Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)

1990-10-25 / 155. szám

1990. október 25., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 3 Kampf István Megalázó volt a fegyverletétel Kettétört tiszti karrierek A rágalmazó tanúvallomások eltűntek Tamás József Ha nem tudnám, hogy a barcsi Tamás József katona­tiszt volt, akkor is rájöttem volna a beszédmodoráról. Ő is azok közé a képzett, tehetséges tisz­tek közé tartozik, akiknek az 1956 utáni megtorlás törte ketté a pályáját. — Mint tüzértiszt, főhadnagy, éppen az egyéves osztálypa­rancsnoki iskoláról érkeztem haza Nagykanizsára, ahol a légvédelmi tüzérosztálynál szolgáltam. A parancsnokom berendelt a szabadságról, s azt mondta: ebben a nehéz hely­zetben az alakulatnál van a he­lyed. S egyben kinevezett osz­tályparancsnok-helyettesének. Nehéz napok Az 1956 októberi—novembe­ri nehéz napokban a laktanya védelmét, Nagykanizsa légte­rét én biztosítottam. Amikor vi­lágossá vált, hogy a harc igaz­ságos, akkor az volt a felada­tunk: akadályozzuk meg a vér­ontást. Erre számtalan alkalom kí­nálkozott. Nem engedte pél­dául, hogy tíz kiló ekrazittal rob­bantsák fel a szovjet emékmű- vet, így óvták meg a házakat, a tömeget. Sokszor szükség volt a határozottságára, bátorságá­ra, amikor veszélyben lévő tisz­teket mentett meg, földerítést vállalt. Azt a parancsot azonban határozottan megtagadta, hogy kékávós kiskatonáknak piros, azaz tüzérparolit tegyenek föl. Nem értett egyet azzal, hogy megtévesszék a civileket. Az új udvari ávósőrs leváltását azonban már elvállalta. — A pisztolyokat a tiszteknél hagytam, s gépkocsival bevit­tem őket Nagykanizsára. Ezt azért hangsúlyozom, mert ké­sőbb az egyik vádpontom az volt, hogy embertelen módon leváltottam, hazazavartam őket. A másik meg az, hogy mint a nagykanizsai katonai forra­dalmi tanács tagja — parancs­ra! — elmentem Zalaegerszeg­re, amikor a Zala megyei forra­dalmi tanács megalakult. Nemegyszer került meleg helyzetbe. Amikor a tömeg be­tört a Dózsa laktanyába, s elvit­te a fegyvereket, elindult hozzá­juk, azonnal megszervezte a védelmet, kiment a törzstisztek­kel a kapu elé. Ők is együtt éne­kelték az ezres tömeggel a Him­nuszt. Nem lőttem rájuk.., — Olyan igazi magyaros be­szédek hangzottak el, hogy Pestre akarnak menni harcolni, s adjak fegyvert. Röviden úgy válaszoltam: mi légvédelmisek vagyunk, s nekünk nincs. Ha odaadom a katonáét, akkor ő már nem katona. Én megeskü­szöm itt, hogy nem fogom lőni a nagykanizsai népet. Ha pedig föntről parancsot kapok, hogy menni kell: megyünk! Erre el­kezdtek éljenezni, sőt megfog­tak, feldobáltak a magasba, magukhoz öleltek s elvonultak. Ez szintén bűn volt, hogy már akkor megalkudtam az embe­rekkel, mert nem lőttem rájuk... Ez a szép élmények közé tar­tozik. A november 5-i fegyverle­tétel a szovjet egységek előtt a megalázóak közé. Tamás Jó­zsef hangja elcsuklott, amikor erről beszélt. Annyit tudott csak elérni a határozott föllépésével, hogy a tiszteknél meghagyták a pisztolyt, s a szovjetekkel páro­sával állított őröknél a puskát. — Láttam, hogy az ellenállás­nak semmi értelme nincs, hisz mi csak egy alakulat voltunk... Amikor a katonák gúlába dobál­ták össze a fegyverüket az ala­kulótéren, akkor azt hittem, a szívem megszakad. Nemcsak az enyém, a többi tiszttársamé is... A letartóztatás Csend lesz. Csak később folytatódik az emlékek fölidézé­se. Tamás József kálváriája 1957 elején kezdődött. Először felfüggesztették, majd más beosztásba helyezték. Június 7-én Kaposváron, a hadosz­tálynál közölték vele: leszerelik. S utána június 9-én éjjel bóra­kor letartóztatták, később Ka­posvárra vitték. A katonai bíró­ság szeptember 19-én hat évre ítélte. Ezt később három évre változtatták. Csaknem 23 hóna­pot ült le, megjárta Márianoszt- rát is. 1959 április 22-én szaba­dult. Külön cikk témája lehetne, min ment keresztül a felesége, aki Barcsra költözött, a három gyerekkel, s ő milyen nehezen illeszkedett vissza a civil életbe. Két évvel ezelőtt a téeszháztáji agronómusaként ment nyugdíj­ba. Most nagyon tevékenyen részt vesz a politikai életben, mint a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Baranya megyei elnökhelyettese. Azok sorsá­nak a jobbításáért harcol, akik vele együtt sokat szenvedtek. — Annak idején vádiratot se kaptam. Most tanulmányoztam át az iratokat Kaposváron, a katonai bíróságon. A Magyar Népköztársaság államrendjé­nek megdöntésére irányuló szervezkedésért ítéltek el. Még az ügyésznek is feltűnt akkor— személyes jóbarátom volt —, hogy egyedül vagyok vádlott, s mégis szervezkedtem. Most kíváncsi voltam a rágalmazó tanúvallomásokra, de mind hiá­nyoznak a dossziéból! A barcsi özvegy Kampf Ist­vánná férje szintén légvédelmi tüzértiszt volt, hadnagy. Sorsa sokban hasonlít Tamás Józse­féhez. Dunakesziben szolgált ütegparancsnokként. Amikor a szovjetek kivonulóban voltak Pestről, a tömeg kényszerítette az ütegeket, hogy lőjenek a te­herautókra. Több szovjet kato­na meghalt. Kampf István had­nagyot ezért először életfogy­tiglani börtönre ítélték, később, perújrafelvétel után tíz évre csökkentették a büntetését, megfosztották tiszti rendfoko­zatától. Nehezen kapott állást A beteg özvegy nem szíve­sen beszél az akkor történetek­ről, hiszen annyi szenvedésen, megaláztatáson ment keresztül a négy gyerekkel, miután haza­költöztek Barcsra. A férje na­gyon nehezen tudott megfelelő állást kapni a '63-as szabadulá­sa után. Fiatalon, negyvenki­lenc éves korában halt meg, s nem élte meg a mostani válto­zásokat. — Azt mondta egy tiszt, hogy a férjem hatalmas katonai kar­rier előtt állt — mondta az özvegy. * * * Amit annyi évig várt a két csa­lád, most végre megtörtént: a teljes erkölcsi elégtétel. Tamás Józsefet, Kampf Istvánt (posz­tumusz) alezredessé léptették elő a Honvédelmi Minisztérium október 23-án rendezett ünnep­ségén. Lajos Géza Megalapozatlan a jövő évi termés? Vetnek, de mit aratnak... (Folytatás az 1. oldalról) Az áremelkedés tényére az alábbi összehasonlításokkal szolgált az osztályvezető. So­mogybán a leginkább haszná­latos műtrágyaféleségek közül a mészammonsalétrom 27-29 százalékkal, a 18 százalékos szuperfoszfát 21 százalékkal míg a kálium ára 26 százalékkal növekedett. Lényegesen ma­gasabb áremelkedés volt ta­pasztalható a szuszpenziós műtrágyák alkotóinál: a MAP 60 százalékkal, a K1 -es 45 száza­lékkal emelkedett. A komplex műtrágyák ára átlagosan mint­egy 35 százalékkal lett maga­sabb. Szántóterületeink értéké­nek védelme mindennél fonto­sabb feladat. A talajzsaroló gazdálkodás későbbi kihatásai beláthatatlan következmények­kel járhatnak. Hogyan véleke­dik az illetékes szakember a visszafogottabb talajerő-gaz­dálkodásról? A választ Porosa Istvánba Növény- és Talajvé­delmi Állomás igazgatóhelyet­tese adta meg. — Somogy területének 30-40 százalékán lehet kritikus a hely­zet. A homoktalajokon. Itt ugyanis intenzívebb ezeknek az anyagoknak a mozgása a ta­lajban —, mondta az igazgató­helyettes. Elmondása szerint kellő meszezéssel, valamint kegyes, csapadékos időjárás esetén a kálium és foszfor hiá­nya a jobb feltáródás miatt nem lesz szembeötlő. A kötöttebb talajokon csak hosszabb távon lehet kritikus az említett elemek hiánya. — Kényszer szülte intézke­déssorozat végállomása a mér­sékeltebb műtrágya-felhaszná­lás, most inkább hazárdírozás- nak tűnik, de mindenképpen nagyon rossz védekezési me­chanizmus. — fejtette ki véle­ményét Porcsa István. A tények önmagukért szól­nak. Ha a gazdaságok csupán csak annyi műtrágyát szórnak ki, amennyire jelenleg igényt tartanak, akkor talajerő-vissza­pótlásuk az 1960-as, 70-es évek szintjére esik vissza. Ak­koriban pedig mindössze 9-10 millió tonna gabonát termeltek hazánkban évente. Manapság 16-18 millió tonnát. Évekkel ezelőtt a hasonló gondokon még enyhíteni lehetett a szer- vestrágya-felhasználás növelé­sével, de a drasztikus állatállo­mány-csökkenés miatt már erre sincs mód. Vetni ma is vetnek, de hogy jövőre mennyit s mit aratnak. Mészáros Tamás A vetésterület 70 százalékán föld­be került az őszi kalászosok mag­ja tegnapig a ka- posfüredi Vörös Október terme­lőszövetkezet­ben. Az 500 hek­tár őszi árpa ve­tését befejezték már. Az 1000 hektár búzából eddig 650 hektá­ron készültek el a munkával. A szövetkezetben a hét eleji ünne­pek alatt sem szünetelt a mun­ka. A szövetke­zet vezetőinek véleménye sze­rint októberben ugyanis be kell fejezni az őszi kalászosok veté­sét: ez az egyik biztosítéka a jövő évi jó ter­mésnek. Emlékeim 1956 őszéről „ITEL” A NÉP... Dombóvárról visszafelé jövet sokat beszéltünk a jövőről, a munka meg­kezdéséről, az emberi kiszolgáltatott­ság megszüntetéséről. Társaim kis­sé óvatosak voltak, hiszen — mint mondták —, ha úgy adódna, csak a Dombóvár térségében állomásozó csapatok birtokukba vehetnék a fél Dunántúlt. Ekkor még nem gondol­tam, hogy barátaimnak néhány nap elteltével már igazuk lesz. Tüntetők a pártszékháznál Amíg jöttünk az úton, egyre az élet megújulása járt a fejemben. A földe­ken folyt a betakarítás. Egy-két he­lyen kissé megkésve — vetettek is. Ékkor fogalmazódott meg bennem egy — legalábbis akkor — nagy port kavart cikkem, az „Országutak, föl­dek vándorai”. (Az újrakezdésre vá­gyó, hittel megáldott parasztokról szólt.) Mire visszaérkeztünk Kapos­várra, már sokkal valósabb történe­lem várt. A megyei pártbizottság székháza előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Szónokok szónokot követtek. A tetőn és az épületben az ÁVH em­berei. Azonnal a székházba mentem (tehettem, hiszen a „válságstáb” tag­ja voltam). Nem mehettem fel azon­ban az emeletre; akkor vezették lefe­lé a pártbizottság tagjait. Tóthot, Hi­dast, Losonczit stb... A tömeg ujjon­gott, amikor kivezették őket az épü­letből. Sorbaállították és a megyei börtönbe kísérték őket. Valakik kato­nás határozottsággal közölték: „Sen­kit nem érhet bántódás. Aki a letartóz­tatottakat bántalmazza, az a törvény előtt felel tetteiért... És senkinek sem jutott eszébe valakit is tettlegesen bántalmazni. Történt azonban más, hiszen a meggyalázott nép igazság­tevése sokszor kiismerhetetlen. Út­közben azonban az őrizetbe verteket végigköpködte a tömeg. A börtönbe helyezésük azt hiszem, így utólag is — a menekülés egyik változata volt. „Osztályon felüli” börtön Többször jártam benn az alatt a néhány nap alatt: ellátásuk és a velük a bánásmód — a körülményeket fi­gyelembe véve — osztályon felüli volt. A fegyőrök (nagyrészt a régi em­berek) nem is merték volna megkese­ríteni a volt vezetők helyzetét. A fegy­veres erők még szabadlábon levő parancsnokait is hamarosan lokali­zálták. Milyen történelemformáló na­pok voltak ezek! Egy ütött-kopott Tát­rával — a szerkesztőség kocsija volt — mentünk ki a hadosztályhoz: Kun­szabó, Poldesz és én. Az őrség már „tárt kapukkal” várt bennünket. A kiskatonák ugyanis sa­ját szakállukra intézkedtek: a volt pa­rancsnokokat egy szobába „gyűjtöt­ték be”. A hírhedt vezetők egy páncé­lozott jármű mögött sorakoztak fel, s utánuk is egy hasonló jármű állt. A bekísérés úgy zajlott le, mint koráb­ban a pártbizottság tagjainál. Senki­nek nem történt fizikai bántódása. Négy napért — karrier A Sors (így, nagybetűvel) fintora: a sok-sok köpdösés a négy nap „előze­tes” fogság a forradalom leverése után mindannyiukat magas beosz­tásba emelte. Losonczi karrierje is­mert; Tóth ágazati szakszervezeti fő­titkár lett, Hidas megyei főkapitány, Marties tábornok (s jelenleg kiemelt nyugdíja van). Ez lett a jutalmuk — a kilátásba helyezett felelősségrevo- nás helyett... (Csupán a tény: koráb­ban Rákosi, majd Kádár úgy járt a megyébe, Barcsot soha el nem kerül­ve, mintha „testvéri” látogatásnak tett volna eleget.) Másnap Zalaegerszegre mentem, hogy tájékozódjam a szomszéd me­gye helyzetéről. Ekkor Győrben már a Dunántúl „elszakadásáról” folytak a megbeszélések. Zalaegerszegen is tapasztaltam — amit később így kezdtem a tárgyalásokon elmondani —, hogy nem egyformán zajlottak az események. Volt, ahol valamilyen for­mában bizonyos szervezettség mu­tatkozott, s volt, ahol a véletlen a spontanitás határozta meg az ese­mények alakulását. (Ez utóbbi volt a rosszabb.) 1956, november 1-jén Vidovics, az egykori alispán nagygyűlést tartott Kaposváron. Sajnos, utólag is azt kell vallanom: ez nem segített a város, a megye életének normalizálásában. Ha volt valami, amivel már akkor sem értettem egyet, az ez a nagygyűlés volt. Úgy éreztem, hogy mi, „zrínyi- sek” nem ezt akartuk, nem ezért har­coltunk. Szerencsére sem akkor, sem később nem tudott teret hódítani a Vidovits-féle politika. A többiek „tervezgettek” Még ezen a napon meglátogattam a börtönben Tóth Istvánt. Tiszta hol­mit vittem be neki és üzenetet a csa­ládjától. Ez az ember akkor már tisz­tázta magában, miért kell majd felel­nie. A többiek (Hidas, Marties, Lo­sonczi) mind-mind külső segítségre vártak, s mindannyian már visszavá­gást tervezgettek. Nem akartak leg­alább egyszer elszámolni önnön cse­lekedeteikkel... (Folytatjuk) Petőcz Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents