Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-01 / 110. szám
1990. szeptember 1., szombat SOMOGYI HÍRLAP 3 A MEGÚJULT BARCSI MALOM Az „élet” útja HOVÁ LESZNEK AZ ÖREG HENGERSZÉKEK? Már a malmok sem a régiek! Ez volt az első gondolatom, amikor a megye legöregebb, az 1920-as években Barcson épült, ma is működő malmát megpillantottam. Kockás palatető, friss vakolat, a falakon a barna és fehérfestés — a jelen színvilága. A messziről andalítóan zsongító gépek zaja azonban egyértelművé tette: jó helyen járunk. Tóth Pál körzeti megbízott kalauzol végig a három szinten, de előtte még egy csöndes irodában elmondja a legszükségesebbeket. — Ennek a malomnak meghatározó szerepe van a térségben — kezdte mondandóját a körzet vezetője —, így ahogy a pénzből futotta a vállalatnak, mindig javítottunk, változtattunk, újítottunk rajta valamit az utóbbi években. Egy kicsit jobban áll a malomipar, mint mondjuk négy-öt évvel ezelőtt, ezért most már némi szépészetre is akad pénz. így kerülhetett sor a két évvel ezelőtti külső tatarozásra is. Időközben a gépek egy részét is kicseréltük: már csak a hengerszékek a régiek. Jól működnek, de vannak ennél már sokkal modernebbek is. Talán jövőre sikerül kicserélni ezeket is. — És akkor már semmi sem marad, ami a múlt malmaira emlékeztetne bennünket? — Ami a technikát illeti, valóban nem sok; a lényeg azonban változatlan. A cél most is az, hogy a búzából minél jobb minőségű lisztet nyerjünk. Az idén szerencsénk volt, mert nem kellett szárítani a gabonát. A tervünk: több mint négyezer tonna búza megőrlése; ennek mintegy a felét itt, helyben használják föl. Az Alföldről vásároltunk 700 tonna jó minőségű gabonát, már be is tároltuk, s ezt keverjük a környékről behozott, kissé gyengébb búzával. Az „élet” — merthogy régen még ilyen megbecsülő szóval is illették a búzát — útját tízen kísérik végig, míg bársonyos tapintású fehér porrá őrlődnek az apró szemek. Volt idő, amikor lasszóval kellett fogni a molnártanulókat; ma már többen érdeklődnek e szakma iránt. A gépek sokat könnyítettek az itteni munkán is, és manapság tán egy fél élet is elég ahhoz, hogy a hozzáértő fül meghallja a monoton zümmögésből a nem oda illő neszt. Papp István főmolnár csendes, halk szavú ember. Ha mégis belekezd a magyarázatba, precízen, pontosan fogalmaz. Harmincöt évvel ezelőtt kezdte a molnárságot. Végigjárta a lépcsőfokokat, vagy inkább a malom különböző szintjeit, hiszen minden emelet újabb és újabb rejtelmeket rejt. Megmutat mindent, s biztat: tapintsam, simítsam meg a különböző mintákat. — Liszt ez is, meg az is — mondja —; de mégis milyen más! —Amikor én tanultam a szakmát, még minden sokkal nehezebb volt. És nemcsak fizikailag! Ma a gépek sok mindent pótolnak, de azért van, amit nem lehet automatizálni. A búza élő anyag, az embernek mindig figyelni kell, hogy abból valóban jó liszt legyen. Már a zsákokkal teli raktárban járunk, amikor ismét szóba hozom az út kezdetén látott hengerszékeket. — Jó lenne legalább egyet megmenteni az utókornak — veszem védelmembe a gépmatuzsálemeket. — Úgy tudom, volt róla szó, még évekkel ezelőtt, hogy Kaposváron a régi téglagyárat ipari múzeummá alakítják át — mondja a körzetvezető kissé bizonytalanul, jelezvén, hogy nincsenek újabb információi a tervről. — Ha mindent nem is, azért egyet megtartunk belőlük, s remélem, tényleg lesz egy olyan hely, ahol az ilyen és ehhez hasonló ipari műemlékeket bemutatják. Tényleg jó lenne! Nagy Zsóka Fotó: Lang Róbert Cukorvilág Felbomlóban levő KGST- tagországaink külkereskedelmi gyakorlata gyökeresen átalakul, és ez a változás a cukor világpiacán játszott szerepüket is alapvetően módosítja — hangsúlyozzák a termék forgalmazásában érintett londoni üzletemberek és elemzők. A legfontosabb változás az lesz, hogy a korábbi „rubelövezethez” tartozó országok fellépésében egyre meghatározóbb szerephez jutnak a hagyományos kereskedelmi műveletek, szemben a korábbi zárt, inkább barter jellegű cukorforgalommal. A piaci szempontok térnyerése a Szovjetunió és Kuba kapcsolatában is elkerülhetetlen lesz. A különféle becslések arra utalnak, hogy a két ország közötti hosszú lejáratú megállapodások keretében Kuba mintegy 3,5 millió tonna cukrot szállított évente a Szovjetuniónak. Ez a mennyiség várhatóan 1 millió tonnával kevesebb lesz. Az ország importigényét 1990-re 4,7 millió tonnára becsülik. Ha a belföldi termelést nem sikerül a következő évek során erőteljesen felfuttatni, akkor a moszkvai külkereskedelmi szervezeteknek fokozottabb mértékben kell szabadpiaci beszerzési lehetőségek után nézniük. (Reuter) Privát gondolatok szomszédolás közben Miként egy ember esetében mások megismerése hozzásegít a jobb önismerethez, ugyanúgy egy-egy határon túli kirándulás valósabbá teheti országos dolgaink megítélését. Efféle összehasonlítást sokan tesznek, ám főként nyugati utazások kapcsán. Ilyenkor a végkövetkeztetés rendszerint az, hogy messze van még Európa. Természetes, ha a cél felé mutató példákat a demokratikus és piacgazdasági hagyományokkal rendelkező országokból, főként Ausztriából, az NSZK-ból vagy Olaszországból vesszük. Az efféle összehasonlítás gyakran mégsem valós, s legföljebb csak borúlátásunkat erősíti. Egy nyugati élménybeszámoló többnyire azt mutatja meg, milyen hosszú az út, ami még előttünk van, egy csehszlovákiai kiruccanás viszont bizonyíthatja,- hogy már meddig jutottunk. A formálódó piacgazdaságot a hétköznapokban sokan a soha nem tapasztalt létbizonytalansággal, a megélhetési költségek rohamos emelkedésével, az Országgyűlés által most tárgyalt privatizációt pedig a vagyoni különbségek kiéleződésével azonosítják. A gondok halmazai mögött kevéssé vesszük észre az életünk minőségét érintő kedvező változásokat. Ebben segíthet a tíz év előtti hétköznapjainkkal szembesítő szomszédolás. A szlovákiai Rimaszombat főutcája sok mindenben árulkodik északi szomszédaink felemás helyzetéről. A politikai erjedés számos jel szerint megindult. A falak plakátforgataga a tavaszi képviselő-választásunk kampányát idézi. Mindenfelé Szlovákia hagyományos címere látható. Eltűntek a még egy éve is sok helyen álló „dicsőségtáblák” és „internacionalista” jelszavak. Helyettük a Független Magyar Kezdeményezés elnevezésű féllegális politikai szervezet plakátjai uralják a falakat. „Országhatárok nélküli Európát!” A politikai állóvíz tehát fodrozódik, mozdulatlan viszont a gazdaság. A fakó kirakatok a nálunk már megtapasztalt „tervutasításos piacgazdaságot” idézik. Ez utóbbi a verseny szükségességéről szóló kinyilatkoztatásokat jelenti, miközben még él a le- és elosztó rendszer, s az üzletekben a vevő örülhet, ha kap valamit. A legnagyobb kontraszt mégsem ebben érzékelhető, hanem azokban a jelekben, amelyek a tulajdonos és bárminemű érdekeltség hiányára utalnak. Szomszédaink most élik azt a korszakot, amikor a korábban húzóerőnek kikiáltott öntudat már, az anyagi érdekeltség pedig még nem hat. Az elhanyagolt közművektől a „népbüfé” szintű szállodai presszóig minden arról árulkodik, hogy rosszul fizetett emberek dolgoznak itt, a tulajdonosi érzés szikrája nélkül. Az érdektelenség és közöny példái ébreszthetik rá a magyar látogatót, hogy bármennyire ellentmondásos és feszültségekkel telt is a hazai privatizációs folyamat, s ennek bármennyire is az elején járunk, azért itthon már vannak üzletek, amelyek arra is adnak, hogy tisztán csillog-e a kirakatüveg, amelyek számára létkérdés, hogy a vásárló jó benyomást szerezzen és visszatérjen. Meglehet, a látogatók között sokan vannak, akik azt mondják, szívesen elviselnék a ma- szatos kirakatüveget, az eladók évtizedek alatt már amúgy is megszokott udvariatlanságát, s még a szerényebb választékot is, ha nálunk is még mindig a csehszlovákiai árak lennének. Ők azonban megfeledkeznek arról, hogy ez az állami túlköltekezéssel és minden, árat torzító támogatási rendszerrel mesterségesen életben tartott szisztéma már megmutatta működésképtelenségét. Csakúgy, mint a felülről vezérelt s a nagyvállalatoktól az egyénekig mindenre és mindenkire kiterjedő egyen- lősdi. Az említett kontrasztot nyilván a hozzánk látogató csehszlovák turista is érzékeli. Tetszik neki, ami itt már „nyugatias", viszont alighanem riasztja—amiről szintén hall — a vállalatok bezárása, a munkanélküliség, s mindaz a feszültség, ami ezekből következik. Csakhogy — a szomszédainknál is sokat emlegetett — Európához nem vezet sima és egyenes út, csak az a rögös, amelyen több-kevesebb körültekintéssel és botlással járni tanulunk. A szlovákiai magyar szervezet követelése, az országhatármentes Európa akár egy tollvonással is megteremthető; ettől azonban nem csökkennek a kilométerrel nem mérhető távolságok. Ezer gondunk között némi vigaszt nyújthat, hogy Rimaszombat vagy Kassa már „messzebb" van, mint Klagenfurt vagy épp Treviso. Bíró Ferenc Katasztrófa sújtotta megye 1,8 milliárdos az aszálykár A parlament nem érzi át a helyzetet? (Folytatás az 1. oldalról) Az időjárási viszonyok kedvezőtlen hatása egyaránt sújtja a megye szövetkezeti, állami és kistermelői szektorát. Az őszi betakarítású növényeknél a terméskiesés eléri vagy meghaladja a 30—50 százalékot. Ez akár már meghaladja az előző év nyereségének 145 százalékát. Összeségében a kár 1,8 milliárd forintra tehető; ennek alapján jogosan mondhatjuk, hogy katasztrófa sújtotta a megyét. S mezőgazdasági termelőket még a kedvezőtlen adottságú gazdaságoknak korábban nyújtott támogatások elmaradása is sújtja. Ennek összege Somogybán meghaladja a 280 millió forintot. A piacon érezhető árváltozások, a kalászosok és a kukorica árának hirtelen emelkedése, valamint a vágóállatok felvásárlási árának csökkenése az állatállomány drasztikus csökkenéséhez vezet. A legutóbbi felmérések szerint kukoricából a hektáronkénti kiesés meghaladja a korábban becsült termés 40 százalékát, a megyei vetésterület ismeretében ez egy milliárd 150 millió forint feletti kár. Napraforgóból a terméskiesés meghaladja a hektáronkénti 5 mázsát, így a megyében 93 millió forintot is meghaladja e kár. A cukorrépánál — a várható cukortartalom ellenére — csak a korábbi termésbecslések alapján majdnem 75 millió forint értékű a terméskiesés, a burgonyánál pedig elérheti a 80 milliót. Az egyéb takarmányféléknél és a szőlőnél az aszály okozta kár meghaladja a 190 millió forintot. Mindezek következtében várható, hogy a gazdaságok olyan pénzügyi helyzetbe kerülnek, amelyben a jövő évi termelés megalapozása is bizonytalanná válhat. Ma már nem elég foglalkozni a problémával; azonnali cselekedetre van szükség. Pénzügyi egyensúlyuk megőrzéséhez azonban kimerítették az összes lehetőséget megyénk gazdaságai. A jövő év megalapozásához csak külső segítség igény- bevételével képesek. Az idő sürgetése miatt a gazdaságok nagy része már berendezkedett a szükségállapotra. A fizetőképesség megőrzése érdekében a mezőgazdasági termelők kormányzati beavatkozás nélkül lehetetlennek tartják az állatállomány megtartását, az őszi talajmunkák elvégzését, valamint a jövőre betakarítandó vetések elvégzését. A szakma iránti további felelősség vállalását áthárítják a kormányra. A kormányzat érje el a bankoknál — szektorra való tekintet nélkül —, hogy a fennálló hitelek lejártát prolongálják az év végéig;' valamint adjanak kedvezményes kamatú hiteleket a jövő évmegalapozásához. S vizsgálják felül a különböző adókedvezményeket, valamint a támogatások csökkentésére hozott intézkedéseket. Az aszály miatt veszteségessé vált gazdaságokat gyorsított eljárással, dotációkkal szanálják. Hosszú távú mezőgazdasági koncepciót követelnek a gazdaságok, amely egységesen tartalmazza az élelmiszergazdaság termelési, külpiaci feladatait és feltételrendszerét. Az egy lábon állás veszélyeit magában hordozó lehetőség ellen a termelők minden lehetségesét megtettek. Most mégis az ellehetetlenüléssel kell szembenézniük. Somogybán mitegy 80 ezér hektár vár előkészítésre az őszi vetések alá. A repcét — tízezer hektáron — vetni kellene. Az aszálykárban nincsenek benne a hantokból kitöredező ekevasak, s az embert, gépet egyaránt próbára tevő munkaórák. Már a meteorológusok prognózisa sem derítheti jobb kedvre a somogyi gazdákat. Az aszály be végezte ösz- szes reményeiket. Mind a majdnem kétmilliárdot. Mészáros Tamás
