Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-15 / 122. szám

1990. szeptember 15., szombat

SOMOGYI HÍRLAP—KULTÚRA

9

A

nnus, ha tudnád, milyen beteg vagyok! Mindenem fáj, fulladok és görcsölök, úgy érzem, az áldott levegő csak a torkomig hatol, ha lélegzetet veszek, talán nincs is már tüdőm. A görcs egyre sűrűbben látogat meg, kezdetben fél naponként, később két-három óránként, most meg már öt-tíz percenként csavarja-facsarja a belső részeim; nem tudom, valójában mi bajom van, nem mondják meg, mindenféle hazugsággal traktálnak; a férjem, ez a szerencsétlen behemót meg a főorvos úr; tudom, azt akarják, hogy nyugton maradjak, hogy bambán reménykedjek a lehetetlenben, de engem ugyan meg nem tévesztenek! Csak a férjemre kell néznem, egyenesen a szemébe míg ötöl-hatol a szerencsétlen, bizony a szembogarára van írva a halálom. Jaj, te Annus, olyan borzasztó ez! Szavak által — ha itt volnál — talán jobban ki tudnám magam fejezni, mint írásban, de nem vagy itt, ki tudja, hol vagy, lehet hogy a világon sem vagy, harmincnégy esztendő nagy idő, és tízévesek voltunk, amikor elköltöztetek innét. Sokszor eszembe jutottál Annus (emlékszem, orgonaművész szerettél volna lenni), a vonásaidat nem mosta el bennem az idő, barna szemed azokkal a furcsa nyilacs- kákkal, mintha most is rámsze- geződne; jaj, de Annus, képzeld, amikor először voltam férfival, akkor is felvillant előttem az arcod.

Férfi?! Fenét. Egy gyapjas fejű kamasz, egy növendék kos öklelt fel először, s éppen, hogy kimaradtunk a nyolcadikból. A tóparton történt, fürdés után, félóráig döfködött, mire beletalált, kék-zöld lett a combom és a hasam alja. Azt mondtad, Annus, hogy a szeretkezés a legjobb dolog a világon. Ott, az erdőben súgtad a fülembe — míg összebújtunk a csípős hidegben —, hogy csak azért sajnálnád, ha megölnének bennünket, mert még nem kóstoltad meg ,,az édes gyökeret”, pedig te már eszmélésed óta arra vársz, hogy ismét megérjen a tested a szeretkezésre (még négy-öt évig kell rá várnunk), s közben hallottuk a fegyverek ugatását. Az erőmű körül katonák és civilek lövöldöztek egymásra, tankok is jöttek csörömpöléssel, az asszonyok és mi, gyerekek az erdőbe menekültünk. A férfiak, köztük apáink is, puskatűzzel fogadták a katonákat, már napokkal azelőtt készültek a harcra, kiosztották a fegyvereket; meghalunk mindnyájan!, üvöltötte anyám a csontos erdőben, eltaposnak bennünket a tankok!; és úgy tetszett, egyre közelebb csörtetnek,. egyre közelebb jött hozzánk a halál, az asszonyok visítottak és a hajukat tépték, nagyanyám egy fagyalbokor tövében térdepelt és nyöszörgő hangon imádkozott; és akkor te, Annus, magadhoz öleltél, barna szemed azokkal az aranynyilakkal szinte cirógatta az arcomat, ne félj, mondtad, nem halunk meg, hiába lőnek agyon, hiába tapos ránk a tank, akkor sem halunk meg—emlékszel? —, és te valóban nem féltél, különben, hogy jutott volna eszedbe a szeretkezés, hogy csak azért sajnálnád a tested az enyészettől, mert még nem szeretkezhettél vele; furcsa, érthetetlen volt a beszéded, de engem mégis megnyugtattál, mintha elvarázsoltál volna, egyszer csak kívülről tudtam nézni magam, mint egy film valamelyik szereplőjét, s ha egy tank betört volna az erdőbe közénk és eltapos bennünket, pusztulásunkat — a saját testemét is — egy kívülálló szemével néztem volna végig.

Annus, nagyon kérlek, gyere el hozzám, nagy szükségem van rád. Az orvosok már lemondtak rólam, a testem nemsokára a hullaházba kerül. Gyere, mert félek.

* * *

Bogár volt egy alagútban. Az alagút méretére nem emlékezett, mint ahogy a teste méreteire, formájára sem. Rémlett, hogy valami szárnyféle tapadt a hátára, amit semmire sem tudott használni. Rémlett még, hogy sokan voltak körülötte — feltehetően szintén bogarak —, de egymásról képtelenek voltak tudomást venni. Sötét volt. Erre egy napfényes reggelen döbbent rá a kolostor és a kápolna közti útszakasz lejtős részén, amikor egy sütkérező bogárra akart rátaposni. Mezítláb járt, a talpa, sarka mint a legdurvább csizmabőr, ha hegyes kőre lépett, már alig érezte, a bogár pedig egy sima, lapos óriás kavicson ült, feketefényesen, mozdulatlanul. Amikor — csak a szeme sarkából figyelt rá — a lába lomhán előrelendült, hirtelen egy üreggel találta magát szemközt (feltehetően egy alagút bejárata volt), s a fekete száj áporodott leheletében az a különös érzése támadt, hogy odabent, jó messzire a világosságtól időtlen idők óta egy bogárraj gubbaszt, s az egymáshoz tapadt testek között ott van az övé is. Az arca megkövült, a lábát egy pillanatig a levegőben hagyta, majd lassan leengedte. Zavartan indult tovább.

T

estét rongyos daróc borította, a nyakában madzagon függő durva, faragásé kereszt himbálózott, a combját bőrből varrt, öblös iszák verdeste. Kéregetni járt az Úr nevében a kolostor lakói számára. Naponta bement a faluba a földbe süppedt házak közé, és minden kaput megzörgetett. Fia beengedték az udvarba, a keresztet, magasra emelte. Beszélni nem tudott, „süketnéma voltam, és néha rámuszították a kutyát", geszti- kulációval, mimikával könyör- gött alamizsnáért. Ffa keveset gyűjtött, a szakácsnő irgalmatlanul megkorbácsolta. A szakácsnőnek akkora feneke volt, mint egy búboskemence, egymaga többet emésztett meg a könyöradományokból, mint a szentéletü apácák összesen.

Ők folyton böjtöltek, koporsóban aludtak, és ötpercenként fölkelttették magukat a virrasztó nővérrel, hogy sanyargathassák testüket és imádkozhassanak. Az arcuk áttetsző volt, a templompadozat kőkockái és a boltívek között lebegtek, lázas szemük vágyón tapadt az oltárképre „én is beleszerettem Krisztusba, bár nem tudtam, hogy Krisztus”, és rendszerint végelgyengülésben haltak meg huszonöt-harminc éves korukban. Minden hónapban volt egy-két temetés. Jézus jegyesei tömjénfüstté váltak és finoman, illatosán szálltak el a lélekharanggal.

Egy hőséges nyári délután,

zarándok nem jött. Sem másnap, sem harmadnap. Néhány hét után arra ment egy falubeli férfi, és ő jelbeszéddel a tudtáraadta, mit óhajt tőle. A paraszt először meghökkent, aztán vigyorogva rávetette magát. Másnap egy másik jött, harmadnap egy harmadik. Azt csinálták vele, amit a zarándok, mégsem hallotta többé a saját sikoltásait, és az erdő is süketnéma maradt. Egy őszi este futva tette meg az utat a kolostorig, s közben egy kődarab fölsértette a lábát. A seb elmér- gedt, megfeketedett. Egy hajnalban arra ébredt, hogy nem tud fölkelni, mert elszállt belőle minden erő. Vörös volt a láztól,

SZAPUDI ANDRÁS:

Vándorlelkek

mielőtt hazafelé indult volna, betért az erdőbe, és lehevere- dett egy bokor alá. Neki az erdő is néma volt, süketnémák a lombok, a madarak, az avar és a szerteszét heverő száraz gallyak.. Egy szőrcsuhás zarándok érkezett napkelet felől, egyenesen hozzávezette az erdei ösvény. Ott állt előtte verítékes arccal, s ő megbabonázva nézett fel rá, mert megtévesztően hasonlított,az oltárkép Krisztusára, Az Úr nevében kérlek, leányzó, adj egy falás ételt és egy korty italt, szólt a zarándok, és a fűlpen heverő iszákra mutatott. Ő e mozdulatot azonnal észrevette, s mintha álomban cselekedett volna, kibontotta az iszá- kot. A férfi jókora darab sódart evett meg árpakenyérrel, majd hatalmasat, húzott a savós- edényből. Ő minden mozdulatát, még szempillájának rezzenését sem hagyta figyelmen kívül, mozdulatlanul, de repülésre készen ült a férfi vonzásában, verítékszagában (mely a tömjénillatnál is kellemesebb volt a számára). Amikor csontos kezét a rongyai alá csúsztatta, ő magától értetődő készséggel tárta szét a combját.

M

ár sötétedett, amikor hazaért. A szakácsnő, mint rendesen, ha kevesellte az összegyűjtött javakat, kegyetlenül megkorbácsolta. Másnap a reggeli misén egy pillanatra sem vette le a szemét az oltárképről, s közben a sikoltásaira gondolt. A zarándok, amikor a lába közé döfött, a szájára tette a kezét, mert sikoltozott, és akkor ő meghallotta a saját sikoltásait. Es ezután minden hangot hallott, amely az erdőben megszólalt. Délután ismét betért a kőrisfák közé, megkereste a bokrot s testének nyomát a fűben. Várta a zarándokot. Hallani akarta újra a saját sikolyát, a madarak beszédét, a lomb zizzenését és a gallyak roppanását. De a

az ajka kisebesedett, rettentő szomjúság gyötörte. Hálókam- rájában, a kőpadozatra szórt szalmán feküdt, szemét a falon függő feszületre szegezte. Fehér szellemek suhogtak körülötte, vizes borogatást raktak a testére, sebét átkötötték. Ő azonban nem figyelt rájuk, csak a kiszenvedett férfit nézte, akit — akárcsak a zarándokot — szeretett volna a testén érezni. Utolsó erejével fölemelte a karját, rámutatott, mire légies ápolói levették a falról, és a karjába fektették.

* * *

adventján T QCu Kujtoroghy

I WWW hajnali

misékre járt orgonálni. A kollégiumból már októberben haza- küldték, a tanítás azóta szüne - telt. Orgonálgatott, kisérte a hívek énekét, vagy improvizált. „Ó fényességes szép hajnal", „Harmatozzatok, égi magasok”. Kujtoroghy akkoriban még orgonista szeretett volna lenni (talán művész), s esze ágában sem volt hírlapi cikkeket írni. Akkoriban csak verseket írt a kazán tündéréhez (nyaranta kazánt pucolt a szivattyútelepen), és más tündérekhez, akiknek kellően domborodott a blúzuk, és a szoknyájuk is megéneklésre méltó formákat sejtetett. Tizennyolcadik évében járt, és minden második lányt érdemesnek tartott arra, hogy képzeletben elidőzzön a domborulatainál, esetleg álmodjon is róla. Jól érezte magát otthon. Mise után a plébános úr meghívta egy kupica törkölyre (ez időben kedvelte meg a törkölypálinkát), és elszívtak együtt egy Rodope nevű bolgár cigarettát. Napközben rendszerint a tanító úrnál üldögélt, aki reggeltől estig a Szabad Európa híreit hallgatta, vagy kommentálta,

és mindig, ha ő megelégelte a vendégeskedést, valósággal könyörgött, hogy maradjon még, s ha végre (rendszerint éjféltájban) hazaeresztette, a „szavát vette”, hogy másnap újra eljön. Megrakta az asztalt húsos kolbásszal, amit nemrég vett le a füstről, és saját termésű savanykás borát kínálta. Jó ember volt a tanító, Kujtorog- hynak mégis az volt az érzése, hogy valami bűntudat nyomja a lelkét. Telt az idő, karácsony közeledett. Egyre több ismeretlen ember tűnt fel a faluban. A kocsma nagytermében éjszakáztak, várták a közeli magyar—osztrák határra induló autóbuszokat. Az egyik hajnali misén Kujtoroghynak az az érzése támadt, hogy valaki erősen nézi. Megfordult. Egy kislány állt mögötte áhítatos, rajongó tekintettel.

— Néha eszembe jutnak a hajnali misék — mondta harmincnégy év múltán barátjának, a festőnek, aki úgy emlékezett, hogy azon a télen már december közepén leesett a hó, és a vegyes gyümölcspálinka féldecije két forintba került. Aratópálinkának nevezték, tette hozzá, büdös volt, de melegítette az embert. Én lódenka- bát helyett használtam.

— Volt hó — bólintott Kujtoroghy, és megroppant a hó a talpa alatt. A kislány tíz év körüli lehetett, de máris nőesnek hatott. Mise után mellészegődött, és ő nem ment be a plébános úrhoz a szokásos törkölyre. A kocsmáig kísérte, ahol a szülei várták. Beszélgettek. Egy időben, mondta a lány, hiába jártam mindennap templomba, nem hallhattam az orgonamuzsikát. Most nem tudok betelni vele.

* * *

Törülgette a szemét, szipogott, szegény barátnőm, mondogatta; a levél az üvegezett asztallapon a kezeügyében, a mutatóujjával meg-megérintet- te, holnap hajnalban indulok hozzá, fél ötkor indul a személyvonat, délután talán már a kórházban lehetek... Fél... nagyon fél, mondta halkan, mintha csak magának beszélne. Fia szerencsém lesz, még a testében találom. Sóhajtozott, szipogott, megtörülte a szemét, aztán lehúzta a zipzárt a szoknyáján, a bő fehér rakott szoknya a szőnyegre omlott, ráérősen kilépett belőle, aztán levetette a blúzát, melltartóját; a férfi az íróasztal mellett állt, és nadrágszíjának csatjával foglalatoskodott, aztán közelebb ment a vajszínű testhez, megmarkolta a kissé már megereszkedett, súlyos mellet; a nő felnyögött, egy pillanatra összeszorította a combját, majd széttárta, a férfi erősebben simogatta, ujjait a húsába vájta, jaj, sikoltott a nő, és arccal a pamlagra borult; mindig ugyanaz, futott át a férfin, minden mozdulata... ahogy a fenekét megemeli, ahogy hátranyúl és magához szorítja, és mégis, mintha minden alkalommal új nővel szeretkezne. Igaz, ritkán találkoznak, többnyire véletlenül, időnként összefutnak az utcán, „ráérsz?”, „és te?”, de néha az az érzése, hogy mégsem véletlenül, mintha — mindig, amikor éppen a legnagyobb szüksége van rá—valaki a háttérben megrendezi a találkozást.

A nő kisétált a fürdőszobába, aztán visszasétált (most jól érzem magam, gondolta a férfi), odaállt az ablakhoz a levéllel, ugyanúgy állt, mintha ruha lett volna rajta, „mindennap más férfival találkozik”, egy kicsit félrehúzta a függönyt, hogy több fényt kapjon az olvasáshoz, „mindennap kielégít egy férfit”, a homlokát összeráncolta, s fél könyékkel a párkányhoz támaszkodott; fél ötkor indul a vonatom, mondta figyelmeztető hangsúllyal önmagának, mintha a férfi már ott sem lett volna.

Felöltözött.

A férfi először faragott képnek, aztán ezüst gyertyatartónak, végül üres monstranciának látta önmagát.

* * *

A plébános úrnál törköly, a tanító úrnál kolbász. Ő fényességes... és Harmatozzatok... messze lánctalpcsikorgás, az égen tankok vonulnak, csillag- repeszek a tejúton, a szántóföldeken didergő kivándorlók, a nyersgumitalpú cipők nyomát hóval lepi be a tél... A Hanság néma, odaát táborokban gyülekeznek az iskolatársak, Béla bácsi, a Móricz Zsigmond arcú főgépész, aki nyaranta munkát ad a diákoknak a szivattyútelepen, fél liter rum után könnyezve mondogatja: „ma éjjel, pontban nulla órakor átlépem a határt, megkeresem az Ágit, fölpofozom, és visszajövök”; Laci, a legjobb barát, a gépipari technikum dísze ekképpen szól: „Szibéria... Úgy hírlik, Szibériába visznek bennünket”. Kujtoroghy borzongva áll az utcaajtóban, s egy pillanat múltán elegáns nyugati kocsik suhannak az országúton; látogatóba jönnek az iskolatársak. A széles keréknyomokat hóval lepi be a tél... hóval lepi be a tél...

A keze lecsúszik a klaviatúráról, az orgona elnémul. Egy nő, aki eddig áhítattal hallgatta a zenéjét, injekciós tűt ránt elő és gyors, gyakorlott mozdulattal a kezefejébe szúrja. Az orgona felujjong. Egy nő játszik, talán ugyanaz, aki az imént altatóinjekciót adott neki. És el kell ismernie: fantasztikusan játszik.

„És én hol vagyok?” A koncertjére készülő művésznőn kívül senki sem volt a templomban.

Nagy Agnes grafikái Pulában

Nagy Ágnesnek, a Somogy Megyei Múzeum restaurátorának nevét még nem kapta szárnyra a világhír. A fiatal kaposvári lány munkája során letűnt korok használati és díszítőtárgyait varázsolja újjá. Tevékenysége nem látványos, ám annál értékesebb és időtállóbb.

A restaurátori munka mellett azonban van Ágnesnek egy hobbija is. Gyermekkora óta rajzol, fest és formáz. Átlalános iskolás korában a kaposvári Balázs János Képzőművészeti Körben — Gerő Kázmér és Ruisz György tanítványaként — sajátította el a képzőművészetet. Érettségi után kerámia—formázó szakvizsgát tett

az 512-es ipari és szakmunkás- képzőben, majd pár év múlva elvégzett egy restaurátori tanfolyamot is Budapesten. 1987 óta immár szakemberként űzi e sok türelmet és precíz munkát igénylő mesterséget.

Szabad idejében azonban továbbra is rengeteget rajzol, fest és az agyaghoz sem lett hűtlen. Több megyei alkotótáborban vett részt, közös kiállítások és az amatőrök számára hirdetett pályázati sikerek fémjelzik eddigi tevékenységét. A keszthelyi Helikonon elnyert két első díj is azt bizonyítja; tehetséges alkotó. Grafikái igen egyéni vonaltechnikáról tesznek tanúbizonyságot, míg festményeinek színvilága — akárcsak a kompozíciói — derűt, harmóniát, groteszk bájt sugároznak. Alkotásai egy finom női lélek érzékenységével ragadják meg a valóságot, varázsolják széppé és magasztossá azt is, ami a hétköznapi szemlélőnek megszokott. A fiatal amatőr művész egyik nagy vágya, hogy városában önálló kiállításon mutatkozhasson be.

Szeptember 11-én Pulában, a Stari Gard galériában Mladen Kefalja képzőművésszel közösen állította ki 17 grafikáját. Lehet rá reményünk, hogy a külföldi megmérettetés után városunkban is látjuk majd ígéretes alkotásait?

(Várnai) Fotó: Kovács Tibor