Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)

1990-10-25 / 155. szám

1990. október 25., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 Várostervezés és lokálpatriotizmus Hild-érem dr. Stadler Józsefnek (Folytatás az 1. oldalról) Az igazi Kaposvár arculatá­hoz nemcsak a klasszikus épü­letek védelme tartozik hozzá. Mivel nincs középkori építészeti emlékünk, éppen ezért a zsidó és a német kereskedők által behozott szecessziós stílusban épített házakat, valamint a hu­mán értelmiség kedvelt stílusá­ban épülő eklektikus épületeket is óvnunk kell. A Somogyi Hírlap szerkesztőségének házfalai például egykoron szecessziós díszekkel voltak teli, ám az 50- es, 60-as években mindent le­vertek róla, s ezáltal jellegtelen­né vált az épület. A kaposvári sétálóutca részlete Nemcsak magyar jelenség — Ön a lakótelepek „megál­modásában” is élen járt. —Igen. Ám tudnunk kell, hogy a lakótelepek léte nem­csak szocialista és nemcsak magyar jelenség. Nyugaton is hasonló a helyzet, amiért nem az építészek okolhatók. A fal­vak elnéptelenedéséért a politi­ka és a gazdaság a felelős. Nekünk, építészeknek előírták, hogy hány darab, milyen nagy­ságú épületet telepítsünk egy- egy helyre. Ennek ellenére, megpróbáltunk emberléptékű házakat tervezni. A Honvéd ut­cai házsorok esetében már a tervezéskor kikötöttem, hogy a földszintre nem szabad lakáso­kat építeni. Szerencsére az új­szerű gondolkodás mára érvé­nyesült; számtalan szjnes üzlet kínálja itt portékáját. És sikerült újra visszahozni az utcákat és a tereket. A kaposvári Toldi-, a siófoki Foki hegyi lakótelepek, Barcs városközpontjának ter­vezésekor is, valamint számta­lan cikkemben és tanulmá­nyomban az volt az alapelvem, hogy a tartalom, a szerkezet és a forma összhangja megvaló­suljon. Nem szeretem a hival­kodó, és a pillanatnyi divat szél­sőséges elemeit, az öncélú dí­szítéseket. Kötődöm a megyéhez — A Balaton-part számos sorháza, társasüdülői, Harkány nyaralói is az ön nevével fémjel­zettek. A jövőben milyen elképzelé­sek foglalkoztat­ják! — A somogyi települések ren­dezési terveiben továbbra is sze­retnék közremű­ködni. A társas­házak, az újon­nan alakuló ipari telephelyek, a pavilonok, üzle­tek, a hétvégi há­zak éppúgy örö­met jelentenek számomra, mint a nagyobb vo­lumenű épületegyüttesek. — A Hild-érem — úgy érzem — lokálpatriotizmusának is szól... — A szülőföld szeretete való­ban meghatározta egész eddigi tevékenységemet. Kadarkútról 11 évesen kerültem Kaposvár­ra, és művészettel „beoltott” édesapámnak köszönhetem, hogy már kisgyermek korom­ban eldöntöttem: építészmér­nök leszek. Az egyetemi éveim alatt sem szakadtam el a város­tól; hazajártam focizni a Rákó­cziba. Munkám sohasem en­gedte, hogy elmenjek a megyé­A Hild-díjas építészmérnök Fotó: Király J. Béla bői. Illetve egyszer, 1978—81 között Pécsen kerestem a ke­nyérrevalót; ám akkor is somo­gyi terveken dolgoztam és Ka­posváron éltem. Az akkori ve­zetők ugyanis nem tűrtek meg a somogyi megyeszékhelyen. — A családban lesz-e folyta­tója munkájának? — Az egyik fiam építő-, a másik építesz üzemmérnök. Gyakran megesik, hogy még szabad időnkben is azon medi­tálunk, milyen épület illene leg­jobban a kiválasztott környezet­be. Mindhárman nyughatatla­nok vagyunk... — Köszönöm a beszélgetést. Barcs városközpontjának rende- Lörincz Sándor zési terve Kétszáz éves a magyar színjátszás 1790. október 25-én korszak­nyitó esemény színhelye volt a — kivételes szerencsénkre ma is fennálló — budai Várszínház. Aznap este itt tartotta bemutat­kozó előadását a Magyar Szín Játszó Társaság, nemzeti szí­nészetünk lelkes kis úttörő­hada, élén a legendás emléke­zetű Kelemen Lászlóval, mind­addig a pesti Belvárosi templom nyugati országokat megjárt kántorával. Mondhatjuk azt, hogy a törté­nelmi pillanat kikényszerítette, de azt is, hogy elszalaszthatat- lanul lehetővé tette az első magyar nyelvű hivatásos szín- társulat létrehozását. II. József császár, a mi „kalapos kirá­lyunk” meghalt, a trónra II. Lipót lépett, s az új Habsburg-uralko- dotól a magyaroknak a saját Színészkarnevál 1990 nyarán hazájukban bizonyos enged­mények kicsikarására nyílott alkalom. Budán ült össze az új országgyűlés, s ez, politikai hangadó szerepén kívül, oda- sereglő tagjainak, s az őket kí­sérő nagyszámú jurátusoknak a jelenlétével érdeklődő közön­séget toborzott a magyar társu­lat bemutatkozásához. A tom­boló siker nem'is maradt el, s két nap múlva a pesti Rondellá­ban működött színházhelyiség­ben megismétlődött. Aztán, be­fogadó fedél hiányában több mint másfél évre megszakadt. Kelemenék belső viszályok és sorsuk mostohasága miatt szétszéledtek, ám a magyar színjátszás mély gyökeret eresztett. Az első tizenöt magyar szí­nész — tizenegy férfi es négy nő — kezdeményező bátorsá­ga és ereje előtt tisztelgünk — a kétszáz éves évfordulón. Mel­lettük azok nevét és tetteit is illő az emlékezetünkbe idéznünk, akiknek oroszlánrészük volt a magyar szó elültetésében a színpadon. Elsőnek említhe­tem Kazinczy Ferencét, de Ráday Pál, Kármán József, Lavotta János érdemeiről sem feledkezhetünk meg. Első színtársulatunk művészi színvonaláról, tehetségéről, já­tékstílusáról csak igen közve­tett képet alkothatunk magunk­nak. Annyi biztos, hogy becsvá­gyuk nagy volt: a Magyarorszá­gon egyeduralkodó német szí­nészettel akarták felvenni a ver­senyt, habár ugyanakkor tanul­tak is tőle. A harcot ők kezdték el, ez volt a legfőbb küldetésük. A győzelem kivívása már ajóval későbbi utódokra várt. Musor- megválasztásukban, ha igé­nyességük vitán felül is állt, az adott körülményekhez és lehe­tőségekhez kellett alkalmaz­kodniuk. A bemutatott színda­rabokat nagyobbrészt maguk a színészek fordították le, első­sorban németből. Eredetileg egy német változatból átültetett Hamlet előadására szövetkez­tek, ám mivel úgy látták, erejü­ket ez meghaladja, egy kisebb felkészültséget követelő né­metből „magyarított” darabbal, az Igazházi, egy kegyes jó atya című vígjátékkal léptek ki a Várszínház deszkáira 1790. ok­tóber 25-én. Akadtak köztük született és önműveléssel csiszolt tehetsé­gek is. Magát Kelemen Lászlót is jó színesznek minősítették. De a legtöbbet dicsért tag Moór Anna volt, az első magyar pri­madonna és díva. Sok más nevezetes szereplése közt ő jelent meg magyar színpadon először Shakespeare Júliája­ként. Elmondhatjuk: Moór Anna maga varrta gyönyörű színpadi kosztümjeiből „bújtak ki” az el­jövendő korok nagy magyarszí- nésznői: Kántorné, Déryné, Jászai Mari, Blaha Lujza, Bajor Gizi, Tolnay Klári és a többiek. Rájuk hagyta Moór Náni, aho- yan kollegái hívták, Kazinczy Ital is feljegyzett játékintelli­genciáját, a magyar nyelv iránti elkötelezettséget, honleányi lelkesültségét, s az átlag felet­ti, európai mércéjű műveltsé­gét. 1990. október 25-én a ma­gyar színészet nehezen kiví­vott, ám dicsőséges kezdeteire, és az azóta eltelt küzdelmes, nagy sikerekkel és bukásokkal teli két évszázadára emléke­zünk. Augusztus 25-én már volt egy méltó „előjátéka” az évfor­dulónak, a budai Várban meg­rendezett Színészkarnevál. A színészek százai léptek fel a ki­lenc szabadtéri színpadon, a közönség ingyen gyönyörköd­hetett, szórakozhatott a produk­cióikon. S ezenkívül találkozha­tott, beszélgethetett velük. Eny- nyi autogram a kedvencektől talán soha, sehol nem gyűlt össze egy napon. Előző este fáklyás felvonulás haladt végig Pest és Buda útjain az eltűnt, s ki tudja mikor felépülő Nemzeti Színház „nyomában”. A békés színésztüntetést a színházba­rátok ezrei követték és éltették. A dátum szerinti évforduló­nak lesz természetesen úgyne­vezett hivatalos része. Az Álla­mi Operaházban nemzetközi színháztörténeti konferenciát tartanak, újra megnyílik a Bajor Gizi Színészmúzeum stb. Nyil­vánvaló immár, hogy mégsem a központi rendezvények adhat­ják meg az ünnep igazán ben­sőséges jellegét. Minden ma­gyar színház e napon a maga módján emlékezhet meg a kö­zönségével együtt a legmegfe­lelőbben és leghatásosabban nemzeti színészetünk alapítói­ról. Szeretnénk, ha az iskolák­ban is országszerte ejtenének szót az ünnepről. A magyar színház és színé­szet válságos napjait éli. De éli. S hogy méltóbb módon élhes­sen a nemzet javára, erős tápot meríthet tulajdon múltjából is. Sass György Filmjegyzet Családi ügy Sidney Lumet filmjét fény­évek választják el az elmúlt hó­napok elspkélyesedett mozikí­nálatától. Úgy tetszik, a Családi ügy csak azért lett ügy, mert az utóbbi idők filmbemutatóinak sorában nem volt említésre méltó esemény. Pár éve, ami­kor csaknem minden hét hozott egy-egy jelentős filmalkotást, amikor Bertolucci és Berg­mann, Fellini vagy Tarkovszkij állandó vendég volt a magyar mozivásznakon, a Családi ügy talán csak egy lett volna a sor­ból, valahogy így: ügyes mes­termunka. Lumet pályáján vé­gigtekintve még azt is föltéte­leztük volna, hogy e sajátos ügyet csak azért vitte filmre, hogy Sean Conneryvel még egyszer eljátsszathassa A domb című, s már klasszikus­nak számító filmje hajlíthatat- lan, életerőtől duzzadó, s a magabiztosság derűjét sugárzó fogolyfiguráját. Lumet a 12 dü­hös ember, vagy a Sacco és Vanzetti című alkotások rende­zője talán maga is meglepődne azon, hogy a Családi ügy vala­hol kiemelkedő moziesemény­nek számít. Ám hogyne számí­tana annak a videoklippszerű, s csupán technikai megoldásai­val tündöklő akciófilmek sivata­gában. Voltaképpen nem történt egyéb, mint az, hogy a vásznon valódi embereket láttunk, a vol­taképpen valószínűtlen cselek­ményt is hitelesítő színészi ala­kításokat. A néző rácsodálkozik arra, hogy egy film gondolato­kat is képes közvetíteni, hogy a mozi több lehet, mint pusztán sokkoló látvány: üldözés, mely­ben sémává silányodott kara­kán legények okoznak egymás­nak nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket. A dollármilliókban mért lát- ványorgiiák után felüdülés volt újraélni Dustin Hoffmann alakí­tásának művészi csodáit. Jól­esett önfeledten nevetni és meghatódni is! Igaz, amerikai filmről lévén szó itt a szomorú­ságban is jelen van a derű. A Családi ügy több jelenetében— így a bűnöző hajlamú, ám úgy ahogy van szeretnivaló nagy­apa groteszk temetésekor—új­raélhetjük az Éjféli Cowboy, a Kisnagyember, vagy az Esőember—e filmeket ugyan­csak Dustin Hoffmann alakítása tette emlékezetessé — meg­tisztító csodáját. A Családi ügy már-már elhite­ti velünk, hogy egy feje tetejére állt világban csak a szabályta­lan dolgok lehetnek igazán nor­málisak és emberiek. A filmbeli három nemzedék között feszü­lő ellentétek egy betörés során oldódnak fel. Talán az egészet hamisnak éreznénk, ha a fiút, az apát és a nagyapát mondjuk a halbiológiával vagy atomfizi­kával kapcsolatos közös szen­vedélyük hozná közel egymás­hoz. Csakhogy számukra a be­törés az élet nagy kihívása. Hogy ezt a néző percek alatt természetesnek fogadja el, s legszívesebben már vitába szállna az önmagát is meg­győzni próbáló apa erkölcsi aggályaival... Nos, ehhez kell Sidney Lumet varázslata. Az élet sajátos — s a filmba­rátok számára némi reményt adó — paradoxona, hogy az úgynevezett kasszafilmek ho­vatovább rendre negyed és fél­házak előtt peregnek. Mintha a nézők elteltek volna a korábban tiltott gyümölcsnek számító tu­catáruval. Eközben újra fölérté­kelődik a valódi érték... Dustin Hoffmann neve például már több nézőt vonz, mint Schwar- zeneggeré. Már csak az kell, hogy e változásra a filmforgal­mazók is fölfigyeljenek. Bíró Ferenc Kelemen László arcképe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents