szerelvény. Adatokat egyeztetnek és zsoldot fizetnek. Egyik fülünket mindig a táborparancsnokság felé fordítjuk, újabb és újabb híreket várva. December 20. Olyan csendes lett a tábor, mint hóesés után a határ. A gyengélkedőn folytatjuk meg­szokott életünket: mosdás, kosztolás, fafűrészelés, olva­sás, kártyázás. Olyan hírek érkeznek Ma­gyarországról, hogy főként a háború idején leromlott gazda­sági helyzet, az élelmiszer- hiány miatt nem teljes a va­gyonbiztonság. Reményke­dünk, hogy ez csak átmeneti állapot. A felfűtött kedélyek lassan lehűlnek. Egyre inkább a hitet­lenség vesz rajtunk erőt. December 22. Ma van három éve, hogy Erzsébetet megismertem. Most is, mint mindenkor, csak a földrajzi távolság választ el bennünket egymástól. December 23. Már az előző napokon készí­tettem karácsonyfadíszeket, ma folytatom. A gyengélkedő­sátor valamennyi lakója várja az ünnepet. Közösen összeál­lítunk egy betlehemes házikót. Úgy érezzük, hogy nemcsak a munka, hanem a jelkép jelenlé­te nyomán keletkezett érzel­mek is megrövidítik szenvedé­sünk idejet. Akadnak, akik megelőznek bennünket; kész házikóval jönnek be hozzánk is: „Szabad-e betlehemet kö­szönteni?” Hangulatunk sze/int halkan énekelünk együtt. Úgy érzem magam, mintha egy kis falusi templomba tévedtem volna... December 24. A táborban is szent kará­csony estje van. Szinte hihetet­len, hogy mindegyik sátorban, mintha a földből nőttek volna ki, áll egy kis földíszített fenyőfa. SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA Ügyes kezek rejtegették már napok óta. Este ünnepség. A műsorszá­mok között pásztorjáték is sze­repel. Éneklés közben az em­berek a földet nézik, egyesek könnyeznek. Ebben a megem­lékezésben benne van az el­vesztett gyermekkor, a távoli haza szeretteinkkel, a háborús szenvedés, a hadifogsági kín­lódás és a várva várt szabadu­lás reménye... Elbocsátásunk legújabb dá­tuma: december 26. Egy kicsit újra bizakodunk... December 25. Istentisztelet és úrvacso­raosztás. Ezen részt veszek. Lélekben otthon vagyok. Re­ménykedünk a holnapi dátum igazában, mindenki összecso­magolt. Mégis féltünk a csaló­dástól. Hazatérés December 26. Reggel olyan nagy a csend, mintha a huszonnegyediki köz­lés teljesen elhalt volna itt a völgykatlanban. Pontosan 12 órakor, mint a bomba becsapódása: „Első számú sorakozó!” — hangzik a hangtölcsérből. Felírjuk egy­más lakáscímét, búcsúzko- dunk. Fél három órakor gyalog indulunk az állomásra. Élszok­tunk a mozgástól. Kicsi csoma­got kell csak vinnünk, mégis megizzadunk, pedig, avasútál- lomás csak öt km-re van. A táborra senki nem néz vissza! Az amerikaiak nem motoz­nak meg mindenkit, de a „gaz­dagoktól” elveszik aranyaikat. Délután öt órakor felszállunk a marhavagonba. Egy ember nem látható sehol sem: Orendy N. csendőr ezredes. Este fel nyolc órakor elindul vonatunk. Három amerikai tiszt elkísér bennünket Magyarországra... December 28. Szereztünk egy térképet, sokat segít az eligazodásban. Ma már Ulmban vagyunk. Óriá­si a pusztítás. Nagyjából me­gállapítható, hogy a városnak több mint a fele megsemmisült. Münchenbe, Bajorország fővárosába érkezünk, melyet az Isar folyó szel keresztül. A pályaudvaron felelevenedik bennem a szomorú kép, ami­kor itt gyűjtöttek össze bennün­ket, Heilbronnba szállítás előtt. A vasútállomás akkor nagyon romos volt, a város kevésbé: jobb állapotban maradt mint Ulm. December 29. Hajnalodik, amikor Ausztriá­ba érünk. Salzburg vára büsz­kén dacol az idővel, a vonatból már messziről látszik. Ez a lát­vány Pozsonyt juttatja eszem­be. Ebből a városból Wiener- Neustadtba indulunk. Bad Ischl, Stainach, Liezen és Leo­ben a jelentősebb állomások, amint haladunk Stájerorszá­gon át. Néhányan kártyáznak a va­gonban: mások elméletben főzicskélnek: ma már nem elér­hetetlenül. Ketten-hárman a vidéket nézzük. A völgy szűkü­leténél Kapfenbergbe érke­zünk. A következő nagy állomás Wiener-Neustadt. Azt halljuk, hogy Bécs ide már csak 50 km észak felé. Elképzelhető, hi­szen idáig ér a Bécsi erdő, amely északnyugaton terül el. Lassan olyan könnyedekké vá­lunk mint a Strauss-keringők dallamai. Ropogtatunk néhány kek­szet fogaink között s dohá- nyozgatunk... Közben arra gondolunk, hogy milyenek lesznek az orosz katonák. Kí­váncsian várjuk Bécsbe érke­zésünket, de akaratlanul is mindig ott van a háttérben a nagy kérdőjel: mi van otthon és milyen leszajövőnk? Délután négy órakor cam­mog be vonatunk a Südbanhof- ra. Magyar civilekkel találko­zunk. Első pillanatban örülünk, de amikor megtudjuk, hogy szerelvényük már negyedik napja áll a pályaudvaron, úgy érezzük magunkat, mintha fej­be vertek volna. Rohannánk haza s váratlanul gúzsba köt a tétlenkedés. A szépséges, bol­dog ausztriai utazás után lehor- gasztjuk a fejünket s alig hagyja el egy-egy szó ajkunkat... December 30. A civil szerelvény tegnap dé­lután öt órakor elindulhatott Magyarország felé. Bárcsak a mienk is mehetne már! Még mindig nincs mozdo­nyunk! Végiglátogatjuk a vagono­kat. A volt hadifoglyok közül két csendőrtiszt kereket oldott. Úgy látszik, félnek a felelősségre vonástól. Az ame­rikai kísérők nem néznek, nem látnak semmit. Három órára engedélyt ka­punk, hogy a külvárosban kö­rülnézzünk. Ha az úton már szabadoknak tekintettük ma­gunkat, akkor most „igazi civi­lek” vagyunk. Ajóra könnyen át lehet váltani, jelenleg úgy érez­zük, mintha sohasem lettünk volna sem katonák, sem hadi­foglyok... December 31. Keveset aludtunk. Éjjel elin­dult a szerelvényünk, de 6 km után megállt; lekapcsolták a mozdonyt. Újra elcsügged­tünk. Amerikai kísérőink orosz tisztekkel koccintgatnak a pá­lyaudvarperonján. Ünnepelik a sikeres fegyverbarátságot. Rövidesen kapunk mozdonyt. Délután háromnegyed egykor haladunk át a magyar határon. Nagyot dobban a szívünk! Nemsokára Hegyeshalomba érkezünk. A kincstári felszere­lést a ruha kivételével le kell adnunk. A Magyar Vöröske­reszt cikóriakávét osztogat. A magyar katonai parancsnok­ság az amerikai élelmet leadat­ja velünk. A fogadtatás közönye lehan­gol bennünket. Azzal magya­rázzuk, hogy belefáradtak már a sok érkező szerelvény látá­sába. Megtudjuk, hogy Komá­romba megyünk. A várakozás nyugtalanít bennünket. Amint körültekintünk, sok nyomát lát­juk a pusztításnak. Olyan itt a magyar föld, mint a himlőhe­lyes, ragyás arc. Reggel megérkezünk a Csal­lóköz szögletébe, a Duna két partján épült Komáromba. Magyar rendőrök várnak ben­nünket. A sínek között felsora­kozunk. Angolul tudó had- apródőrmester búcsúzik ne­vünkben az amerikai tisztektől. A rangidős százados válaszol. Meglepnek bennünket az ame­rikai tiszt emberséges szavai, mert nagyon eltérnek attól a bánásmódtól, amelyben ben­nünket részesítettek... Az Igmándi-erődbe menete­lünk. A rendőrkíséret egy kicsit furcsának tűnt. A vár udvarán összeírnak bennünket. Egy rendőr százados a következő felhívással fordul egységünk­höz: „Lépjenek ki, akik a német SS-nek, vagy a Szent László hadosztálynak, vagy a Magyar Nemzeti Szocialista Nyilaske­resztes Pártnak a tagjai voltak! Sorakozzanak a volt csendő­rök, rendőrök!” Körülnézek. Semmi mozgolódást nem lá­tok. Ilyenek, szerencsére, nin­csenek közöttünk. Az erőd régi, boltíves szobái­ban helyeznek el bennünket. Agyakon fekhetünk. Nagyon szerencsétlenek vagyunk, hogy pontosan szilveszter dél­re érkeztünk ide, amikor az őrség kivételével eltávozik a „személyzet”. Ezek szerint ja­nuár 2-an kezdődik csak az igazoltatás. Délben nagyon jóízű bable­vest és személyenként 2 kg kenyeret kapunk. Megnyugta­tó, hogy az étkeztetés folyama­tos. Az ízekről és a mennyiség­ről is érezzük, hogy Magyar- országon vagyunk. 1946. január 2. Folyik az igazolás. Hatan ül­nek a vár egyik szobájában, egy hosszú asztal mellett. Egyenként megyünk a terem­be. A kérdések mindegyikünk­nél azonosak: „Miért ment ki Németországba?” Válaszom: „Katona voltam!” „Miért nem szökött meg?” — hangzik a második kérdés. „Mert a kato­naszökevényeket agyonlőt­ték!” — válaszolom. Csend. Senkinek nincs kérdése. „El­mehet” — mondja a kérdező. Meg vagyok győződve arról, hogy az igazoló bizottságnak elegendő volt a válaszom, hi­szen semmilyen önkéntes, ke- gyetlenkedő alakulatnak nem voltam tagja. Kora délután elbocsátanak bennünket. Kilépünk a vár egyik kapuján. Most végképp szabadok vagyunk! A boldog­ság elönti egész lényünket de az emberben mindig van szunnyadó nyugtalanság is. Most az ébred fel bennem és fogva t^rt hazáig: mi van ott­hon? Úgy határozok, hogy először Lepsénybe utazom rokonaimhoz: tőlük szerzek ér­tesülést a hozzátartozóimról. Este jutok el az unokabátyá- mékhoz. Mindegyik családta­got épen, egészségesen talá­lom. Nem merem azonban fel­tenni a nagy kérdést, ami ne­kem az egész világot jelenti. Ok megelőznek: „Szüleid és test­véred élnek. Sajnos édesapád — lőszert kellett fogattal szállí­tani a németeknek — Székes- fehérváron megsebesült, de gyógyultan tért haza Ausztriá­ból. Húgod Veszprémben ta­nul. Erzsébeték is jól vannak Enyingen.” Úgy érzem, hogy a görccsé fokozódott aggódás és félelem egyre jobban oldódik, s poha- razgatás közben — az alkohol is segít — megnyugszom. Ro­konaim lepihennek. Az egyik szobában vakítóan fehár ágy vár. Nem judok, nem is akarok aludni. Úgy vélem, csak akkor élek, ha ébrén vagyok. Félek, hogy az alvás percei megrövi­dítik életemet. Január 3. Megköszönve a vendéglá­tást, elindulok rokonaimtól. Gyalog vágok a 12 km-es út­nak. A faluból kiérve visszapil­lantok Enying felé, ahol szerel­mem él. Egyszerre fölmeleg-' szik a szívem tája, de nyomban le is hűl, amikor meglátom a kupolájától megfosztott temp­lomtornyot, a háború hátraha­gyott jelét! Balatonfőkajár után útitárs­sal beszélgetek. Visszaemlé­kezik a harcokra. Elmondja, hogy Enying hatszor cserélt gazdát. Csajág előtt áthaladok a hírhedt Margit-vonalon. Ó, mennyi könny, verejték, vér áztatta ezt a térségét! Csajágtól Küngös csak két km-re van. Lábaim gyorsulná­nak, de szívem óvatos közele­désre int. Örülök is, félek is egy kicsit. Most már nem az életed aggódom, a találkozás körül­ményei szorongatnak: egész­ség, élelem, a jövő kilátásai... Néhány falumbelivel találko­zom. Őket üdvözlöm, s csak néhány szétváltunk. Megnyúj­tom lépteimet. Beosonok a kapun. Apám az udvaron fát aprít, édesanyám a konyhában főz. Köszönésem­re mindketten felém sietnek. Édesapám biceg. Összeölel­kezünk. Sokáig nem nyílik aj­kunk, csak a könnyek beszél­nek... Továbbtanulás Február 28. Az Agrártudományi Egyetem keszthelyi osztályán folytatom tanulmányaimat. Előzőleg, nagy belső harc után döntöt­tem atovábbtanulásról. A hadi­fogság testi és lelki szenvedé­se igénytelenné tett az élet minden területén. Legszíve­sebben megházasodtam volna hazaérkezésemkor. Erzsébet még középiskolás, jövőre kap majd tanítói oklevelet. Úgy gondolom, elég lenne az udva­runkon egy sátor, tábori ágy- gyal. Tanítói állásba mennék, s élhetnénk házaséletünket... Néhány régi tanárom, amikor megmondom, hogy ki vagyok és honnan jöttem, szeretettel üdvözöl. A volt évfolyam- és iskolatársakkal megöleljük és hátba veregetjük egymást: Hát életben maradtunk! Nagy lendülettel tanulok, egymásután teszem le az elő­ző félévből elmaradt vizsgákat, jó eredménnyel. Szüleim hazából mindent el­loptak, katonaköpenyben já­rok. Március 10. Megoldódott a volt tanítói ál­lásom rehabilitálása, s nevelő­ként a mezőgazdasági kö­zépiskolában dolgozom. Az előadásokat, gyakorlatokat lá­togathatom. A pengő vásár­lóértéké állandóan romlik. Las­san egy tojás árából kifizetem majd a félévi tandíjamat. UNRA-csomagból kapok egy svéd tengerészköpenyt, ma­gamra szabatom. Az egyik professzorom azt a kijelentést tette, hogy április végén kukorica-részesműve- lést vállalnak, hogy két gyer­mekükkel együtt meg tudjanak élni. Akadnak néhányan jómódú hallgatók is, főleg parasztszü­lők gyermekei, akik az előző évi termésből viszonylag könnye­dén élnek. Az én szüleim szá­momra nehezen tudják előte­remteni még az albérleti zsír- és lisztadagokat is. Apám meg­rokkanása még jobban megne­hezítette helyzetünket. Kollégiumi elhelyezést őszre ígérnek a Festetich-kastély- ban. A menzát diákok működ­tetik. Főként bab- és kukori­caételek váltogatják egymást, de legalább jóllakhatunk! A hallgatók kis része politizál. Ezek zömmel kisgazdapártiak, alig akad egy-két szociálde­mokrata. Leszámolás Április 18. A „Szabad Nép” mai számá­ban olvasom: „A legaljasabb csendőrpribékek a nepbíróság előtt — Radó Endre konokul tagadja a kínzásokat”. „A nép- bírósag Pálosi-tanácsa szer­dán kezdte meg Radó Endré­nek, a Margit körúti fogház hír­hedt, kegyetlen parancsnoká­nak, Balassa Bálintnak, Oren­dy Norbertnek és Holczinger Kornélnak háborús és népelle­nes bűnperét.” Április 19. „A csendőrség keretében lehetett legkövetkezetesebben üldözni a kommunistákat” — vallotta Orendy Norbert. A nép­bíróság Pálosi-tanácsa csütör­tökön folytatta Radó Endre és társai háborús bűnperének tár­gyalását. A mai tárgyalást Orendy Norbert volt csendőr ezredes kihallgatásával kezd­ték meg. A kegyetlenségéről hírhedt Orendy azzal védeke­zett, hogy mindent Vájná utasí­tására cselekedett. Beismerte, hogy a Dohány utcai bomba- merénylet után a körözött Ko- varcz Emilt Vájná Gábor kéré­sére lakásán rejtette el. A Nem­zeti Számonkérő Szék megala­PAP GÁBOR TÜZÉR­AVATÁS (Naplószerü feljegyzéseim a II. világháború idején) 7 kításában is részt vett, ugyan­csak a kivégzett belügyminisz­ter kívánságára. Beismerte, hogy német pénzre és német fegyverre számítottak a hata­lomra jutáshoz. Május 4. „Embertelen kínzásokról vallanak a csendőrpribékek perében.” „A népbíróság Pálosi-taná­csa pénteken folytatta Radó Endre, Orendy Norbert csedőr- tisztek és társaik, a nyilas Szá­monkérő Szék vezetői bűn­ügyének tárgyalását. Almássy Pál vezérőrnagy tanúvallomá­sában elmondotta, hogy a Tarcsay-Nagy-féle ellenforra­dalmi szervezkedés 20 tagját miként fogták le és kínozták meg Radóék. A szembesítés­nél Radó tagadta, hogy a kín­zásoknál a villanyozókészülék főszerepet játszott, de Balassa vádlott szemébe mondotta, hogy minden csendőri nyomo­zó alosztálynak volt ilyen kín­zóeszköze...” Május 7. „A népbíróság Pálosi-taná­csa hétfőn folytatta Radó End­re volt csendőr százados és társai: a nyilas Nemzeti Szék tagjai bűnügyének tárgyalását. A tanúk: Horváth Béla ezredes, Vécsey Egon alezredes, No- vák Károly miniszteri osztályta­nácsos az embertelen kínzá­sokról valottak. Faragó Béla gazdatiszt, aki szintén a Nem­zeti Számonkérő Széknél mű­ködött és a népbíróság már halára ítélte, mentővallomást igyekezett tenni Orendy Nor­bert vádlott érdekében.” Május 10. „Radó, Orendy, Balassa: halál”. „A népbíróság Pálosi-taná­csa Radót, Orendyt és Balas- sát, a három kegyetlen csend­őrpribéket csütörtök délelőtt halálra ítélte. A negyedik vád­lottat, Holzinger Kornélt fel­mentették. Az indoklás szerint a Nemzeti Számonkérő Szék a nyilasuralom megtartására alakult. Vezetője volt Orendy Norbert, aki maga választotta ki segédül Radó Endrét és Ba­lassa Bálintot. Radó és Balas­sa személyesen kínozták meg a foglyokat, vagy maguk..adtak utasítást a kínzásokra. Önálló hatáskörben járultak hozzá a nyilasuralom fenntartásához és önálló hatáskörben követték el az emberek kegyetlen meg- kínzását.” Június 19. „Felakasztották Orendyt és Radót”. „Kedden déli 2 órakor a Nép­bíróság Uray-tanácsa elé ve­zették a nyilas Nemzeti Szá­monkérő Szék vezéreit: Oren­dy Norbert csendőr ezredest, dr. Radó Endre csendőr száza­dost és Balassa Bálint csendőr főhadnagyot, akik kezéhez tíz­ezrek vére tapad. A tanácsel­nök közölte velük, hogy a Nép­bíróság korábban mindhármu­kat jogerősen kötél általi halálra ítélte. Orendy és Radó kegyel­mi kérvényét elutasította, Ba- lassáét az igazságügy-minisz­ter útján felterjesztik a köztár­sasági elnökhöz. Kihirdette, hogy az ítéletet két óra múlva végrehajtják. Az egybegyűlt hallgatóság felháborodottan tüntetett Rado és Orendy ellen és éltette a Népbírósagot. A vádlottakat délután a Mar­kó utcai fogház udvarán nagy közönség jelenlétében fel­akasztották.” Az újsághír elolvasása után eszembe jut az a nazarénus hadifogoly, aki a Bibliából idé­zett: „Akik fegyvert fognak, fegyver által kell veszniük!” Fel­idézem most az Újszövetség­ből: „Aki téged kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel!” Ma azonban — a gyilkosságokra gondolva — az Ószövetséget vallom: „Szemet szemért, fo­gat fogért!” Egyetlen teremtett léleknek sincs joga emberéletet kioltani! (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents