Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-29 / 158. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP SPORT 1990. október 29., hétfő Hol is van Kiscséripuszta? Négy évtized a felvevőgép mögött Balczót ünnepük olimpiai győzelme után Negyven éve van a pályán. Ez idő alatt alig akadt a sportban olyan világesemény, amelyen ne lett volna jelen. Hatezer önálló filmriport rendezője, operatőre, megközelítőleg háromszázötven dokumentum- és oktatófilm készítője. Az 1960-ban készült másfél órás olimpiai történetet feldolgozó filmnek és az idén is bemutatott Hajrá magyarok című, a magyar sport legszebb éveit megörökítő televíziós műsor rendezője. Szakmai berkekben patinás név Csőké Józsefé. Sokan élő sportlexikonnak tartják. Erről személyesen magam is meggyőződhettem. Pereg a film. Az olasz—magyar válogatott labdarúgó-mérkőzések jelenetei elevenednek meg a kopott celluloidszalagon. Az elején rendre megjelenik az évszám. A mellettem ülő Csőke József kapásból vágja rá a végeredményt és szinte hibátlanul sorolja a góllövők nevét. Egyszer sem téveszti el. Bámulattal adózom memóriájának, s amikor észreveszi csodálkozásomat, megjegyzi: — A Magyar Filmintézet archívumában csaknem százan dolgoznak. Ha valamit keresnek, gyakorta először tőlem kérdezik, hogy hol is találják azt az eseményt, vagy a jelenetet, netán személyt, akire szükségük lenne az elmúlt nyolcvan év történéseiből. — Negyven év a pályán egész élete munkáját átöleli. Talán a filmfelvevő masinával jött a világra? — Szegeden végeztem, tanári diplomám van, s szinte a véletlenek sorozatának köszönhető, hogy erre a pályára kerültem. Annak idején a líceumban mozigépészetből is vizsgáznunk kellett. Hát így indultam el, a csillebérci úttörőtáboron keresztül vezetett az utam a Könyves Kálmán úti székházba négy évtizede. Azóta is ott vagyok. Olyanoktól tanulhattam a szakmát, mint Illés György, Török Vidor, együtt dolgozhattam Fifilina Józseffel. Lényegében ez utóbbival együtt készítettem első igazi filmriportunkat. — És az első önálló alkotás? Az évtized mérkőzése — Azt velem együtt mások sem feledik. 1953-ban az évszázad mérkőzése a Wembley, stadionban. Ezt egy kollektívával közösen készítettük. Emlékszem, ott kinn még béreltünk egy angol operatőrt is. Akkoriban eljutni Angliába olyan volt, mintha manapság a Déli-sarkon kellene riportfilmet készíteni... Aztán jöttek sorra az egyéb események: műkorcsolya-vb Bécs, aztán az angolok elleni budapesti visszavágó. Abban az időben szinte elképzelhetetlen volt, hogy a filmhíradóból hiányozzon a sport. Igaz, volt is mivel dicsekednünk. Én ezt az időszakot tartom a hőskornak. — Vezetett statisztikát? Hány vb-n, olimpián volt jelen? — Könnyebben megszámolom, hogy hányon nem. Nézzük csak: hat olimpia, vagy huszonöt világbajnokság, s legalább ennyi EB. Nagyon szép évek voltak. — Milyen érzés ma ezeket a dokumentumokat megtekinteni? — Többnyire örömteli, de néha szívszorító. 1969-ben vezető operatőr voltam a mar- seillesi kudarcnál. A fél pályáról indult a csehszlovákok támadása és én végigkísértem a kamerával a labdát mindaddig, amíg az Szentmihályi kapujában nem táncolt. Ejha, ez szép volt, — csettintettem a nyelvemmel. Aztán elégedetten nyugtáztam a második kapott gólunk megörökítését is. Teljesen lekötött a munka, s csak utána döbbentem rá, hogy nem is olyan szép a menyasszony, hisz mi kaptuk azokat a gólokat. — Ezek szerint egy operatőrnek nem adatik meg a lehetősége arra, hogy ott frissiben drukkerré is váljon? — Abban a pillanatban nem, mert ha felcsapna annak, azonnal elveszítené a tárgyilagosságát. Fontos jelenetekről maradna le s ez az esemény hitelét rontaná. — Gondolom, elismeri az operatőr felelősségét, akinek a soha meg nem ismételhető jelenetekből kell kiválasztania a legértékesebbet, a legszebb jeKIÁLLÍTÁS PÉCSÉN A HOTEL PALATÍNUSBAN Október 31-én. Várjuk 10-17 óráig; Cím: 7621 Pécs, Kossuth Lajos u.3 És a másik barát; Földi Imre az olimpiai dobogó csúcsán leneteket, amiket aztán megőriz az utókor számára. — Pontosan erről van szó. A kívülálló talán nem is tudja, hogy például egy labdarúgómérkőzést is milyen előkészítés előz meg. A 7—1-es magyar—angolon például hét operatőrrel dolgoztunk. Ott nem volt spórolás — ami belefért... Egyébként a mi normánk 1:10-hez, ami azt jelenti, hogy egy ötperces jelenethez ötvenperces felvételt kell készítenünk. Mindenem a labda — Gondolom, hogy ennyi év során néhány sportághoz és sportolóhoz is közel kerül az ember. — Igen. A csapatjátékokat kedvelem. Nekem örök szerelmem a labda. Épp ezért is érdekes, hogy akikhez személy szerinti baráti szálak fűznek, egyikőjük sem labdával vált híressé. Hegedűs Csaba, Papp Laci. Kárpáti Rudolf, Balczó Bandi és Földi Imre... hát nem éppen labdával jöttek a világra. Őket nemcsak világhíres sportolóknak, hanem csodálatos embereknek is tartom. Elmondok egy esetet. 1970-ben készítettük a Hajrá magyarok című másfél órás dokumentumfilmet. Kitaláltam, hogy birkózósportot úgy vezetjük be, hogy a kis 52 kilós Földi Imre behozza a nyakában Kozma Picit, a maga 145 kilójával. Kollégáim azt mondták, hogy Földi ezt nem fogja vállalni. Én mondtam, hogy nekem megteszi. Megbeszéltem velük a jelenetet és Imre valóban nem szabódott. És mit tesz a sors, azaz a technika. Ami nem gyakori, ennél a felvételnél mindig beugrott valami gigszer. Szegény Imrének ötször kellett bejönnie Kozmával, s amikor végre sikerült a jelenet, Földi elnevette magát és csak ennyit mondott: bemelegítésnek nem is volt rossz... Hát ilyen emberek voltak ők. — Négy évtized során, gondolom, megannyi élményben volt része, sok-sok sztori kapcsolódhat a munkához. Nem lenne érdemes megírni őket? —Az én műfajom a kép, abba a sok ezer méterbe sűrítettem bele mindent. — Hallhatnánk egy nem mindennapi történetet? — Szívesen. 1964 Tokió. Csodálatos heteket töltöttünk az olimpián. Október 25-én a magyar—csehszlovák focidöntőre igyekeztünk. Rendeltünk egy taxit, bepakoltuk a gépeket és elindultunk. Egyszer csak a ferde szemű, hamisítatlan japán sofőr tiszta magyarsággal megszólal: „Jó napot kívánok, ha már így összeakadtunk szeretnék valamit megké- dezni önöktől. Legyenek döntőbírók. Az én családomban többen is beszélik az önök nyelvét, tegnap azon vitatkoztunk, hogy létezik-e Magyarországon Kiscséripuszta...” Hát, majd leestünk az ülésről. De még fel sem ocsúdtunk, folytatta. „Talán segítek maguknak. Szóval elindul a vonat Pestről, elhagyja Székesfehérvárt, aztán Szabadbattyánt, Lepsényt és ott van mindjárt Kiscséripuszta.” Isten bizony, én sohasem hallottam ezt a helyiség nevet. De otthon, amikor megnéztük a térképen, kiderült, hogy igaza volt. Japánba kellett utaznunk, hogy megtudjuk, létezik és hol is van ez a település. Japánunkról kiderült, hogy nagybátyja a harmincas évek végén Magyar- országon volt katonai attasé s annyira megtetszett neki a nyelvünk, hogy otthon a családot is megtanította rá. Barátunk nem is fogadott el viteldíjat, cserébe arra kért bennünket, hogy hazulról majd küldjünk neki egy vasúti menetrendet, amivel igazolni tudja, hogy ő nyert. — Lám, ilyen kicsi a világ. — Nem a világ kicsi, hanem a japánok precizitása ilyen nagy. Miután ismertté vált számukra az olimpián részt vevő országok névsora, megkeresték mindazokat, akik a különböző nyelveket beszélik. így lett taxis a negyedéves egyetemista fiú is az olimpia időtartamára. — Egy rendező operatőrnek van-e saját külön archívuma ? Igen, de az nem az én tulajdonom. A filmintézetben őrzik az én munkáimat is, tudtommal hatszáz dobozban. A tévé is sokat használ belőle, most felajánlották számomra, hogy ezekből úgy százat videóra átjátszanak és én is kapok egy- egy példányt belőlük. Mindig megújulni — Bizonyára van, volt ars poétikája? — Igen. Mindig megújulni, frissnek maradni és mindent röviden megcsinálni. Ha egy munkámra azt mondták, hogy rövid voit, a legnagyobb elismerésnek tartottam. Es még valami. Semmit sem szabad megismételni. Ha a helyszín és a személy ugyanaz, mégis csak másként szabad még egyszer megcsinálni a filmet. Ezért a lehetőségéért is csodálatos dolog a mozgókép. — Nem kérdezem a korát, csak azt: ma is aktív? — Igen. Nekem kiosztották a kártyát és én a partit mindig szerettem végigjátszani. Úgy gondolom, eddig nem volt rossz lapjárásom. Nem érzem öregnek magamat. Egy barátom életfilozófiáját vallom: fiatalon meghalni, de... minél később. — Ehhez kívánok erőt, egészséget, és nem utolsó sorban további jó lapjárást! Jutási Róbert
