Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-30 / 108. szám
1990. augusztus 30., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Szeptember 5. Kitűzéses bemérést végzünk. Célpont Sóly község templomának tornya. Csillog a rézkereszt a napsütésben, bár valami biztatót jelentene számunkra! A sörtefüves legelő apró szikláin gyakran ugrálunk, mint a kőszáli zergék. A falutól egy kilométerre vagyunk még. Két bajtársamtól néhány száz méterre lemaradtam... Észreveszem, hogy vásott katonaruhákban, félrecsúszott, nagyméretű sapkákban zsidó munkaszolgálatosok lapátolnak. Soványak, fakó ar- cúak, elesettek. Az egyik bátortalanul gyufát kér tőlem. Meggyújtom a cigarettáját. Váltunk néhány mondatot. Kissé zavartan említi, hogy elfogyott a cigarettája. Öt ,,Honvéd”-ot hátrahagyva igyekszem utolérni a többieket. Ők az igazi számkivetettek, még nálunk is szerencsétlenebbek! Szeptember 7. Eltávozáson vagyok. Szüleim' sok-sok hírről adnak számot, amit általában az országról, főként a magyarországi harcokról hallanak. Aggodalmukban éjjel keveset alszanak, nappal fáradtan dolgoznak. Szinte vonszolják magukat. Kedvetlenek. Aggódnak értem. Major hadnagynak megint viszek mézet, hátha visszatart kiképzőnek. Újra hírlik, hogy a karpaszományos újoncok hozzánk vonulnak be kiképzésre. Az alapkiképzés után nyomban folytatódik a tartalékos tiszti tanfolyamuk. Kerékpárral elmegyek Erzsébethez is. A tizenhat kilométert könnyen lekerekezem. Kevés szóból is megértjük egymást; számunkra két óra tartamára megszűnik a világháború. Ezek után még nehezebb az elválás. Nála kifelé, nálam befelé csordogálnak a könnyek. A falumban kígyóznak a kocsisorok. Sok a nyugat felé tartó, menekülő család, főként délvidéki svábok. Feltehetően sok volksbundista van közöttük. Október 5. Befejeződik a tanfolyamunk. Előléptetnek bennünket szakaszvezetővé. Koccintással köszöntjük egymást szobánkban. Elmeséljük újra meg újra a humoros eseteket, amelyek a tanfolyam idején történtek velünk. Keveset iszunk, sokat cigarettázunk, gyakran nézünk magunk elé... Nem jelenti-e az új rendfokozat, hogy egy csillaggal közelebb kerülünk a sírhoz?... Kezd már kirajzolódni, hogy hat szakaszvezető — akit Major hadnagy kiválaszt és felterjeszt az iskolaparancsnokhoz — itt marad Hajmáskéren kiképzőnek. A többi visszakerül csapattestéhez, s bevetésre kerül az oroszok ellen. Nagyon nagy a tét! Néhány bajtársunkról biztosra vesszük már, hogy kiképző lesz. Ezek a képzett, de még inkább határozott vagy annak látszó, nagy hangú szakaszvezetők Major kedvencei. Arany J. szavai jutnak eszembe: „Hej, ha én is, én is köztetek lehetnék...”— megúsznám a frontot. Legalább egy ideig. Október 15. Szüleimnél vagyok, kaptam eltávozást. Kerékpárral újra elmegyek Erzsébethez. Kezdetben jól érezzük magunkat családi otthonukban, sokat beszélgetünk a jelenről, s találgatjuk a várható jövőt. Kissé elkedvetlenít — bár csak 15 éves —, hogy nem fogja fel a helyzet tragikus voltát. Sokat nevetgél, ami most engem ebben a helyzetben még szomorúbbá tesz. Én várok talán tőle az életkorához viszonyítva sokat? A kiskert kapujában búcsúz- kódunk, amikor a szobából ki- hallatszik a rádió hangja: a Hor- thy-proklamációt harsogja. Nem indulok el, végighallgatom. Nem akarok hinni a fülemnek. Az utca házaiban mindenki a beszédet hallgatja. Az emberek mosolygósak, tétován reménykednek. El kell indulnom. Erősen nyomom a pedált hazafelé, és egy kicsit megpróbálok hinni, hogy a háború nemsokára befejeződik, s életben maradunk. Október 17. Délután ötkor — gyakorlat után — felsorakoztatják a szakaszokat a laktanya melletti téren. Gyülekezéskor sugdosva terjed közöttünk a hír, hogy felesketnek Szálasira. Ki menthet fel a Horthyra tett eskünk alól? Mi lehet az országban, hogy újabb katonai esküt kell tennünk? Nem vonnak ezért valamikor felelősségre? így nem lesz vége számunkra a háborúnak! Az emelvényen nem Pentsy vezérőrnagy, helyőrségparancsnok jelenik meg, hanem egy ezredes, a térparancsnok, aki feltűnően magabiztos, harsogó hangon olvassa az esküszöveget. Az ismétlés a szakaszokon végigmorajlik, de ez nem a tenger, még csak nem is a Balaton hangereje. A szakaszok, ütegek mögé mintegy 30—40 méterre kettes, hármas csoportokban zsidó munkaszolgálatosok szivárognak. Figyelnek: látni és hallani szeretnék, hogy mi történik. Az ezredes elüvölti magát: „Ti kutyák! Takarodjatok innen!" A váratlan, durva hangtól egy pillanatra meghűl bennünk a vér... Este a szobánkban nagyon keveset beszélgetünk. A helyzet várható alakulása motoszkál fejünkben... Október 25. Előléptetnek bennünket hadapród őrmesterré. Major hadnagy közli velem, hogy beválaszt a kiképzőkeretbe. Madarat lehetne fogatni velem. Úgy érzem, hogy csatát nyertem, belátható időn-belül nem kerülök a frontra! Hét bemérő őrmester kivételével a többiek csapattestükhöz kerülnek. Hasonló a helyzet a felderítőknél, a távbeszélőknél és a gépkocsizóknál is. Nehéz lesz megtalálniuk volt tüzérosztályukat, ahonnan bevonultak, mert a magyarországi hadi helyzet — akár a kaméleon színe — állandóan módosul. A változások változását éljük. Számomra a hatalmas világban most csak ez a parányi biztos pont látszik, hogy itt maradhatok Hajmáskéren kiképzőnek. Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy az újoncok a legrövidebb időn belül elfelejtsék otthonukat, polgári foglalkozásukat, ne beszélgessenek a harci eseményekről. Ne hallgassanak angol és orosz rádióadást, és minél előbb gondolkodás nélkül engedelmeskedő honvédekké váljanak. Hat hétig, amíg az alapkiképzésük tart, nem hagyhatják el a katonai tábor területét. Értesülünk arról, hogy Major hadnagy feljelentette Péter tartalékos főhadnagyot, a másik szakasz parancsnokát, angol rádióadás hallgatása miatt. Szorítunk a főhadnagyért. Közvetlen, mosolygós ember, akit tisztelünk. A polgári életben matematikatanár. Október 29. Erzsébetnél vagyok, végleg hazaküldték őket az iskolából. Egész éjjel utaztam. Hétfőre virradóra megint utazom majd vissza Hajmáskérre. Erzsébet édesanyja nagyon beteg, súlyos asztmás. Akár a fuldokló, úgy kapkod a levegőért. A családfő katonai behívása is közrejátszhatott az asztmarohamok kiváltásában. Szinte eszelősen, folyton azon gondolkozik, hogyan rejtse el két serdülő leányát, amikorra a front eléri a falut. Az apa negyvennégy éves, tizenhét évesen már szagolt puskaport Dober- dón. Erzsébet tervezget, hogy a karácsonyt együtt töltjük majd, és milyen jó lesz akkor... Nem akarom megbántani, meghagyom ártatlan hitében. Beszél a faluban szállongó különféle háborús hírekről. Nem akarja elhinni a nőkkel elkövetett brutalitásokat. A főutcán együtt nézzük a magyar aknavetősök vonulását. Menetelnek Simon- tornya felé. Mind nehezebbé válik a búcsúzás menyasszonyjelöltemtől. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán most látjuk egymást utoljára... Október 30. Az éjszaka utaztam. Most, napi foglalkozási terv szerint, folytatódik az alapkiképzés. Szakaszom tagjai csaknem kivétel nélkül diplomás emberek. Akik egy karon tanultak, mint pl. a soproniak, ismerik egymást. Ez jó a szoktatáshoz, de a megkövetelt fegyelem elérésében némi akadályt jelent. Annak ellenére, hogy a cigarettaszünetekben azonnal kialakulnak a kis baráti csoportok, keveset beszélgetnek, tekintetük a távolba réved... A családos katonáké fokozottabban... Este katonai gépkocsival kivisznek a „0" pontra, a lőszer- raktárakhoz. Átveszem az őrparancsnokságot. A 24 fős őr- személyzet tagjai valamennyien idős emberek. Olyanok, akik már az I. világháborúban is részt vettek. Hat őrhely van, és mindegyikhez egy jól megtermett farkaskutya tartozik. Az őrök tapasztalata, megbízhatósága megnyugtatna, ha nem kellene tartanom Lakosy helyőrségügyeletes tiszttől, mert ellenőrzése várható, s már jó néhány őrparancsnokot lecsukatott. Az a módszere, hogy váratlanul ráugrik a kiszemelt őrre, s elveszi tőle a fegyvert. „Ludovikás fe- negyerekeskedés”, kockázatos az ő számára is ez a bűvészmutatvány, de így akar kitűnni a többiek közül, így akar „nagyfiú” lenni. Elhatározom: ha éjfélig nem jön Lakosy, elalszom. Nem bírom ki éjfélig, tizenegy órakor elalszom, és csak hét órakor ébredek fel. Semmit nem álmodtam. Dörzsölöm még a szemem, amikor helyetteseimtől hallom, hogy az éjszaka semmi esemény nem történt. Hurrá! Megúsztam! November 5. Küngösön a szülői viszontlátás öröme villanyáramként fut át rajtam. Érzem, hogy újra jól tudok lélegezni a hajmáskéri fojtó levegő után. Alig telik el azonban néhány óra, megint a jövő várható torz képe jelenik meg előttünk. Tizenhét éves húgom is érzi, hogy pokoli tánciskolában vagyunk, amelyhez a lőfegyverek ropogása, az ágyúk dörgése és a tankok moraja szolgáltatja a zenét. Édesapám megajándékoz egy jókora, levágott süldővel. Az élelmiszerek összecsomagolása után lovas kocsival visz vissza Hajmáskérre. Embertömegek hömpölyögnek, az úton bábeli a zűrzavar. A gyorsabb haladás érdekében letérünk a kövesútról, a szántásokon kocsizunk, így nyerünk időt. Egyik bajtársunk, K. Laci, valóságos böllér. Szakszerűen feldarabolja a süldőt, és elkészíti a vacsorát. Ropogós sertéssült az egyik tálon, pörkölt gőzölög a másikon. A bemérők két tisztje és a kiképzők ülnek az asztalnál. Az újoncok közül verbuválódik a szórakoztató gárda. Akad színész és zenész is, aki ételért és borért szívesen felhangolja kedvünket. G. továbbszolgáló zászlós, a távbeszélők egyik szakaszparancsnoka jön be szobánkba elköszönni. A mulatozók egy része éljenezi, amiért jelentkezett a Hunyadi páncélosokhoz. Szőke, jó megjelenésű tisztjelölt. Néhányan sajnáljuk, hogy bedőlt a propagandának. Azt gondoljuk, hogy a németek visszavonulását fedező utóvédharcokba vetik majd be őket. ■ Éjfélkor fekszünk le. A szesz hamar elnyom bennünket, gyorsan elalszunk. December 1. Harmadikén szeretnék eltávozásra menni, de ma tudom meg, hogy lehetetlen, mert együtt tartást rendeltek el. Tovább romlott a harci helyzet. Megérkeztek Hajmáskérre a tüzér ludovikások és a nagyváradi tizennégy, tizennyolc éves hadapródiskolások is. Az a hír, hogy a Székesfehérvár melletti védelmi vonalba irányítanak bennünket. Géppisztolyt kapok, mint rajparancsnok. Szorul a hurok a nyakunk körül. Lehetséges, hogy feláldoznak bennünket is? Meglátogat édesapám. Kerékpárral jön el hozzám. Elbeszélem a közelmúltban történteket. Tanácsot ad: vigyázzak magamra, inkább essek hadifogságba, nehogy hősi halott legyek. A felesleges holmikat hazaküldöm. Szóba kerül újra, hogyan tudna otthon elbújtatni. Elmondja, hogy a napokban Küngösön három katonaszökevényt lőttek agyon. Marad az időnyerés filozófiája. Este arról értesülünk, hogy Németországba visznek bennünket, ott folytatódik az újoncok kiképzése. Német parancsnokság érkezik táborunkba. A laktanyában lévő irodahelyiségeket csaknem teljesen lefoglalják. Egyik órában a frontra, a másikban Németországba készülünk. Hol a gyalogmenet, hol meg a vonaton szállítás híre terjed el. December 7. Tegnap berakodtunk, és az éjjelt már a vagonokban töltöttük. Napokon át tolódik az indulás ideje. Az étkeztetés rend- szertelen. Sok menekült halad el mellettünk. Nyugat felé tartanak. Erzsébet falubelijeitől megtudom, hogy gróf Cseko- nics kastélyában tábori kórházat rendeztek be, és Erzsébetet a nagynénje maga mellé vette ápolónőnek. Ó szegény, hiszen ha vért lát, elájul! A vagonok mellett tüzet rakunk és melegszünk. Hiába vagyunk készen, csak várakozunk. Minden perc múlása szinte órának tűnik. 13 órakor elindítják a szerelvényt. Veszprém külső pályaudvar, Celldömölk, Szombathely, Sopron az útirány. Magam mögött hagyom Veszprémet, hajdani diákvárosomat. A Bakony szélén, Márkó, Herend, Devecser állomásokon át haladunk. Szerelvényünk elvánszorog Lövőig. Az állomáshoz közeledve mindinkább az jár az eszemben, hogy be kellene szereznem valamilyen ennivalót, hiszen Völcsejben vannak jó ismerőseim. Amikor tehervonatunk megáll, tudatják velünk, hogy két órát tartózkodunk. Gyalog megyek az egy kilométerre lévő, ismerős fákkal kísért úton a faluba. A boltosékkal úgy üdvözöljük egymást, mint jó ismerősök, de akik éppen temetési menetben találkoznak. Segítenek a dió, alma, méz, tojás beszerzésében. Jól felmálházva érkezem vissza a vasútállomásra. Meglepetésemre a vonatnak hűlt helye maradt. Lassan forog agyam kereke, nehezen döntök, hogy mitévő legyek. Újra felmerül bennem: itt az alkalom, hogy végleg lemaradjak a szerelvényről. Közben eszembe jut apám mondása: „Aki időt nyer, életet nyer!” Kiállók az országút szélére, hogy leintsek egy gépkocsit, amellyel talán utolérem a pöfögő mozdonyé, cammogó teher- vonatot. Rövid időn belül egy Skoda gépkocsi érkezik. Nem számít most túlságosan a rendfokozat-különbség, le merem állítani, pedig a kocsiban — felismerhetően — két tiszt ül. Megállnak, felvesznek. Indulás után kikérdeznek úti célom felől. A soproni Déli pályaudvaron nehezen ugyan, de megtalálom vagonomat, bajtársaimat. Az állomás területét előzőleg amerikai bombák szántották fel. Törött, görbült sínek, gödrök siralmas tarkasága figyelmeztet újra a barbár háborúra... Zubbonyzsebemet két összetört tyúktojás ragadós sárgára festette. A hónom alatti kis lisztesA német tüzérségi kiképzőtábort lankás dombok veszik körül, hósüveges fenyőfákkal a tetejükön. Ezen a vidéken valamivel rövidebbek az éjszakák, mint nálunk. A fabarakkokban felváltva rakunk a tűzre, az öntöttvas kályhákba. Találkozunk olaszokkal is, amikor sétálunk. Ők még nehezebben viselik el a hideget, mint mi. A német katonák ügyet sem vetnek ránk, hát még az olaszokra, akiket gyáva katonáknak tartanak. A nagyságához képest elég kevés lakója van ennek a katonai tábornak. Úgy tűnik, a németeknél nincs komoly kiképzés, mintha a frontról visszavont kisebb egységek laknák a laktanyákat, néhány kiképzésben részesülő katonával. Ezek zsák is hagyott hátra fehér nyomokat. Vagonunkba felszáll az egyik újonc felesége, aki soproni lakos. Hosszan búcsúzkodnak. Elképzelem, hogy mi játszódik most le lelkűkben... Ha Erzsébet itt lenne, magammal vihetném és majd összeházasodnánk. December 11. Hajnali háromnegyed kettőkor elhagyja vonatunk a magyar határt. Elénekeljük a Himnuszt, és zsebkendőnkkel felitatjuk a búcsúzástól kicsordult köny- nyeinket. Wienerneustadtnál fél tizenegy órakor légiriadó ér bennünket. Leugrálunk a vagonokból, és szalmakazlak tövében húzzuk meg magunkat. Itt látunk először orosz hadifoglyokat, akiket német őrök dolgoztatnak. A repülőkötelék 30—40 bombázógépbő! és kísérő vadászokból áll. A látóhatár szélén szórják le gyilkos terhüket. Az égbolt nyomban koromfeketévé válik. Áz is kivehető, hogy leesik néhány gép a kialakult légi harc nyomán. Bécs felé tartunk. A gyárkémények fekete füstöt eregetnek a fehér táj fölé. Hideg van. Este a vagonban tojást sütünk, dióbelet eszünk, s előszedjük Sopronból hozott kékfrankosunkat. Először vicceket mesélünk. Előkerül egy harmonika. A vonat kerekei csattognak, mi nótá- zunk. Elalvás előtt még elénekeljük a székely himnuszt... Oppelnben rám kerül a napos tiszti szolgálat. Megtörténik vagononként a fertőtlenítés. Amíg áll szerelvényünk, Hitler—Jugendek settenkednek közelünkbe. Felkéretőznek a vasúti kocsinkba. Kíváncsian körülnéznek. Megkérdezik, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk. Nem tudnak semmi mást Magyarországról, a magyarokról, csak azt, hogy két magyar katonának van lovagkeresztje. Koravének ezek a tizenegy- tizenhárom éves gyermekek. Látszik, hogy a Német Nemzeti Szocialista Párt neveltjei. Csillogó szemmel, egymás után szedik elő zsebeikből a kitüntetett, főként halott lovagkeresztes német katonák fényképeit. Átszellemült arccal mesélnek róluk. Katonáink este a vagonukba német lányokat és asszonyokat csalogatnak fel. Nem kell nagy erőfeszítést tenniük. Mennek ők, elég csupán inteni. Nagyon sajnálják, hogy rövidesen tovább kell utaznunk. Breston, Luta, Posen után éjjel érkezünk Zipnowba. Német autóbuszok várnak ránk. Álmosan a hideg még kegyetlenebbnek tűnik itt északon. Vajon miért hoztak ide bennünket? Úgysem marad már idő a kiképzésre! egy része póttartalékos, a másik része pedig nagyon fiatal. A hajmáskéri tüzérek — beleszámítva a kis hadapródiskolákat is — mind együtt vannak Gross- Bornban. A középiskolások most kapják meg a kimenőruhájukat a csizmákkal együtt. Három képeslapot küldök haza: Erzsébetnek, a szüleimnek és Bellus néninek. Én „utaztam” el, nekem illik értesíteni őket megérkezésemről, ha egyáltalán lakhelyükön vannak, vagy egyáltalán élnek még... Késő délután megnézzük a moziban a Hajmáskérről hozott „Postamester” c. filmet. A filmhíradóból újabb elszakadó hadmozdulatokról értesülünk. Úgy látszik, ezek mindinkább ismétlődnek. (Csütörtökön folytatjuk) PAP GABOR • • TUZERAVATÁS (Naplószerű feljegyzéseim a II. világháború idején) Gross-Born December 20.
