Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-05 / 113. szám
1990. szeptember 5., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 A kaposvári példa Szeptember 8-ig meghosszabbították a hittan-pótbeíratást — Vélemények az iskolaigazgatók és egyházi vezetők tanácskozásáról Nőtt az oktatás támogatására szánt összeg A somogyi németek segítésére A Táncsics gimnázium tanulói ismerkednek az új másológéppel A tanév kezdete előtt találkoztak a kaposvári általános iskolák igazgatói és az egyházak helyi vezetői, hogy a Művelődési és Oktatási Minisztérium útmutatójának szellemében megtárgyalják a hitoktatás — főként gyakorlati — kérdéseit. Dr. Baráti János római katolikus apát-plébánost, Bellái Zoltán református esperest és Garai László művelődési osztályvezetőt arról kérdeztük, hogy a közös eszmecsere mennyire mozdította elő a hitoktatás megszervezését. // Őszinte segítő szándék Valamennyien úgy vélekedtek, hogy a találkozót a nyitottság, az őszinte segítő szándék jellemezte. Az iskolaigazgatók jószándékát bizonyítja, hogy a hittan-pótbeiratás határidejét szeptember 8-ig meghosszabbították, és megállapodtak abban, hogy az iskolák segítséget nyújtanak az igények felméréséhez. Vállalták, hogy az egyházak által megfogalmazott értesítést a gyerekek segítségével eljuttatják a szülőkhöz, akik ezt kitöltve válaszolnak arra a kérdésre: akarják-e gyermeküket vallásoktatásban részesíteni. Dr. Baráti János azért tartja ezt rendkívül fontosnak, mert előmozdítja a nélkülözhetetlen tisztánlátást. Bellái Zoltán szerint eddig az egyház belügye volt a vallásoktatás megszervezése. Az igényfelméréshez nyújtott segítség azt mutatja, hogy az iskola is kész részt venni ebben a munkában. — Amikor a kérdőívek visz- szaérkeznek, lehet beszélni arról, hány csoport induljon és az oktatás rendszerében hol helyezkedjenek el a hittanórák — mondta Garai László. — Mi azt kértük az iskolák vezetőitől, hogy az 1—2. osztályban ne az ötödik, illetve az úgynevezett nulladik órára tegyék a hittanórát. Más megoldásra is van lehetőség. A felsőtagozatban azonban a nulladik óráról sem lehet teljesen lemondani, hiszen magas az óraszám. E gondok enyhítésére több javaslat is elhangzott. Azt kértem, mondjuk ki, hogy 16 óra után sehol sem lesz kötelező iskolai foglalkozás. A diákok így még az iskolán kívüli hittanórára is időben odaérhetnek. Ezt a javaslatomat az igazgatók elfogadták. Iskolai feladat — Mi azt szeretnénk, ha a hitoktatás beépülne az iskola órarendjébe — mondta dr. Baráti János. A legtöbb vita talán a hitoktatók fizetése körül bontakozott ki. Erről Bellái Zoltán többek között azt mondta: — A hitoktatás nevelés, tehát iskolai feladat. A múltban is a mindenkori kormány vállalta a vele kapcsolatos költségeket. Álláspontunk szerint ennek most is így kell lennie. Hasonlóképpen vélekedett erről a kérdésről dr. Baráti János is: — Kevés a pap, egyre több világi hitoktatót kell alkalmazni. Tőlük különösen nem várható el, hogy ingyen vagy alamizsnáért tanítsanak. Mi azt szeretnénk, ha az állam biztosítaná számukra a tisztességes fizetést, hiszen az egyháznak — javainak államosítása után — erre nincs fedezete. Garai László erről többek között ezt mondta: — Bár a városnak jelenleg nagyon rossz a költségvetési helyzete, mégis tudná fizetni a hitoktatókat, hiszen kevés vallásoktatási órával számolunk. Rajtunk tehát nem múlna a dolog. Ám a miniszteri utasítás szerint a hitoktatókat az egyházaknak kell finanszírozniuk. Ez valóban vitatható. A világiaktól — tanároktól, külső óraadóktól — nem várható el, hogy pusztán szeretetből oktassák a hittant, hiszen ezekre az órákra komolyan fel kell készülni. Kövessük a saját hagyományainkat! Ugyancsak személyes véleményem, hogy egy-két órával csökkenthetnénk az iskolai elfoglaltságot, így helyt adhatnánk a hittanóráknak. Köztudott, a magas óraszám nem hozta meg a várt eredményt. A kormánynak kell tehát sürgősen lépni. Elhatározott szándékunk, hogy ebbeli véleményünket a felmérés után hivatalosan is a minisztérium tudomására hozzuk. Véleményüket is kérik Nem kell viszont kormányengedély ahhoz, hogy a hitoktató beilleszkedjen az iskola közösségébe. Dr. Baráti János kifejtette: jó lenne, ha a hitoktató a testület tagja lehetne. Megjegyezte azonban, ha ez nem megy — és ez a véleménye Bellái Zoltán esperesnek is —, a hitoktatókat akkor is vonják be az iskolai rendezvényeibe, minden esetben kérdezzék meg őket, amikor a gyerekek magatartásáról, fegyelméről szó esik. — A kaposvári általános iskolák igazgatói ezzel egyetértettek. S évente legalább egyszer a neveléssel kapcsolatos szakmai értekezletekre is meghívják őket—mondta Garai László. — Véleményük olyan visszajelzés, amit minden bizonnyal érdemes megszívlelni. Össze kell fogni Dr. Baráti János szerint azoknak, akik a magyar ifjúságért és annak jövőjéért dolgoznak, össze kell fogniuk, együtt kell dolgozniuk. Eredmény csak így várható. Úgy látszik, a kaposvári iskolaigazgatók és egyházi vezetők közös eszmecseréje ebben példát mutatott. Ez érződött Bellái Zoltán esperes szavaiból is: — Igaz ugyan, hogy az iskolaigazgatók jóval kevesebbszer nyilatkoztak meg, mint az oktatási osztály vagy az egyházak képviselői, azért úgy éreztem, hogy az iskolák vezetői valóban „pozitívan álltak a hitoktatás ügyéhez”. Nagyon remélem, hogy ilyen kedvező tapasztalataink lesznek akkor is, amikor a szülőknek küldött nyilatkozatok visszaérkeznek. Szegedi Nándor A Donau Schwaben Stiftung alapítvány eddig 5 millió márkával segítette a magyarországi német ajkú lakosságot azzal a céllal, hogy anyanyelvűket ápolják, identitástudatukat erősítsék. A Magyarországi Németek Szövetsége az 1988 decemberében tartott VII. országos kongresszuson új vezetőséget választott és a német nyelvterülethez tartozó valamennyi állammal (pl.: Svájccal is) kialakította állandó kapcsolatát. Sikerültelérni, hogy az alapítvány ez év tavaszától kétmillióról négymillióra emelje az anyanyelvi oktatás támogatására szánt összeget, amelynek kamatából a magyar oktatás is részesedik. A HÁTTÉRBŐL ELŐRE Dr. Schiller Mária, a Somogy- terv építészmérnöke műemléki szakmérnök, a Magyarországi Németek Szövetségének vezetőségi tagjaként próbálja életre kelteni a német nemzetiségi oktatást, kultúrát. A megyében ugyanis még nem alakultak meg a tagságot tömörítő szervezeti formák, mert az itt élő németség nehezen vállalja a nemzetiségi hovatartozását. Ezért is van, hogy a háború és a kitelepítések óta anyanyelvűk használata majdnem teljesen háttérbe szorult. A gyerekek idegen nyelvként tanulták a németet, és így a Somogybán élő mintegy 20—30 ezer lélekszámú nemzetiségből mindössze 1 százalék beszél anyanyelvi szinten. (Csak példaképpen említjük, hogy Baranyában ezerszer többen tanulnak németül, mint megyénkben. Ebből következik az is, hogy a támogatásokból ők nagyobb hányadban részesülnek.) Megyénkben hiányzik a megfelelő infrastruktúra, a nemzetiségi óvodák, iskolák, ezért szorgalmazzák egy nemzetiségi tagozatú osztály létrehozását. Dr. Schiller Mária eddig egyedül vállalta fel társadalmi munkában a somogyi németség gondjait. (Baranyában 200 ilyen társadalmi munkás tevékenykedik!) Tavasztól a Táncsics gimnáziumból Gyenge Lajos német tanár segíti a további munkát. BARCSTÓL SIÓFOKIG A Barcstól Siófokig terjedő területen körülbelül 13 községben élnek sűrűbben németek és Kaposvárra is sokan települtek. Összefogásukra, kultúrájuk ápolására és fejlesztésére szeretnék létrehozni Kaposváron a Német Kulturális Egyesület nevű szervezetet. Az egyesületbe mindenkit várnak, aki érdeklődik a német kultúra iránt, illetve németül szeretne beszélgetni. Úgy tervezik, hogy a jogi személyként működő szervezet havi egy alkalommal várja az érdeklődőket. Ha sikerül a foglalkozások megtartásához megfelelő helyiséget találniuk, hamarosan beindulhat az egyesületi élet. Első, jelentősebb sikerként könyvelhető el, hogy májusban Kaposvárra látogatott Baden- Würtenbergből dr. Ulrich Hartmann, a helybeli tartományi gyűlés vezetője. Megbeszélték a megye nemzetiségi gondjait, majd Hartmann úr felajánlotta; Somogy lépjen testvérmegyei kapcsolatba a tartománnyal. (Az angliai Essex grófság — melynek képviselője ugyancsak jelen volt a látogatáson — már kialakított egy ilyen szövetséget a német tartománnyal.) A kéznyújtás azért is igen jelentős, mert erről a vidékről telepítették 300 éve Somogyba a legtöbb német polgárt és a kitelepítések is erre a vidékre irányultak. A családi kapcsolatok ilyenformán ebben a régióban a legerősebbek. TANKÖNYVEK CSOMAGJA A tartomány képviselője az anyanyelv megőrzése érdekében elsősorban az oktatási intézmények számára kíván segítséget nyújtani. Elsőként a Táncsics gimnázium részére érkezett augusztus 18-án egy speciális tankönyvekből, másológépből álló csomag, melyet a baden-würtenbergi tanárok állítottak össze. Az újabb küldeményekhez a Donau Schwabe Stiften alapítvány biztosítja az összeget. Dr. Schiller Mária egyébként most nyert el egy tíznapos berlini ösztöndíjat, a brechti színházról, a Berlini Filharmonikusokról és a műemlékvédelemről írt dolgozatának elismeréseképpen. Tizenkilenc, Európa más országából pályázó társával együtt vesz részt a Kulturstadt Berlin című szemináriumon. Várnai Ágnes MAGYAR VILÁGIRODALOM (TOKAJI ÍRÓTÁBOR, 1990) A „hódoltsági békeévek” (Kádár-korszak) után, gyógyító vasárnapokra várunk, melyek nem úgy robognak el előttünk, mint a gyorsvonat a feszes vi- gyázzban álló bakter előtt — épp csak fölvillantva egy másik világ fényeit. Már '85 óta remény és kétségbeesés útitársaim, amikor fölszállok Fonyódon a vonatra, hogy végigutazva az országon, éjszaka érkezzek Tokajba, az írótáborba. Egyszerre álom és valóság ez, a jövő víziója. A tábor 1972 óta a magyar szellemi élet, a társadalom megújítására törekedett. Olyan dolgok mondattak itt ki, amelyek akkor rögtön nem kerülhettek nyilvánosságra, évek múlva azonban nyíltan vitáztak róluk. Ebben igen nagy szerepe volt Fekete Gyulának. Éppen ezért volt döbbenetes hallgatni azt az idén küldött táviratát, amelyben azt írta, hogy a neki ítélt Bartók Béla-díjat nem veszi át és azzal vádolta a kuratóriumot, hogy az írótábort az ellenség kezére játszotta át. Ki itt az ellenség?! Talán a nem népi irodalom képviselői? Emlékszem, épp néhány éve maga buzdított meg a békétlen együttműködésre. Fáj a szívem érted, értünk Gyula bátyám, és remélem jövőre a hatputtonyos aszú itt, Tokajban enyhíti a dühöt, amit érzel, mert hiányoztál. De a szekértábor halad tovább, haladni kell, mert a magyar társadalom megújulása az önszerveződéseken múlik, és ebben Tokaj élő példa kell maradjon, másokkal együtt. Egyben mindig a sorskérdéseken meditáló, a valósápot feltáró írók, a magyar „világirodalom” fóruma is. Én már tavaly azt képzeltem el, hogy sikerül a Fonyódi Helikon '90 tavaszán egy „Duna völgyi párbeszédet” megszervezni a Kárpát-medencében élő népek közt. Sajnos ez nem sikerült, a nagy változások után zavaros helyzet, a nacionalista indulatok, programok ezt lehetetlenné tették. Pedig gondolom, sokan egyetértünk József Attilával: „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés” — most látjuk csak igazán: „nem is kévés”, mindenesetre eljött az idő: megismerni szomszédainkat. Az idei írótábor fő témája a hattyúnyakú görény, avagy az „irodalompolitika” anatómiája. Érről olvashattak a Népszabadságban is, nem kívánok ezzel részletesen foglalkozni, annál is inkább, mivel az ott lévő pártok képviselői megegyeztek abban, hogy „irodalompolitká- ra” — legalábbis az eddigi értelemben — nincs is szükség. Kérdés persze, hogy ki finanszírozza ezután a lapokat, folyóiratokat? Lesz-e állami támogatás? A legfőbb kérdés az: fönnmaradhatnak-e a művészi értékeket közvetítő folyóiratok ebben a szennyes áradatban, ami jelenleg mindent elönt? Ezzel kapcsolatban jellemző a Holmi szerkesztőinek véleménye. Az állam támogassa az irodalmat, de ne várjon érte semmit. Reméljük, a magyar irodalom visszatér természetes állapotához; a folyóirat-irodalomhoz. Ezek után az olvasót arra kérem, meditáljon azon, hova juthat a magyar társadalom, a szellem e honban, ha a mai helyzet nem változik, amikor is újságosbódéinkat elárasztotta a pornó, a krimi, a képregény és mutatóba is alig találni egy-egy irodalmi folyóiratot?! (Itt jegyzem meg, hogy szakmunkástanulóinknak az egyharmada már eddig se tudott értelmesen olvasni.) Az idei tábor legnagyobb jelentősége abban van, hogy végre nemcsak a Trianon utáni csonkolt Magyarország írói, szerkesztői gyűltek össze, hanem a történelmi országé is, és ott voltak a nyugatiak is. Ez megnyugtató, boldogító, fölemelő érzés volt, minden szétszórtságunk, tragédiánk ellenére is. Egyszerre, egy teremben például a pozsonyi, kassai, kárpátaljai, székelyföldi, marosvásárhelyi, kolozsvári, nagyváradi, újvidéki, párizsi, bécsi írók, szerkesztők — ez néhány éve elképzelhetetlen volt — és most íme valóság. Persze ilyenkor különös dolgok történnek, mert mozaikképekből kellene az egészet összerakni, ami elég nehéz. Figyelmeztetett erre már László Gyula is, amikor a honfoglalás kori Magyarországról írt: „A múlt nem egyenlő azzal, ami belőle megmaradt”. Ha tudjuk, hogy írók, szerkesztők, akik olvastak egymás írásait, de évtizedekig nem találkozhattak, érezhetjük annak a helyzetnek az abszurd voltát, aminek tanúja voltam. Jöttem az egyik leghíresebb erdélyi folyóirat főszerkesztőjével a tábornak otthont adó új kollégium bejárata felé. Érkezett egy nyugati kocsival valaki, többen üdvözlik. Főszerkesztőnk is; „ Nagyon örülök, hogy eljöttél, annál is inkább, mert az imént olvasták fel a táviratodat, hogy betegséged miatt nem tudsz jönni". „ Ugyan, kérlek”— így a másik. Ekkor derült ki, hogy aki a táviratot küldte valaki más, csak hasonlítanak valamennyire egymáshoz. Este aztán a királyok bora megtette a magáét, mert a tokaji borozókban és az utcákon is felzengett egy-egy szekély népdal. Eközben mondta nekem az egyik szerkesztő: ,,Néha még most is megcsípem magam, ébren vagyok-e, tényleg itt vagyok-e, ennyi év után?” „Nézd, hogy remeg a keze”— mutatott rá egy fiatal emberre —,,Erdély legtehetségesebb költője, de már alkoholista.” Mert itt a találkozások örömében is kísértettek az otthoni tragédiák, a vásárhelyi pogrom képei. Mindaz, amiről beszélni oly nehéz, talán nincs is rá szó, csak eljajongani lehetne. Egy-egy ének közt is csak előjött; ,,Nem vesznek össze itt most a vatrások, szekusok, mert székely vagy és énekelsz. ’’ Megmaradunk-e, minduntalan ez a kérdés? Király Károlytól is ezt kérdezték, amerre járt. Válasza: igen. Ézt hirdeti az egyik székelykapu Erdélyben is: „Házad bárhol lehet, de hazád csak itt. ” Gondoskodnunk kell arról, hogy az erdélyi, székelyföldi üzenetek, jajongások eljussanak hozzánk, és a mi üzeneteink is hozzájuk, ne érezzék árvának, elhagyatottnak magukat. Ezért az volt a legnagyobb öröm számomra, hogy a szerkesztőket meghívhattam végre személyesen is a jövő évi Fonyódi Helikon szerkesztői tanácskozására. Az pedig még ráadás volt, hogy a marosvasárhelyi rádió szerkesztőnője megkért, hogy egy versemen kívül olvassam föl a Fonyódi Helikon 6. kötetének általam írt fülszövegét, mintegy üzenetet. Talán éppen most kerül adásba, amikor az olvasó is ezt elolvashatja: „Benned is hullanak már a savas-esők kimosni emlékező^sejtjeidből mi megtart összeköt s elindultak már a szellem szörny-buldózerei sivataggá tarolni legszebb gyümölcsös kertjeid De MOST, e mostoha—időben is alkotni kell, hogy Európa fizetetlen végvára, szegénylegények gyöngyországa legyen lakható föld, közös szellemi hazánk határon innen és túl!” Simon Ottó