Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-23 / 102. szám

1990. augusztus 23., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP —KULISSZATITKOK 7 Éleslövészet December 9. Igazi hangyaboly az üteg. Éleslövészetre megyünk a Fer­tő-tóhoz. A szállítóegységeket felkapcsoljuk a Breda vonta­tókra, a szakaszok felszállnak a Botondokra és elindulnak. Az ülésen úgy helyezkedem el, hogy hátul jól kilássak az ,,ek- hós szekér” ponyvája alól. A város hétköznapi arcát mutatja. Az úton lovas kocsik, a járdán városi és falusi emberek — utóbbiak a piacról hazafelé — közlekednek. A Széchenyi tér nagy téglalapja mellett hala­dunk. Halványan látszik az emléktábla az erkélyes lakóhá­zán. O, milyen sokat tett és szenvedett hazájáért... Fertőrákoson is áthaladunk. Az út mellett a mészkődomb olyan, mint egy hatalmas va­kondtúrás; benne sziklatemp- lomszerű, tágas termek látha­tók. Vadregényes vidékre ér­kezünk, de egyre jobban lapo­sodik a táj. Elérjük a kékesszür­ke tavat, amelyet magyar oldal­ról csak a Fertőrákosi-patak táplál. Ausztria felől több vizet gyűjt össze, mégis sekély álló­víz. Összeszereljük a lövegegy- ségeket. Még elég világos van a lőelemek állításához. „Össz­tűz!” — hangzik az ütegpa­rancsnok vezényszava. Nagy­ra tátjuk a szánkat, hogy a dob­hártyáink előtt gátat képezzünk az erős, kíméletlen hanghullá­moknak. A tarackok egyszerre köpik súlyos lövedékeiket a távolba, a tóba. A becsapódá­sok nyomán, mint a szökőkút- ból, vizsugarak emelkednek az ég felé. Itt még nem visszata­szító, néha meg szép is a lát­vány, de mi lesz a fronton? Mintegy tíz vezényszó, tízszer három lövés, és befejeződik az éleslövészet. Tartalékos tiszti tanfolyam Sopronban 1944. január 28. Már harmadik hete ülünk naponként a tanteremben az asztaloknál, mintha újra iskolá­sok lennénk. Jó érzés diáknak képzelni magunkat, még kato­naruhában is. A szellemi mun­ka nem hasonlítható a rideg izom- és idegromboló alapki­képzéshez, de visszataszító, hogy az embert az öldöklés tökéletesítésére oktatják. En­nél is megrázóbb, hogy mahol­nap ez természetesnek tűnik. Délelőttönként elméleti okta­tás van. Délutánonként rend­szerint tüzérségi műszerekkel foglalkozunk a laktanya udva­rán. Tájolunk, szögeket mé­rünk. Feltűnő, hogy az oktató tisztek közül egyetlenegy vég­zett Ludovika Akadémiát, V. őrnagy, akinek fél karját elvitte a kézigránát, amikor kipróbá­láskor a kezében robbant. Na­gyon lelkesen magyaráz. Nagy a tekintélye előttünk, mert megjárta a frontot. A tartalékos tisztek is ellátják oktatási fel­adataikat s valamennyien be is számoltatnak a tananyagból, még osztályoznak is. Ez min­dinkább — mert ilyenkor egy kicsit izgulunk—a diákélet illú­zióját kelti bennünk. Tájolás, szögmérés közben, de főként cigarettaszünetek­ben, beszélgetünk a harci ese­ményekről is. A magyar rádió­adások elszakadó hadmozdu­latokról, kiürítésekről adnak hírt. Zs. főhadnagy, iskola pa­rancsnok és a körletparancs­nok törzsőrmester sétálgat kö­zöttünk. Néha beszámoltatnak a feladatok elvégzéséről, de nem nagyon serénykednek. Érdekes ember a parancs­nok, mert időnként kitol Sz. baj­társunkkal, de esetenként, mi­vel nős, sokszor hazaengedi. R. honvédet, aki a nagykani­zsai Amerikai—Magyar Rt.-nél dolgozik, azóta nem bírja, amióta megtudta, hogy mennyi a havi fizetése. Valószínű, hogy nagyobb, mint az övé. Az a hír terjed a tanfolyam hallgatói között, hogy Zs. „nő­ügyben” ad eltávozást, mégpe­dig dupla eltávozási cédulával. Amikor 24 óra lejár, az elsőt össze kell tépni, hogy egy eset­leges helyőrségi igazoltatáskor ő le ne bukjon. Február elején én is megyek kihallgatásra s kérek eltávozást... Pápa Február 10. Lapul zsebemben a két eltá­vozási cédula. Kihúzom ma­gam az extra ruhámban, amint lépdelek a vasútállomástól a volt vásártér felé, ahol mintegy negyven évvel ezelőtt felépült egykori iskolám, benne az in- ternátus. Az Eszterházy utcá­ban haladva megjelenik emlé­kezetemben Ica képe; itt kísér- gettem három évvel ezelőtt nagy szorgalommal a vonatra. Egykori igazgatómtól kapok szállást az internátusbán. Bár szembeötlő a különbség kor­ban és pozícióban közöttünk, most mégis csaknem egyen­rangúnak érzem magam vele, hiszen ő is katona volt a nyáron rövid ideig. Behívták póttartalé­kos kiképzésre. Elmeséljük egymásnak katonaélményein­ket. Az ötödévesek hálótermé­ben kapok helyet, ott találko­zóm volt iskolatársaimmal. Egyáltalán nem akarják elhinni, hogy holnap délelőtt a zárdába megyek, meglátogatom az ott tanuló másodéves menyasz- szonyjelöltemet., Egyre azt hangoztatják: „Úgyse mersz bemenni! Nem engednek be!” Vasárnap reggel mély, diá- kos álmomból az iskolacsengő erős berregése ver fel. Úgy érzem magam, mintha nyár­időben erdei tisztáson aludtam volna. A melengető napsütés báto­rít, s minél közelebb érkezem a zárda épületéhez, annál job­ban nyújtom és szaporítom lé­péseimet. Amikor a kapus apá­ca beenged, katonásan tiszte­legve mondom: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Betessékel a földszinti folyosón a várószo­bába, mert még tart a mise. Közben megérkezik az osz­tályfőnök, E. nővér. Fiatal, csi­nos nő. Tőle kérek felvilágosí­tást, hogyan tanul a rokonom, milyen a magaviseleté stb. Annyira készségesen válaszol, hogy Erzsébet megérkezése­kor — akit rokoni csókkal kö­szöntök — sem akar eltávozni. Végre magunkra maradunk. Nagyon örülünk egymásnak, de boldogságunk a bizonytalan jövő miatt nem felhőtlen. Sok mondanivalónk van egymás számára. A levelezés, amit egy bejáró osztálytársa közvetít, csak szükségmegoldás ré­szünkről. A várószoba ajtajának kis függönye felett jól láthatók a koszorúba font hajú apácajelöl­tek, akik szünet nélkül sétálnak föl-alá a folyosón. Kissé felénk sandítanak. Távozásomkor az idős apáca megkérdezi tőlem: „Mi lesz velünk?” „Majd meg- védjük mi önöket!” — válaszo­lom hirtelen támadt katonaön- érezettel. Jó, hogy közben ki­léptem a kapun, így csak az aranyló nap látta pirulásomat... Sopronkőhida Február 24. Zs. J. iskolaparancsnok be­váltja ígéretét, és tüzelőállás ürügyén meglátogatjuk a sop­ronkőhidai fegyházat. A bünte­tőintézet parancsnoka barátja Zs.-nek, ezért ő maga fogad bennünket a főbejáratnál. Mielőtt odaérkezünk a bejá­rathoz, megint történik egy kel­lemetlen „katonaélmény”. L. Lajosnak a „Gépkocsiról!” ve­zényszó elhangzása után, le- ugrás közben leesik a sapkája. Zs. J. azonnal észreveszi, hogy jól megnövesztette a haját, hi­szen az előrelebben az arcára, s mint pulin a szőr, befedi a szemét. Egy pillanatra ki is bil­len egyensúlyából. Zs.-nek- sem kell több, amikor ezt meg­pillantja. Dörgő hangon magá­hoz rendeli, s kiadja a paran­csot, hogy holnap az órája előtt kopaszon — nullás géppel nyí- rottan—jelentkezik. Harapdál- juk az ajkunkat, fojtogat ben­nünket a nevetés, hiszen Lajos még atanteremben, az óraközi szünetekben is, büszkén fésül- geti enyhén göndör, vörös-sző­ke haját. Az együttérzés mégis felülkerekedik bennünk, a ne­vetőgörcs sajnálattá szelídül. Emeletről emeletre hala­dunk, cellától celláig érkezünk. Tágra nyílt szemekkel villám­gyorsan olvassuk a névtáblá­kat, kíváncsiak lévén, hogy miért kerültek ide ezek a daróc hozzánk. Segít a feleségem­nek. Sétál a gyermekeimmel. Ő viszi a kosarat, ha a felesé­gem a piacon vásárol”. Már azon megrökönyödtünk, hogy az udvaron szabadon sétálhat, most meg a mondottaktól majdnem megdermedtünk. Akkor oldódott csak merev csodálkozásunk, amikor to­vábbi magyarázatot kaptunk. A fegyházparancsnok elmondja, hogy a parasztképű fiú jómódú gazdálkodó. Tizenöt évi fegy- házra ítélték, mert falujában búcsúkor egy lány miatt meg­késelte vetélytársát, aki bele­halt sérüléseibe. „Egyébként nagyon becsületes ember — mondja a parancsnok —, rá merem bízni a családomat.” Lám, mit művel a szerelem, ha a féltékenység bosszúba csap PAP GÁBOR TÜZÉR­AVATÁS (Naplószerű feljegyzéseim a II. világháború idején) uniformisba bújtatott, időnként távolba meredő tekintetű em­berek, akik a cellákban vannak. Többségük hiányzik, a fegyház szövödéjében dolgozik. A fel­íratok legtöbbjén „lopás" ol­vasható. Utunk a fegyintézet konyhája mellett vezet tovább. Betekin­tünk a konyha hatalmas abla­kán, mintha kirakatban dolgoz­nának a szakácsok. Fehér öltö­zékben főznek. Látunk meg­szegett kenyeret. Jól megkelt, lyukacsos, fehér; szebb, mint a mi barna komiszkenyerünk. Valószínű, hogy a saját péksé­gükben sütik. Kackiás bajszú, huszonöt év körüli, enyhén kreol bőrű rab jön velünk szemben. Amikor még távolabb van tőlünk, a fegyházparancsnok halkan közli: „Ez egy gyilkos; ő jár be át és a vak virtusnak aláfűt az alkohol... A magas kőfallal, szöges­dróttal, őrtornyokkal körülkerí­tett, hírhedt intézmény egyik sarki épülete a „gyengélkedő”. Az egyik szobában három bo­rostás szakállú, öreg rab kár­tyázik, amikor belépünk. Cso­dálkozásunkra a parancsnok elmondja, hogy kettő közülük két hete szabadult, de újra csi­nált valamilyen stiklit, hogy visszakerülhessen ide, ne kell­jen dolgoznia. így biztosítják dolog nélküli, gondtalan öreg­korukat. A szövődében kattognak a gépek, szótlanul dolgoznak a darócruhások. Ügyet sem vet­nek ránk. Nem tudhatjuk, hogy mi jár az eszükben. Az, hogy többször álmodnak a szabadu­lásukról, egyikünk számára sem kétséges... Bevonulnak a németek Március 19. A tartalékos tiszti tanfolyam hallgatói adják az őrséget a lak­tanya kapujában. Hat órakor parancs érkezik, hogy a kapun lélek se ki, se be! Sápadtan egymásra nézünk: mi történhe­tett? Hajnaltól szakadatlan halljuk a távoli motorzúgást, a tankok futóláncainak dübörgé­sét. Elterjed a hír: a németek Jugoszlávia ellen vonulnak. Az osztályparancsnokunkat lefog­ták. Április 3. Parancsnokhirdetésen köz­ük, hogy új ruházatot kapunk és Völcsejbe költözünk. Á másik két üteg és az osztálytörzs a szomszédos falvakban helyez­kedik el. Átöltözünk. Nézeget­jük egymást, némán elmelá­zunk a nadiöltözeteken. Újság- és rádióhír szerint a szovjet csapatok folytatják előrenyo­mulásukat. Április 5. Völcsejben sétálunk az ut­cán. Az emberek szótlanok. Legtöbbjük arca mélyen baráz­dált. Egyesek, főkent asszo­nyok, be-beszaladnak néhány percre a templomba. Bennünket, karpaszomá- nyosokat, egy parasztcsalád házában szállásolnák el. Né­gyen fekszünk az utcai szobá­ban, szalmán. Robi a széna­pajtában alszik. Hirdeti: „Jó a levegő, meleg a hósapka, befú­rom magam a szénába, így lehet jól aludni.” A háziak falu­beli rokonaikhoz költöztek, bér­be adták a honvédségnek két szobájukat. Egyszem lányuk szorgalmasan jár takarítani. Nem törjük magunkat kegyei­nek elnyeréséért — nagyon messze esett a Milói Vénusztól —, néhány mondatot azonban beszélgetünk vele. Négy-öt naponként három órát gyakorlatozunk. Kivonulás az olasz Breda vonatatókkal, lövegek nélkül kevesebb ben­zin fogy. A tisztek barátságosabbak, mint a laktanyában voltak. „Bizsu” zászlós a legmaga­sabb rendfokozatú, aki foglal­kozik velünk. A többiek rend­szerint kártyáznak. Délután szarvas-gombát szedünk. A „Hangyás-néval” készíttetjük el. Nagyon finom tejfölös gombapörköitet eszünk. Jól csúszik rá a bada­csonyi kéknyelű. Ma H. Feri az inspekciós fizető. Neki is távira­tilag küldi özvegy édesanyja és nagybátyja a pénzt. Augusztus 11. Sopronban egy kicsit jobban érezzük magunkat, mint Völ­csejben. Mozgalmasabb az élet, mint falun, de itt is nyomott a hangulat; a civileké is, meg a mienk is. Mit hoz a közeljövő? — körhintaként tér vissza a kérdés... Naponta kétórás foglalkozá­son veszünk részt. Talán azért, hogy netunyuljunkel. Robit, aki nem felelt meg az első tiszti tanfolyamon — őrve­zetőként — a frontra viszik. Mégis van valami értéke krumplivirágjainak a parolin­kon? Tanfolyam Hajmáskéren Augusztus 23. Parancskihirdetésen meg­tudjuk, hogy Hajmáskérre ve­zényelnek. Azoknak, akik előt­tünk egy évvel vonultak be ka­tonának, csak 1943 októberé­ben kezdődött a második tan­folyam. Igaz, a főparancsnok­ságot kergeti az idő, az orosz csapatok már Magyarorszá­gon harcolnak. A „hadapród- tanfolyam” hírére felsóhajtunk: a frontszolgálatot rövid időre megússzuk, az életbenmara- dás folytatódik. Augusztus 25. Némileg megnyugtató szá­momra, hogy a bemérőkhöz osztottak be. A fronton a felde­rítők, a gyalogosokkal együtt, nagyon közel vannak az ellen­séghez. Major tartalékos hadnagy a szakaszparancsnokunk. Negyvenéves lehet. Rövidre si­került emberke, civilben szám­tantanár. Nagyon kihúzza ma­gát, vigyáz a lépéseire is, hogy magasabbnak látsszon. Félő, hogy kicsiny termetéhez nagy hatalmat akar majd biztosítani magának. Eddig még nem sza­golt puskaport a fronton. A tüzérek „Mekkájában” vagyunk. A falu egyikünknek sem tetszik; az utcái nagyon porosak, a határa hatalmas legelő. A sárgás birkalegelőből sok kis meztelen szikla muto­gatja magát. Majd elválik a gyakorlatozás folyamán, hogy milyen szöcske válik itt belő­lünk. Augusztus 26. Hajmáskéren az időjárás erősen kontinentális: nappal izzadunk, éjjel fázunk; sokszor megpaskolja arcunkat a hideg bakonyi szél. A kiképzés eről­tetett. Nagyon kevés eltávozá­si engedélyt adnak ki. Fárasztó az elméleti előadásokra figyel­ni, mert az éjszakai légiriadók miatt nem pihenhetjük ki ma­gunkat. Az éjjel megint megtet­tünk négy kilométert —• álmo­san bandukolva — a laktanyá­tól, az erdőig meg vissza. Augusztus 27. Vasárnap délelőtt van. Ülünk a tanteremben és lapozgatjuk bemérési jegyzetünket. Idecö- vekel bennünket a tanulás, pedig csábító a szőlőérlelő nyárutó. Már nem vezényelnek vasárnaponként templomba bennünket. El kellene sajátítani a leadott ismereteket, hogy megfeleljünk a tanfolyamon. Eredménytelenség esetén ki­visznek a frontra, szertefoszlik filozófiánk: aki időt nyer, életet nyer! Negyven főből tizenné­gyen vagyunk a tanteremben es amit nem értünk a tan­anyagból, megbeszéljük egy­mással. H. Feri jön be cigarettázva, pirosodó arccal. (Civilben kán­tortanító.) Már lenyelte a kan­tinban a szokásos féldecijét. „Tanuljatok csak! — mondja. — Majd hasznát veszitek a bemérésnek az orosz fogság­ban!” Egymásra nézünk, a légy­zümmögést is hallani lehet... Folytatjuk a tanulást... Harc az életért Augusztus 31. Parancskiadás végén Major hadnagy megkérdezi tőlünk, hogy ki tudna szerezni mézet, szívesen megfizetné. Egyedül jelentkezem. Érzem, hogy itt a lehetőség szimpátiájának megnyerésére. Gondolom így elérhetem, hogy visszatart ki­képzőnek az ide bevonuló kar- paszományos újoncokhoz és nem kerülök a frontra. Szeptember 1. Eltávozást kapok. Jól isme­rem gyermekkoromból szülő­falumig az utat. Részben gya­log, részben leintett honvédsé­gi gépkocsival rövidesen haza­jutok. Megérkezésemkor szüleim majd kővé merednek. Arcvo­násaikról egyszerre olvasható le a meglepetés, az öröm és az aggódás. A könnycseppek apró barázdákat húznak arcu­kon. Fölkeresem tanítómat. Meg­hallgatjuk az angol rádió adá­sát, szép halkan, mint ahogyan bevonulásom előtt tettük. Ä hí­rek hallatára egymásra né­zünk. Bizonyára egyet gondo­lunk: a németek háborúja ré­gen elveszett. A mézzel szerencsésen visszajutok a laktanyába. Ma­jor megköszöni, de pénz nélkül nem fogadja el, pedig jó lenne! Megígérem, hogy bármikor szívesen hozok újra. (Csütörtökön folytatjuk.) Irány Harka Február 26. A marhapörköltet délben el­fogyasztjuk a tanteremben, ami egyúttal ebédlő is. Kettesé­vel, hármasával andalgunk vissza körletünkbe, amikor megpillantjuk a felénk tartó szemüveges iskolaparancsno­kot. Visszafordulásra már nincs időnk. Elkiáltja magát: „Nem megmondták már, hogy a körletekbe csak zárt rendben vonulhattok! Azonnal küldjétek hozzám S. törzsőr­mestert!” A „főtörzs” riadót rendel el: „Menetöltözetben sorakozó!" Felvételezzük a kiképzéshez használatos műszereket is. Amikor kiérünk a városból, a teodolitok és szögtávcsövek cipelése miatti fáradtságunk­ban csak az ütemes lépések vonszolják testünket a lőtér irá­nyába. A parancsnok cigaret­tazva halad mögöttünk. Fiatal erdőrészlet mellett visz az utunk. Engedély nélkül kiugrá­lunk — hol egyikünk, hol mási­kunk — a sorból, s az erdőben barbár módon suhángokat tör­delünk. Elcsigázottságunk, izmaink sajgása, feltört tenye­rünk kényszerít erre a termé­szetet megalázó tettre. A su­hángokat áthúzzuk a mérő­műszerek fogantyúin, hogy így, ketten-ketten összeállva, vállainkon vihessük azokat to­vább. Elérjük Harkát. Kétségek gyötörnek bennünket: mi kö­vetkezik most? Mit süt ki kin­cstári agyában Zs. J. főhadna­gy, akinek szinte mindennapos mondása: „Kiskatonám, hatal­mam van feletted!” „Állj!” „Hátra arc!” „Indulj!” — felharsan dörgő hangja. Nagyot sóhajtunk megküny- nyebbülésünkben. Nem szok­tuk meg a teherhordást, ezért különösen növekszenek kín­jaink a fizikai fájdalomtól. A szakasz menetének üteme tel­jesen lelassult. Bár feltört vál- lakkal és kimerültén, de végre mégis visszaérkezünk lakta­nyánkba. Leadjuk a műszere­ket, letesszük a hátizsákjain­kat. Máris hangzik az újabb vezényszó: „Az udvaron sora­kozó!” „Futás körbe!” Rójuk a köröket, akár a nyomtató lovak. Az izzadság átüt a zubbonyun­kon, még a köpenyünkön is. Jó néhányan látjuk egymáson a szürkepenészhez hasonló, itt- ott habos foltokat. Közben három-négy civil fel­kapaszkodik a laktanya tégla- kerítésére s bennünket látva egyikük bekiabál: „Mit csinál azokkal a szegény emberek­kel!” Zs. főhadnagy, mintha elméje elsötétülne, rohan a hang irányába, előkapja piszto­lyát, ráfogja védelmezőnkre, s ezt ordítja: „Takarodjon innen, mert lelövöm, mint egy kutyát!” Szegény civilek megszégye­nülve, kénytelen-kelletlen el- somfordálnak. Mi még egy darabig rójuk a köröket, úgy látszik, azt hiszik a parancsnokaink, hogy majdan mi is továbbadjuk ezeket a kö­zépkori módszereket, hogy gondolkodás nélküli engedel­mességre neveljük beosztott­jainkat...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents