Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-29 / 134. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — EMLEKEZET 1990. szeptember 29., szombat Amerikai álom Nagyszakácsiban Nancy Reagen és a varrónő Hosszú, fekete limuzin gördült a járda mellé. A vezetőfülkéből kipattant a sofőr, közben a másik oldalon egy vállas férfiú tárta szélesre az ajtót. Az egyenruhás vezető esernyőt tartott a kilépő hölgy fölé, akiben a New York-i járókelők felismerték Nancy Reagent, az Amerikai Egyesült Államok elnökénék feleségét. Négy lépés volt csupán, hogy a Frank lányok kalapszalonjának oltalmat adó falai közé jussanak. Kétezer dollárba került itt egy „fedőkölte- rriény”, de a borsos árat busásan megérte a vigasz: az itt vásárlók egy szűk elit tagjaiként dicsekedhettek kalpagjukkal. A belépőt hangos giling-galang- gal köszöntötte az ajtó felett csüngő harangjáték, s hívó szavára iziben a betérő elé sietett valamelyik alkalmazott — ajánlani a míves portékákat. A rangos vendégeket persze maguk a tulajdonosok szolgálták ki. Ezen az esős délutánon az idősebb Frank lány kissé türelmetlenül szólt a függöny mögött serénykedőkhöz: Katikám, elkészült-e már a kalap, amit az elnökasszony kívánságára varrunk? Az elkerített fülkéből búgó hang felelt: Egy perc, és lehet próbálni. S elteltével szemrehányó tekintet kíséretében (Hát, hogy gondoltad, hogy nem leszek készen?) fantasztikus szépségű varrott kalapot adtak ki a függönyön. Nancy Reagen gyönyörködve szemügyre vette, végigsimítotf a i^ri- máján. A tükör eiü ugyanitt korábban Ingrid Bergmann és i Minelli is forgott-pörgött ■nében, s az ajtó felé fordult, függöny mögött apró széken isuporgó varrónő mosolyogva hallgatta a távozó first lady dicsérő szavait. Karády Katalinnak hívták. — Még 1968-ban történt, hogy egy éjszakán (valamikor éjfél és hajnal között lehetett) telefoncsörgés riasztott álmomból — meséli Krénusz József. — Amikor bemutatkozott a búgó hang tulajdonosa, hirtelen azt hittem;--valaki hülyéskedik ve1' A világhírű magyar művészi ,o ezt az időpontot tartotta alkalmasnak, hogy felkérjen: tanítsam meg akcentus nélkül beszélni angolul. Nagyon önkri- "u"s von magával szemben sitinek csúcsán is. Amikor dtam neki, hogy Marlene ich is akcentussal beszél ■iául, közbevágott: „Én a ■fv Katalin vagyok. "Kame- nár nem vágyakozott. ,jak olyan a filmnézők táborában, amilyennek sgismertek" —-.mondogatta gyakran, ám a hetvenes évek közepén mégis hosszú utakra mdult Egfak-Amerikában; minden települést meglátogatott, melyen ötvennél több magyar élt.,. krénusz József neve viszont nem cseng ismerősen legtöbbünk számára. Őt jobbára a New York-iak és a nagyszakácsiak emlegethetik jó barátaik között. Mert az úr Somogy szülötte, s 30 esztendeje dolgozik az Egyesült Államokban a világ (a Milánói Scala mellett) leghíresebb operájában, a Metropo- litanben. Műszaki igazgató. Néhány napja még Pavarotti- val, Placido Domingóval, Zefi- rellivel vagy éppen Márton Évával kávézgatott — tereferélt a parádés előadások szünetében. Most még egy jóízűt kortyöl á Kinizsi sörből, rágyújt egy szál Agria cigarettára (jól is esik a disznósültre!), aztán tűnődő arccal mesélni kezd. — Huszonegy évesen hajóztam át az Atlanti-óceánon innen, a szebbnek vélt, korlátlan lehetőségekkel csalogató másik partjára — emlékezett. — Rögtön az első napon két csodálatos emberrel találkoztam „odaát”. Jávor Pál, színész, a női szívek nagy hódítója volt egyikük: — Miért nem mosolyogsz kis f...? — kérdezte tőlem. — Mert nem tudja senki, hogy ma van a születésnapom — válaszoltam. — No, most már én tudom, ne szomorkodj — vigasztalt. — Teljes szívvel kell mindent csinálni — tette hozzá.—Én szívből énekeltem, szívből sírtam és szívből szerettem, azért tudtam úgy mulatni a filmjeimen is. — Hogy mivel teltek Magyar- országon töltött utolsó napjaim? — ismételte meg a kérdést. — 1956-ban szegedi orvostanhallgatóként vonultam be Hódmezővásárhelyre katonáskodni. A Tisza-parton azon a napon nagygyűlést szerveztek, Rajk Júliára és Csoóri Sándorra emlékszem, ők voltak a demonstráció szónokai. Beethoven Fidelióját énekelte egy remek kórus, s körben mindenütt nemzetiszínű zászlók lengedeztek... — Aztán ott voltam Pesten a Corvin közben. Igaz, nem csináltam semmi különöset. De nem akartam a 301 -es parcellába kerülni, ezért döntöttem úgy, hogy elhagyom a hazámat. Gyalogosan indultam útnak egy barátommal, 82 kilométert hagytunk a hátunk mögött 24 óra alatt. Körmendnél aztán elfogtak bennünket az oroszok. Néhány nap múlva két angyalföldi fiúval megszöktem: a vasútállomásról elkötöttünk egy mozdonyt... Aranyláncért, gyűrűért adogattak kézről kézre bennünket az embercsempészek. Mocsáron gázoltunk át, tóban úsztunk, végül csonttá fagyott ruhában értünk Keme- nestaródfára. Az apró házak kertjeinek végében húzódott a határ. Az osztrákok zászlókat tűzdeltek a lassan hízó hótakaróba. Egyiknek a darabkáját ma is őrzöm. A fáradtságtól, kimerültségtől elájult Krénusz József. — Azt hittem, meghaltam — mondja. — Arra ébredtem, hogy apáca itat teával. Egy angyal volt. Pénz és értékek nélkül, „egy szál gatyában” állt élete leghosszabb útja elején. Voltak persze a tarsolyában másféle kincsek, melyeket fel nem cserélt volna semmiért. — Csurgón érettségiztem, a forradalom előtt két esztendővel. Zürich, Göttingen, Heidelberg tudós papjai okítottak a protestantizmus legszebb hagyományainak tiszteletében — közel a Tito vezette Jugoszláviához. Rengeteget tanultam náluk szellemiekben, lélekben egyaránt, pedig bennünket nem volt könnyű rávenni a tanulásra — mindig láttam magam előtt a nagyapámat beesett szemekkel. Éhezett, mert lesöpörték a padlását. Iskoláimat egyébként New Yorkban a jezsuitáknál fejeztem be, filozófia—középkor szakon. Hét évig tanítottam, így aztán a Szegeden megszerzett orvosi ismereteimet később soha nem hasznosíthattam — hiába akart segíteni a Nobel-dí- jas Szent-Györgyi Albert is, nem fogadták el itthoni végzettségemet. — Az embernek elemi joga, hogy hibázhasson — mondja. — Ez pedig csak szabad országban lehetséges. Még elindulásom előtt eldöntöttem: Ausztráliába vagy az USA-ba akarok eljutni mindenképp. Az Egyesült Államokban ugyanis csak a tolldíszes indián, a déli Karády Katalin 15 évvel ezelőtt, öltöztetőnőjével Mohácsy Ilonával földrészen pedig csupán a bennszülött maori mondhatná rám, hogy afféle jöttment vagyok. Otthon akartam magamat érezni, tartozni szerettem volna valahová. A vietnami háború ideje alatt vagy tizenkét alkalommal tüntettem Washingtonban Nixon elnök ellen; — soraik közé fogadtak az emberek... A próba jól sikerült. Puccini Bohéméletét gyakorolták Zefi- relli irányításával; — a 750 statiszta végre megtanulta szerepét. A betegek helyére időben tudott helyettesítőt szerezni, a művészek kávéja a legjobbkor főtt le, a műszak pedig, a világosítóktól a díszletezőkig egyaránt megfelelően látta el feladatait. A zenekar hangszereit behangolták, s újrapoliturozták. A négyezer ülőhelyet, az előcsarMarton Éva a Tosca címszerepében nokokat csillogóra takarították, s miután bezárt, a biztonsági őröket is a helyükön találta. Krénusz József elégedett lehet beosztottjai munkájával a Met- ropolitanban. — Hogy miért csinálom? — gondolkodott el. — Talán Molnár Ferenc szavaival tudnék a leghívebben válaszolni. Ő a következőkkel magyarázta, hogy egy nő miképp lesz kurva: először azért csinálja, mert neki tetszik, utána azért, mert másoknak is. Végül pedig a pénzért. Én is valahogyan így vagyok a foglalkozásommal. A Metropolitanban egyébként nagyon sok hazánkfia énekelt már, s szerzett ezzel nevet magának és a magyar dalművészetnek egyaránt. A századfordulón például a szegedi Gerszler Etelka volt a legsikeresebb primadonna egész Amerikában. Már akkor 5000 dollárt kapott egyetlen fellépéséért —a pénzt fölajánlotta szülővárosa árvízkárosultjai számára. Most is vagy 30 magyar énekest foglalkoztatnak szerte a világban a nagy operák színpadain; — jó részüket otthon talán nem is ismerik. A gázsi egyébként nálunk nem magas, a bécsi 15—20 000 dollárral szemben a legjobbaknak is „csupán” tizenegyezret fizetünk előadásonként. Mégis örömmel jelentkeznek nálunk szereplésre a legnépszerűbbek is. Mert az itteni fellépés a legnagyobb rangot jelenti egy énekesnek. A legutóbbi évadban csaknem egymillió operakedvelőt láttunk vendégül. Nekem egyébként tetszik, ahogyan Magyarország most megoldani igyekszik polgárainak problémáit—csapott át hirtelen egy új témába Krénusz József. Már négy évvel ezelőtt megmondtam egy termelőszövetkezeti elnöknek, hogy porladnak már a vörös csillagok, s még Lenin nyakára is kötél kerül. Tamás- kodva nevetett rajtam, de fogadni nem mert. Vagy pénze nem volt, vagy tudta, hogy én nyerek. — Magyarországnak most sok mindent elölről kell kezdeni — folytatja —, de menni fog a dolog, ha mindenki összefog és tenni akar. Amerikában sose mond: „Nem tudom”. Én például bérszámfejtőként kezdtem az operánál, a ranglétra legalján. Ma angolul, franciául, olaszul, németül, spanyolul és oroszul beszélek az anyanyelvem mellett. Egyetem után egy golfklubban dolgoztam mindenesként, heti 45 dollárért, aztán mixernek szegődtem. 300 oldalas könyvből tanultam a legfontosabb recepteket. Az életem, sorsom szempontjából fontos dolgokat persze nem a golfpályán, nem is a bárpult mögött sajátítottam el. Tito Scipa, a világhírű tenor volt tán a legkedvesebb tanítóm — nyolc hónapig igyekezett alakítgatni a hangom. Emberileg is tőle és Mari- ca leritzától kaptam a legtöbbet. Utóbbiról tudni kell, hogy Strauss és Puccini kifejezetten az ő hangjára írt operákat — 104 évesen hagyta itt e világot. Bár finomult a stílusérzékem a segítségükkel, és megtanultam profi módón képezni a hangokat, bizony kórustagnál többre nem vittem az életemben. Pedig nagyon szeretek énekelni —egy alkalommal Gibraltárban találkoztam Toki Horváth Gyulával, a valaha élt legnagyobb prímással. Akkorát mulattunk, hogy örömében vagy négyszer elhúzta egymás után a Pacsirtát. De hogyan! Ahhoz foghatót még sohasem hallottam! — Csurgón, dr. Ecsy Ödön Istvántól kaptam örökül a könyvek és a zene szeretetét — kalandozik vissza gondolata a szülőföldre. — Rendszeresen meghívott kettőnket-hármunkat a diákok közül egy kis süteményre és teára az otthonába, földig érő könyvespolcok közé. 78-as fordulatú lemezjátszójáról hallottam életemben először Wagner egyik csodálatos művét, a Walkűrök lovagját. Másnap visszamentem meghallgatni, akkor aztán feltett másféle zenéket is. Megtaláltam a zárhoz a kulcsot... Jó hang sok van a világon — folytatja. — Toscanini is mindig azt mondta: legjobb nincs, csak legjobbak vannak. De az bizonyos, hogy csupán 40 évenként születik igazi Wagner-énekes, mint amilyen most például a magyar Márton Eva. 1976-ban debütált a MET- ben, előtti miniszteri ösztöndíjjal végzett Budapesten. Dohna- nyi unokája fedezte fel. Én még első éves akadémista korában láttam a Háry Jánosban. Csupán ötpercnyi szerepet kapott, a francia királylányt alakította. De nagyon tetszett, az előadás után fel is kerestem, hogy gratuláljak neki. Amikor végzett tanulmányaival, kijött New Yorkba. Csodákra képes: 2 percnyi szünettel (miközben átöltözött) énekelte a Tannhauserben a szűz, majd a Vénusz szerepét. Kónya Sándor vagy 29 főszerepet enekelt nálunk, s a legújabb magyar, Miller Lajos ebben az évben mutatkozott be. Gulyás Dénes lírai tenorját is nagyon kedvelik az amerikaiak. Szinte már mindent énekelt, kivéve a Hazám, hazám áriát a Bánk bánból. Nem ezt nem akarom — mondogatja sűrűn, amikor ezt kívánja hallani tőle kisebb- nagyobb közönsége. „Él Si- mándy József, ez az övé!” To- kody Ilona szintén gyakran vendégszerepei nálunk, no és Sass Sylvia is. Utóbbi, tudom most kicsit haragszik rám, mert megszokta, hogy szereplés után megkeres; értékeljem az alakítását. Nos, legutóbbaTos- cát énekelte, s én rámutattam néhány hibájára. A véleményemet akarod hallani, vagy azt, amit hallani szeretnél? — kérdeztem tőle aztán, de megsértődött. „Mi, szegény amerikai fiatalok szeretnénk megismerni a szovjet paradicsomot — írta levelében Malik szovjet nagykövetnek, akit a Metropolitan- ben kalauzolt korábban — Kérem. segítsen bennünket abban, hogy gépkocsival bejárjuk a Szovjetunió európai részét. ” Pillanatkép a szokásos péntek esti vacsoráról: Karády, Mohácsy, Krénusz. A határon nagy örömmel és érdeklődéssel fogadtak bennünket, — úgy szédszedték a Párizsban bérelt Simcát, hogy már azt hittük: Verhovinával kell a hátralévő pár ezer kilométert megtennünk. Felemelő és szomorú élményekben volt részünk, de egytől — illetve kettőtől — nem tudtunk szabadulni: a kísérőinktől. Tudtuk, hogy ha két fickó Pravdát olvas, a nagy O mindig lyukas — bennünket figyelnek. Sztorik következnek, Nagy- szakácsitól Peruig röppen a gondolat és az emlék... Fotók Tucatjai kerülnek elő: Marton Éva ragyogó szépsége manökeneket is mozgásstúdiumokra késztető testtartásban, majd a New York-i 250. Tosca- előadáson. Gulyás Dénes, akivel nemcsak Amerikában találkoznak rendszeresen, hanem itthpn is. És ismét Karády Katalin — 15 évvel ezelőtt Svéd Sándorral, Honthy Hannával, s az örök kísérővel, Mohácsy Ilonával. Az öltöztetőnő, aki egy varázsos személy bűvkörében élt négy évtizedet. Barátnő volt és rabszolga, szakácsnő és bankár. — Ilona ma korábban hazamehet — mondták a Frank lányok péntekenként, s ő tudta a kötelességét. Lakásuk közelében bőségesen bevásárolt, s ha Krénusz ur is jelezte érkezését, mindig került a kosárba egy kis üveg kecskeméti barackpálinka. Főzés közben csak ritkán gondolt arra, hogy asszonya soha nem kérdezte tőle: van-e pénze ezekre a vacsorákra? Tudta: a művésznő minden jövedelmét jótékony célokra fordítja. 1969 karácsonyán utoljára érkezett adomány ismeretlen személytől a mozgássérült gyermekek intézetébe... 1990. február 15-én délelőtt Renata Scotto — visszatérve Itáliából—először a La Rochelle kalapszalont kereste fel, hogy a 14 ezer dollárért rendelt kalapját elvigye. Az ajtón gyászkeretes hír: „Karády Katalin búcsúztatása miatt üzletünk ma zárva. ” A szomszédos templomban ekkor lépett a szószékre Kormon József plébános úr: „A múlt héten, február 7-én, a minden idők Ura szólította Karády Katalint és ő engedelmeskedett ennek a parancsnak. Mi pedig most búcsúzunk tőle, aki mozgalmas életpályát futott be. Művészete sokaknak segített elviselni az élet nehézségeit, és mint ilyen, nemzedékeket tett hódolóvá. Emberi mértékkel mérve sem volt átlagos — még színésztársai között sem. Mindig volt benne valami befelé fordulás, szerepeinek legboldogabb jeleneteiben sem mosolygott. Búgó hangja is mintha a kifelé forduló csilingelés helyett, (amely korának stílusa volt) a belső elmélyedést, talán a szomorúságot tükrözte. Sok szerepet játszott, amelyet ráosztottak, vagy ráosztott a történelem — annak a népnek a sorsa, amelyből kiszakadt, akinek énekelt." Nagyszénás — New York. Nagyszakácsi — New York. Magyar álmok, magyar remények — és valóság Amerikában! Vajon megleljük-e végre hazánkat? Czene Attila — Süli Ferenc (Fotó: archív)
