Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-09 / 91. szám
I 1990. augusztus 9., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP—KULISSZATITKOK A kémpilóta 8. Találós kérdés a Check Point Charlie közepén Powers 17 hónapot töltött a Vlagyimirben lévő KGB-bör- tönben. Egészen pontosan 1960. szeptember 9-én érke-, zett. 1962. február 7-én este a KGB egyik ezredese, tolmács kíséretében belépett a cellájába és a következőt kérdezte. — Szeretne holnap reggel Moszkvába merini? — Természetesen — válaszolta Powers hitetlenkedve. — Fegyőrök nélkül? — Miért, mi történt? — kérdezte a pilóta, s minthogy választ nem kapott, a lelke mé- lyén abban reménykedett, hogy valaminek történnie kellett, amiért talán nem kell leülnie a tíz évet, amelyre ítélték. Másnap reggel a tolmács, valamint egy kísérő között felrakták egy repülőgépre, az útirányról azonban nem közöltek semmit. A kelet-berlini repülőtéren egyetlen katonai kocsi várta őket. A szovjetek nem csináltak titkot a szállítmányból; amerre vitték, mindenütt fegyveres őröket lehetett látni, még a villa udvarán is, ahová befordultak. Február 10-én, szombaton reggel 5 órakor szálltak ismét kocsiba. Ezúttal azonban egy polgári ruhás úr is helyet foglalt mellettük, mint később kiderült, Siskin követ- ségi tisztviselő volt. Ez közölte, hogy a gépkocsi a Potsdam és Nyugat-Berlin közötti Wansee hídjánál áll majd meg. Fél 9-kor kell a helyszínen lenniük, és ekkor a másik oldalról is elindul egy kis csoport feléjük. A híd közepén, a fehér vonalnál fognak találkozni. A pilóta később így írta le az eseményt. „Szürke, borús reggel volt és hideg. Még a vastag orosz bundában is fáztam. Nyolc óra körül érkeztünk a hídhoz. Negyed 9-kor szálltunk ki a kocsiból. Az őrnagy, aki Vlagyimirtól kísért, a kezét nyújtotta. Kezet fogtunk. Elindultunk a teljesen elhagyottnak látszó hídon. Aztán észrevettem, hogy a híd túlsó feléről is elindult egy csoport. Az előzetes tervnek megfelelően mindkét csapat megállt a fehér vonaltól mintegy 10 méterre. Közülünk hárman, onnan ketten kiváltak és a határvonalhoz mentek. Én az őrnagy és egy másik KGB-tiszt között álltam. Mögöttünk csőre töltött fegyverrel helyezkedett el az őrség. Ha futni kezdenék, minden gond nélkül lelőhetnének, tűnődtem a lehetőségeken. Néhány perc múlva az őrnagy előbbre lépett és átment a fehér vonalon. Ugyanekkor a szemben lévők közül is kivált valaki, aki széles mosollyal közeledett felém. Megismertem: egyike volt azoknak, akik az U—2-es program során foglalkoztak velünk. — Úristen, mennyire örülök, hogy láthatom magát — mondtam. — Tudja ki vagyok, igaz? — Bili. Először meglepődött, aztán nevetni kezdett. — Nem. Nekem Murphy a nevem. Bill a főnök volt. Nyilván összekeveri a neveket. így volt. — Hogy hívták a futballedzőjét — kérdezte váratlanul. Most ón képedtem el. Vajon emlékezhetek még azokra a Válaszokra, amelyeket évekkel ezelőtt írtam le a légierő kérdőívére azért, hogy szükség esetén a fölismerést, az azonosítást szolgálják?! Fogalmam sem volt, ki lehetett az edző, akkor sem jut eszembe a neve, ha ettől függ az életem. — Ön azonban kétségkívül Francis Gary Powers — mondta Murphy a kínos pillanatokat követően. A találós kérdésnek tehát vége. Nyilván tudták, hogy nem lehetek más, mint akit vártak. Visszament tehát a csoportjához és jelentette, hogy az azonosítás megtörtént, eredményes volt. És ekkor a KGB ezredese elindult felém. Úgy tűnt, hogy a szemben lévő csoport még vár valamire, vagy valakire. Amint oldalra pillantottam, a korlát résén át láttam, hogy a nyugati oldalon két embert hoz egy kicsinyke hajó. Mindkettőjük oldalán jól látható volt a pisztoly. Biztos voltam benne, hogy ezek csak az amerikai titkosszolgálat emberei lehetnek, ezért azt latolgattam, hogy a vízbe ugrok és úszni kezdek feléjük. A tűnődésből Siskin hozott vissza. — Legközelebb, ha hozzánk jön, barátként jöjjön. — Legközelebb turistaként megyek. Siskin elmosolyodott. — Én nem turistát, hanem barátot mondtam. — Ekkor a másik oldalról kiáltás hallatszott. A tárgyalók néhány gyors mondatot váltottak, intettek az őrnagynak, aki meglökött, hogy induljak. Miközben a vonal felé haladtam, láttam, hogy a másik oldalról is elindul egy szigorú arcú, szikár férfi. Egyszerre léptük át a vonalat. 1962. február 10-én 8 óra 52 percet mutatott az óra. Ismét szabad lettem. Murphy jött mögöttem és barátságosan a hátamra ütött. — Tudja ki volt? — És a szikár ember felé bökött. — Nem. — Ábel. Rudolf Ábel ezredes. Szovjet mesterkém. így tudtam meg, hogy a szabadulásommal tulajdonképpen fogolycsere történt. S megvilágosodott az is, hogy miért lépett át a vonalon a KGB ezredese. Azéft, hogy Ábel személyét azonosítsa. Hogy csakugyan az igazi Ábelt kapják-e értem cserébe, az oly híres, hírhedt Check Point Charlie fehér vonalánál, a két világ határán.” Powers hazatérése korántsem jelentette azokat a nyugodt éveket, amelyekre számított. A CIA nem bocsátotta meg, högy Szverdlovszk fölött nem kapcsolta be az U—2 robbantószerkezetét, és nem pusztult el maga is. A Lockheed repülőgépgyár viszont pilótaként alkalmazta. Tény, hogy helikopterpilótaként jelentős energiát és időt fordított arra, hogy a közvéleményt meggyőzze: nem volt gyáva, amiért nem a halált választotta. Ez meglehetősen banális módon jött el érte: helikopterbaleset áldozata lett 1977 augusztusában. ,+A nap, a kedves nap sütni kezdett a szürke reggel után. Az egész család sétált egy fél órát, csak én és Olga maradtunk otthon, a gyógyfüvek miatt. A komisszár most is meglátogatott, mint eddig. Egy hét után kaptunk néhány tojást. Nyolckor megreggeliztünk, aztán Nyikolaj és én kártyáztunk. Fél 11, nyugovóra térünk...” Ezeket a sorokat, fölöttük a dátummal — Jekatyerinburg, 1918. július 16. — az utolsó orosz cárné írta három órával azelőtt, hogy férjével és öt gyermekükkel együtt a bolsevikok lemészárolták. A napló utolsó oldaláról idéztünk, abból a naplóból, melynek létét a szovjet hatóságok mindig tagadták és amely most kalandos módon előkerült. — Igen — mondja a felfedező, Edvard Radzinszkij orosz drámaíró —, azért sikerült megtalálnom, mert tisztázni akartam a hihetetlen és az őrültség közötti feltevéseket Is. Alkeszandra cárné naplójával együtt a többi titkos dokumentumot Is tanulmányozhattam, köztük a Romanovok kivégzését irányító személy által írt titkos jelentést. így aztán mindent tudok a cári család tragikus végnapjairól, még a rejtélyes és eddig tisztázatlan részletekkel is tisztában vagyok. Könyvet írok róla, és ennek terjedelme csak növekszik. Edvard Radzinszkij 54 éves, vöröses haját hosszúra növesztette, hogy erősödő kopaszodását palástolja. Sikeres színházi szerző. Moszkvában egyidejűleg hat művét játsz- szák, ő maga Brüsszelből érkezett, legújabb darabjának bemutatójáról. Külvárosi házban fogad bennünket, a társasházat az írók építették, de sokkal méltóságteljesebb, mint a környező, málló vakolatú bérkaszárnyák. A nyolcadik emeleten lakik, nagy és napfényes lakásban, ahol könyvek, papírok halmán kell utat törnünk. — Mióta bejelentettem, hogy a Romanovokról írok könyvet, a Szovjetunió minden részéből érkeznek hozzám a levelek, régi újságok, dokumentumok. Ez elveszi az időt a színműírás- tól, a tulajdonképpeni mesterségem gyakorlásától. Teljesen leköt Miklós cár és családjának története, nyakig benne vagyok, másra nem is gondolok. Tudja, ki ült tegnap az ön helyén? Lufanov fia, azé az emberé, aki a cári család tetemeit elszállította. Megmutatta a jegyzeteket, melyeket azon a szörnyű éjszakán az édesapja készített, Kivégzőhely az alagsorban Megkérjük Radzinszkijt, foglalja össze a Romanovok utolsó óráit, úgy, ahogyan ez a titkos dokumentumokban és az általa feljegyzett tanúvallomásokban áll. — II. Miklóst és családját Jekatyerinburgba vitték, egy uráli városba. Egy kétemeletes házba zárták, amely Ipatyev bányamérnöké volt. Oroszországban polgárháború dúlt, 1918 júliusában dühöngött az erőszak. Jekatyerinburgot ellenforradalmár erők fenyegették. A bolsevikok attól tartottak, hogy a fehérgárdisták kiszabadítják a cári családot, ismét hatalomra juttatják a cárt. Ezért elhatároztak, hogy ypgeznek a Romanovokkal. Őrizetükért Jakov Mihajlovics Jurovszkij, a politikai rendőrség komisszárja volt a felelős. Jurovszkij 1918. július 16-án halasztást nem tűrő parancsot kapott: éjfélkor végezzen a rabokkal és tüntesse el őket. Az a teherautó azonban, amelynek el kellett volna nyomnia a lövések zaját és aztán el kellett szállítania a hplt- testeket, másfél órát késett. így a kivégzés is csúszott. Jurovszkij az alagsorban kiválasztott egy helyiséget, melynek az egyik fala fából volt, így a lövedékek nem pattanhattak vissza, és kihordatta belőle az összes bútort. Majd amikor megérkezett a teherautó, felébresztette a foglyokat, rájuk parancsolt, hogy azonnal öltözzenek fel. — Nem gyanítottak semmit? — Nem. Már csak azért sem, mert Jurovszkij figyelmeztette őket, hogy a városban zavargások törtek ki, és az alagsor biztonságosabb. De inkább átadom az szót neki, ő így írja le a kivégzést abban a jelentésben, melyet Leninnek és a Cseka főnökének, Szverdlov- nak küldött: ,,A Romanovok fél óra alatt felöltöztek. A volt cár karjába vette fiát, Alekszejt és elindultak. Nem sírtak, nem kérdeztek semmit. Személyesen kísértem őket. Az alagsorban a cárné nehezményezte, hogy nincsenek székek, erre hozattam kettőt, amelyre ő és a gyereket tartó férje ültek. Mögöttük, a falnál sorakozott fel a négy lányuk, a családi ötvös és a házvezetőnő, valamint a két cseléd. Beszólítottam a kivégzőosztagot. Azt mondtam: a forradalom vesztésre áll és ti is elvesztek. Nyikolaj a feleségéhez fordult: MiGsoda? — kérdezte, Ékkor tüzet nyitottunk, Mindenki előre tudta, nogykire kell lőnie; azt a parancsot adtam, hogy a szívre célozzanak. Az egész két—három percig tartott. Némelyiknél kegyelemlövésre is szükség volt.” — A cárt az első lövéssel megölte Jurovszkij — mondja Radzinszkij. — Az első sorozatok után még élt Alekszej, a cárevics, a négy nővér közül három és Botkin orvos. Többé- kevésbé súlyos sebekkel nyöszörögtek a véres holttestek alatt. Az osztag egyébként hét lett önkéntesből, Jurovszkij helyetteséből és a Cseka két ügynökéből állt. Ez utóbbiaknak kellett a végső lövést megadniuk, és ezt érzéketlen kegyetlenséggel végre is hajtottak, a nyakra vagy a halántékra céloztak. Amikor észrevették, hogy a lányok még élnek, Jurovszkij helyettese rávetette magát a hozzá legközelebb állóra, bajonettjével próbálta ledöfni, de nem tudta átszúrni a nagyhercegnő fűzőjét, mert mint utóbb kiderült, ékszereket és drágaköveket rejtettek bele. Az egyik csekista végzett vele, tarkólövéssel. Amint a mészárlást befejezték, azonnal fosztogatásba kezdtek. „Rögtön megkezdődött a lopkodás, de miután főbelövéssel fenyegettem meg őket, mindent visz- szaadtak” — jelentette Jurovszkij. Élvezettel kínozták a rabokat Radzinszkij néhány fotót mutat, ezek Carszkoje Szeló- ban, a cári család nyári rezidenciáján készültek, ahová II. Miklós 1917 márciusában visz- szavonult, miután a februári forradalom arra kényszerítette, hogy „a maga és fia, Alekszej nevében" lemondjon a trónról. A 13 esztendős cárevics zubbonyt és katonai sapkát viselt, mint az apja; a cárné és lányai szellős tavaszi ruhában voltak. Az uralkodó felesége 45, Olga 22, Tatyjána 20, Marija 18, Anasztaszija 16 éves voit ekkor. Kiegyensúlyozott családot ábrázol a kép, semmi sem utal a tragikus jövőre. A polgári Ke- renszkij-kormány megfosztotta ugyan rangjától a cárt, de végül is engedélyezte, hogy nyugodt udvari életet éljen. A dolgok a második forradalommal, az 1917-es októberi bolsevik forradalommal változtak meg. Először a szibériai To- bolszk kormányzósági palotájába, majd Jekatyerinburgba száműzték a Romanovokat. Itt kezdődött az igazi kálvária, abban a házban, ahol végül is lemészárolták őket. Az őrzésüket lett lövészekre bízták, akik átálltak a bolsevikokhoz és még a vörösgárdistáknál is fa- natikusabbak voltak. Ez a tudatlan népség élvezettel kínozta a rabokat. Alpári módon bántak velük, tegezték őket és arra kényszerítették, hogy nyitott ajtók mellett használják a fürdőt és a vécét. Az uralkodó családjával csupán Botkin orvos, a házvezetőnő, a szakács és egy szobalány maradt. Azon a július 17-i éjszakán valamennyien meghaltak. — A holttesteket az ágyakról lehúzott lepedőkbe csavarták és feldobták a teherautóra, melyet Lufanov vezetett. Miközben az őrség egy része a helyszínen maradt, nogy eltüntesse a vérnyomokat, Jurovszkij és a többiek elindultak a teherautóval. Egy elhagyott bányához mentek, hogy ebbe belehajítsák a holttesteket. Erről az elképesztő küldetésről is a kezemben van az a jegyzet, amelyet Lufanov fia adott át nekem. A holtakat a bányagödörbe dobták — Tehát a teherautó kigördült a kivégzés helyszínéről, vércsíkot húzva maga után. Három óra volt. A bányához hajtottak, egy erdős, használaton kívüli tárnákkal és kutakkal szabdalt területre. A célt, vagyis azt a bizonyos bányát ugyan már előzőleg kiválasztották, Lufanov azonban sehogyan sem találta meg. Már hajnalodon, és hogy ne kaphassák el őket a kényelmetlen teherrel, úgy döntöttek, hogy minél előbb megszabadulnak a rakománytól. A holttesteket lemeztelenítették, a ruhákból máglyát gyújtottak. Ekkor derült ki, hogy a nagyhercegnők fűzőjébe drágaköveket rejtettek. Nyakukban, védelmező skapu- láré gyanánt, medált hordtak Raszputyin arcképével, melynek hátoldalára egyik imáját vésték. A cárno derekán gyöngysorokból álló öv volt. A sebtében leszedett értékek súlya meghaladta a nyolc kilogrammot. Ezeket a közelben elásták, később pedig Moszkvába küldték. Képzelje el — folytatja Radzinszkij —, milyen is volt az a tragikus hajnal: a gyilkosok vértől piszkosan vonszolják a holttesteket, meztelenre vetkőzte- tik azokat, miközben a máglya fénye baljóslatú árnyakkal né- esíti be az erdőt... A teteme- et egy vízzel elárasztott bányagödörbe dobták. A víz azonban becsapta Jurovszkijt, aki úgy gondolta, hogy mélyebb a gödör. De ami megtörtént, megtörtént, a halottakat beledobálták és otthagyták. Nem tudom, hogy azert-e, hogy alaktalanná tegye őket vagy csupán megvetésből, de Jurovszkij bedobott néhány gránátot is a vízbe. — A környéket nem foglalták el a fehérek? — Jekatyerinburg nyolc nappal később esett el, 1918. július 25-én. A cseh légió foglalta el, amelyhez a szibériai kozákok is csatlakoztak. Ez is egyik furcsasága az- eseményeknek. Orosz földön cseh önkéntesekből alakult egy hadtest azért, hogy Németország ellen harcoljon. Ehelyett a bolsevikok oldalán léptek fel. Az új, szovjet hatalom 1918. március 3-án, a breszt-litovszki béke aláírásával beszüntette a hadviselést. A cseh légióra már nem volt szükség, ezért a transzszibériai vasúton elindították a Távol-Kelet felé azzal a szándékkal, hogy Vlagyivosztokban majd behajózzák és a nyugati frontra küldik. A légió tehát 60 ezer jól képzett, jól felszerelt A cári család végnapjai 7 emberrel ott volt az Urálban, meggyőzték őket, hogy álljanak a fehérek mellé. Nyomozás a holttestek után — Jekatyerinburg új gazdái vizsgálóbizottságot szerveztek a Romanovok sorsának kiderítésére. A bizottságot Nyikolaj Szokolov irányította. Rögtön meg is találták a házat, ahol a cári család raboskodott. Szo- kolovnak feltűnt, hogy az alagsor helyiségei közül egyet egészen frissen takarítottak. Az alaposabb vizsgálat során elhalványult vérfoltokat, lövedéknyomokat talált. És végül a falon egy ceruzával írott Heine- sorra bukkant: „A zsarnokot ma este megölték az alattvalói." Ez az „irodalmi” feljegyzés az egyik lett őrtől származott. Néhány szénégető elmondta, hogy az egyik elhagyott bánya mellett máglyanyomok látszanak, és el is vezette Szo- kolovot erre a helyre. Itt, a hamuban találtak egy briliánst, egy gyermekévet — ez egészen biztosan a cárevicsé volt —, továbbá gombokat, egy smaragdokkal ékesített kis keresztet és egy női mellénydarabot. Szokolov rádöbbent, hogy miként is zajlott le a szörnyű erdei közjáték, leszívatta a vizet és átkutatta a bányagödröt. Először egy gyöngyös fülbevalót, majd egy arany nyakkendőtűt találtak. Aztán meglelték Botkin orvos műfogsorát, és ami hátborzongatóbb, a cárnő egyik ujját. A testeknek azonban se híre, se hamva. — Eltűntek? —- Mivel nem találták a holttesteket, a vizsgálóbizottság tagjai arra a következtetésre jutottak, hogy az áldozatokat levetkőztették, benzinnel lelocsolták és elégették. A fehér hatóságok ezt a változatot terjesztették. S ez a szovjeteknek megfelelt, nem is igyekeztek cáfolni. Hiszen, ha a Romano- voknak még a holtteste sem maradt meg, ugyan, ki akarta volna keresni őket?! Lehet ennél praktikusabb válasz? A vörösök azonban ismerték a cári család sírhelyét, hiszen ennek pontos koordinátáit Jurovszkij elküldte Moszkvába. Viszonyítási pontként egy közeli vasútvonalat jelölt meg. — Ön szerint tehát a Romanovokat végül is eltemették? — Pontosan. Jurovszkij kiszedette a holttesteket a bányából, egy mély tömegsírba temettette és kénsavval leöntötte. A sír fölött szenet égettek, hogy minden nyomot eltüntessenek. Legjobb tudomásom szerint Jurovszkij örökké titkolta halottvivő szerepét. Egyetlen kivétellel: húsz évvel később, amikor a Kreml kórházában haldoklott, ezt írta gyerekeinek: „Ti nem tudjátok, hogy apátok milyen sokat tett a forradalomért." — Mondja Radzinszkij, hogyanjutott a cárné naplójához? — Hosszú a története. Ahhoz, hogy a szovjet archívumba bejuthassak, levéltárosi diplomát szereztem. Ez a szakismeret kellett ahhoz is, hogy legyőzzem tisztelettudó félelmemet, melyet a titkos archívumok óriási gépezete kelt. Ahhoz, hogy megtaláljam a cárné naplóját, először is meg kellett győznöm önmagamat, hogy létezik. Aztán elkezdtem keresni. Vallomások és jelzések alapján jutottam erre a következtetésre. Aztán, amikor a kezemben tartottam egy kockás füzetkét lila vászonborítással, felugrottam. Soha senki nem lapozta át, az oldalai össze voltak ragadva, szét kellett választani a lapokat. Az ajánlás a következő: „Az én kedves édesanyámnak, a legjobb kívánságokkal az új esztendőre. Isten áldjon és örökké védjen benneteket. Szeretett lányotoktól, Tatyjánától. 1918.” Nos, a cárné naplója a kezemben volt végre. A feljegyzések 1918. július 16-án, a mészárlás napján szakadtak meg. Utána üres, fehér oldalak következtek, mintha a gyilkosság visszhangját verték volna vissza. A sírást, a félelemmel teli ordítást, melyek hozzánk is elhallatszanak.
