Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-14 / 95. szám

1990. augusztus 14., kedd SOMOGYI HÍRLAP 5 EGYETLEN MAGYAR HALLGATÓ Brémai utazás A kaposvári Pappné Kiss Ka­talin a távoli Brémában vett részt egy nyelvi továbbképző tanfolyamon. A hanzavárosban 24 külföldit láttak vendégül. Hallgatók jöttek az Egyesült Ál­lamokból, Dél-Afrikából és Ko­reából is. Az egyetlen magyar résztvevő a kaposvári fiatalasz- szony volt, rajta kívül még há­rom lengyel vendég érkezett Brémába. Azt a szót, hogy ,,vendég", tessék betű szerint érteni. Kiss Katalin így beszélt erről: — Magánlakásokban lak­tunk. Annyira törődtek velünk, hogy mindenkinek adtak egy kérdőívet, hogy felmérjék, kinek mi az igénye. Még arra is odafi­gyeltek, hogy megkérdezzék, ki fél a kutyától... En nem félek különösebben, föltéve, ;ha nem valami borjú nagyságú jószág­ról van szó, és azt is szerettem volna, ha az intézethez közel sikerül helyet kapnom. Valami hiba csúszhatott a közmondá­sos német pedantériába, mert vagy hatvan kilométerre telepí­tettek ki a városközponttól és a vendéglátóm kutyusa is alig volt nagyobb, mint egy ruhásszek­rény... Ezeket a néhézségeket leszámítva azonban csodála­tos élményben volt részünk. Házigazdáink igen szeretetre- méltóan viselkedtek, szinte családtagként bántak velünk. A foglalkozások reggel kilenctől sokszor az éjszakába nyúltak, mégsem éreztük úgy, hogy unatkozunk. Az előadások hal­latlanul színesek voltak, és rendkívül széles skálán is mo­zogtak, hiszen a drámapedagó­giától a video gyakorlati hasz­nosításáig igen sok mindenre kiterjedtek. Nagyon hasznos volt látni, hogy Nyugaton „ho­gyan csinálják”, mert az NDK- ban már volt alkalmam (Lipcsé­ben és Brandenburgan) to­vábbképzéseken részt venni. Ami azt illeti, Kiss Katalinnak nemigen nyílhatott alkalma az unatkozásra, hiszen kirándu­lásra és színházba is eljutott jú­lius első három hetében. Bréma egyébként is csodálatosan szép város, olyan történelmi emlékekkel, mint a 950 eszten­dős Szent Péter székesegyház, a XV. század második felében épült Roselius-haus, a XVII. századi reneszánsz városháza vagy a város szimbóluma: a brémai muzsikusod emlékmű­ve. A leghíresebb azonban ta­lán mégis a városház előtti Ro- land-szobor, amely 1404 óta a város függetlenségének szim­bóluma. Bréma ugyanis — akár csak Hamburg — ma is önálló szövetségi tartomány, Hanse­stadt Bremen néven. A színdarabokat játszó, a vi­lág különböző sarkaiból érke­zett vendégek szinte otthon érezhették magukat, mert a Goethe Intézet mindent megtett a jó hangulat érdekében. A ko­moly tevékenység mellett igen fontosnak ítélték a jó hangulatot is, hiszen bármit sokkal köny- nyebb vidáman csinálni... Ez volt annak a számos plusznak az egyike, amelyet a Brémában vendégül látott két tucatnyi né­mettanár tapasztalhatott. Pappné Kiss Katalinnak lesz alkalma továbbadni azokat a friss és széles körű ismerete­ket, amelyeket a TIT segítségé­vel Brémában (is) szerzett: ed­digi iskolájából a Táncsics Mi­hály Gimnáziumba megy taní­tani. Tősgyökeres kaposvári­nak vallja magát. Pedagógus­család gyermeke, aki zenei ér­deklődését és a német nyelv iránti vonzalmát is szüleinek köszönheti. A tanítás mellett sem unatkozik, hiszen aTIT-nél nyelvet oktat, s idegenvezető­ként is dolgozik. Az utazás egyébként is kedvenc kikap­csolódása. Két fia van, Marci 10 éves, izgő-mozgó, nyílt eszű „fiatal­ember”, Matyi pedig 3,5 éves; „végzős" bölcsis. Unatkozásra tehát akkor sincs módja Kiss Katalinnak, ha hajlamos lenne az ilyesmire. De ezt az eddigiek alapján — azt hiszem — senki sem gondolná róla, hiszen programoktól „zsúfolt” az élete. Éppen ez teszi irigylésre méltó­vá. Tóth Béla Humanista világkongresszus A humanizmus eszmerend­szerébe tartozó témakörök kö­zül a világbéke, a terrorizmus és az emberi jogok kérdéscsoport­jaival foglalkoztak a humanista világkongresszus résztvevői hétfőn, a konferencia nyitónap­ján, a Duna Intercontinental Szállóban. A kelet-európai tér­ségben elsőként Budapesten megrendezett egyhetes ren­dezvénysorozatra 36 ország mintegy száz, a téma iránt elhi­vatott képviselője — zömében akadémikus, író, közéleti sze­mélyiség— jött el. Az ideológiai rendszerek és a politikai ellentétek konfliktusá­nak oldódását elősegítő, vala­mint a humanizmus klasszikus eszméjét a mindennapi életben népszerűsíteni kívánó Huma­nista Világszövetséget 18 esz­tendeje hívták életre az Egye­sült Államokban. Azóta a világ 47 országában dolgoznak szimpatizánsaik e célok eléréséért, elsősorban elméleti munkásságuk kereté­ben. Római kori halomsír feltárásán dolgoznak Kemenesszentpéter határában a régészek. Az I. század végén vagy a II. század elején emelt, húsz méter átmérőjű temetkezési hely valószínűleg egy romanizált törzs vezetőjének végső nyughelye. A halomsír környezetében talált más leletek — például a római út maradvá­nyai — egy régenvolt településről tanúskodnak (MTI-fotó — Arany Gábor felv.) VASTAPS A SOMOGYNAK Magyar folklór Hollandiában A múlt héten érkezett meg a tulipánok országából a kapos­vári Latinca Sándor Művelődési Központ Somogy Táncegyütte­se. A SIVO nemzetközi nép­táncfesztiválra a magyarokon kívül lengyel, cseh, szovjet, angol, német, izraeli csoport sereglett össze, s a találkozóra Málta, Románia, Spanyolor­szág és Olaszország is elküldte legjobbjait. Á Somogy Táncegyüttes a Zengő együttes kíséretével adott ízelítőt a gazdag magyar folklórkincsből. Merczet István és Mosóczi István koreográfiáit — rábaközi, mérai, somogyi és szatmári táncok, sárközi kariká- zó — nagy elismeréssel fogad­ta az észak-hollandiai Odoorn több száz fős közönsége. Az egyik nap többezres publikum előtt léptek föl a somogyiak. A szatmári táncokat háromszor kellett bemutatniuk, s a vastaps csak nem akart szűnni... Az együttes tagjai a fesztivál színhelyétől mintegy 14 kilomé­terre levő Emmen lakóinak ven­dégszeretetét élvezték, s kevés szabadidejükben — volt olyan nap, amikor háromszor léptek színpadra — a környékkel is­merkedtek. A fesztivál titkársá­ga elismerően nyilatkozott a magyar táncosokról, s abban a reményben búcsúzott a kapos­vári fiataloktól, hogy Hollandia néptánckedvelő közönsége a közeljövőben újra találkozhat a nívós együttessel és kísérő zenekarával. (Lőrincz) Fotó­művészek kiállítása Tabon a városi művelődési otthonban a napokban nyílt meg az a kiállítás, amelyen somogyi fotóművészek: Győri Vilmos, Gyertyás László, Kut- nyánszky Ernő, Baksa Ferenc, Szentiványi Árpád, Balogh László, Péter János, Sugár László, Szűcs András és Or­szágé László válogatott művei láthatók. A zömében fekete­fehér képeken portrékat, illetve az életből kiragadott egy-egy érdekes jelenetet örökítettek meg. A kiállított képek közül elsősorban Szűcs András Küz­delem, Győri Vilmos Rabság, Szentiványi Árpád Mimika és Péter János Oszlopsor című munkája hívja fel magára a fi­gyelmet. A tárlat anyagát e hónap 24-ig tekinthetik meg az érdeklődők. VOLÁN MÖGÜL A VILÁG világ kerek természete­sen. Itt is, a volán mö­_____gött. Az út egyenes, kanyarog vagy lejt, majd emel­kedik; van közepe és széle. Haladásunkat szabályok, táb­lák, útjelek szabályozzák — amiket olykor áthágunk. Ki gyakrabban, ki kevésbé. Van, akinek ez természetes, más meg röstelkedik miatta. Leg­alábbis magában. Önmaga előtt. Sokfélék vagyunk... A vi­lág így kerek. © Furcsa dolog ez a szabályát­hágás. Volt, hogy nem vettem észre, mit hibáztam vagy már csak ha mindenféle „piktog- rammokkal” jelezték számom­ra. Indulatokkal telve. Az ördög arra késztet(ne), hogy első reakcióként hasonló durvaság­gal viszonozzam az észrevé­telt. Egy idő, némi gyakorlat után azonban a tapasztalat, a józan ész az ellenkezőjére ösz­tönöz bennünket. S ki engedi, ki nem... Magam, bizakodom leg­alábbis, ma már mindig elné­zést kérek ilyenkor. Nyitott te­nyérrel. S különben is: igaza van, igaza lehet a másiknak is — van ilyen. Ez általában min­dig hat. A nemtörődöm, sőt agresszív vezetési stílus ellenben, attól tartok, jóval gyakoribb az uta­kon, minta felelőségteljes módi. Ahhoz képest, amikor 10 éve először ültem a volán mögé, s teszem ezt szinte naponta. A gépkocsi munkaeszközöm. Ki hogyan viselkedik volán mögött — kulturáltság és tole­rancia dolga. Meg a feszültsé­geké, amiket ma már meg­számlálhatatlan tényező kelt­het az emberekből a nap bár­melyik órájában. És ami orszá­gonként (és országutanként) de mennyire más és más... Nekem úgy tetszik, mennél nyugatabbra megyünk, annál toleránsabb és kulturáltabb a volán mögöttiek kapcsolata egymással az utakon. Össze­függésben a mind gyakrabban hallható közlekedési morál kife­jezéssel, amely százalékban nem mérhető módon, ám — ahány hosszabb útra elindu­lunk— érezhető, mennyire, mi­lyen elkeserítő mértékben rom­lott nálunk az elmúlt öt—tíz év­ben. A statisztikák özöne is emellett szól, de mi ez ahhoz képest, amit bármikor, naponta megtapasztalhat az ember, akit munkája a volán mellé szólít. Erre jutottam a minap, pél­dául lenézve a magasból a par­kolónkba, ahol bizony — évről évre — egyre sűrűbben sora­koznak a házban lakók négyke­rekű járművei. Ha kevés a hely, lám, be tudunk állni ésszerű tér­közökkel, figyelmesen, hogy, ha este hazatér, legyen helye betolatni mellém — s kiszállni is!— valakinek. Valaki ismerős­ismeretlennek, aki ugyancsak szeretne parkolni valahol. De hát itt régi autósok térnek haza esténként s állnak be, ga­rázs nélkül, mint én. Sok min­dent megtanultunk már a ma­gunk kenyerén, a magunk ká­rán. (Meg a másén). Reggelente ismerősként kö­szönnek, s ahol lehet, ahol tud­nak, segítenek itt is egymásnak az emberek. Mert ahogy ezt itt spontán módon, az utakon már íratlan szabály. Az emberség, az együttérzés szabálya. Nem tudom, van-e ilyen sta­tisztika, ám ha lenne, bizonyára a hibaszázalékok,, élmezőnyé­ben” szerepelnének olyan tí­pushibák, amelyek haladás közben a vezetők egymás kö­zötti kapcsolatából vagy ennek a teljes negligálásából eredez- nek. Sorolhatnám itt a leggya­koribbakat, amiket észrevet­tem, megfigyeltem hosszabb távon. Típushibák, szinte min­den utamon tapasztalhatom: sávváltáskor gyakran nem vagy csak későn jelzünk irányt, de hibázásra, lezserkedésre csá­bítanak a bekanyarodás, el­sőbbségadás, a meggondolat­lan vagy kifejezetten agresszív előzések; a szabályosan hala­dó fékezésre kényszerítése, s hosszan sorolhatnám. Úgy vé­lem, átéltük ezt már mindany- nyian. De vajon hányán lehet­nek, akik az elkövetett hibát ta­nulságként igyekeznek haszno­sítani?... Egy statisztikai adat szerint Európa útjain percenként 70— 80 000 súlyos, mások épségét is veszélyeztető hibát követnek el a gépkocsivezetők. S ez az adat jó tíz évvel ezelőtti. Ma­gyarországon ezt a százalék- arányt súlyosbítja még a renge­teg elhasználódott és újra for­galomba helyezett ,.csotrogá­ny", amely általában családon belül továbbadott jármű, kevés­bé gyakorlott vezetőkkel a volán mögött... Főképp hétvégeken. © Hétvégeken — körülbelül pénteken kora délutántól—tel­jesen megváltozik a hazai or­szágutak képe. Az egész közle­kedési struktúra. Föltűnik a hét­végi autósok serege, akiket gépkocsijuk heti-kétheti hasz­nálata miatt morálisan a legna­gyobb bűn lenne megítélni. Kényszerű helyzet szüli ezt is, mint oly sok mást az életszínvo­nal zuhanásszerű esése nyo­mán, főképp az utóbbi 8—10 évben. Ez a két-három hétvégi nap egy egészen más, fokozottan — ha úgy tetszik, felfokozottan — preventív vezetést igényel azoktól, akik más napokon is kocsiznak. Számomra úgy tetszik, a hét­végi autósok két típusával talál­kozhatunk. Az egyik megfon­tolt, óvatos. Imponáló önisme­rettel figyelembe veszi azt, hogy pár napra kiesett a gya­korlatból. A másik az ellenkező­je. Száguld, veszélyeztet, agresszív és gátlástalan. Belő­lük kerül ki a hétvégi baleset­okozók jelentős része. Ajánla­tos jobbra indexelve lehuzódni előlük. Hadd menjenek... Az irányjelző bekapcsolása viszont már egy jel vagy jelzés — több közül —, amely, főleg hosszabb utakon, íratlan kom­munikatív kapcsolatra képes két szabályosan haladó jármű vezetője között is. © Az előzés, a gyorsabb hala­dás íratlan szabálya eléggé köztudottan, amikor nagytestű szállítójárművek, kamionok, tehergépkocsik egy (kisebb) része jobbra indexelve kicsit lehúzódik, és nemcsak engedi, segíti is az előzni szándékozó személygépkocsik gyorsabb haladását. Ugyanez a kapcsolat olykor létrejön két személygépkocsi között is. Az előzést befejező jármű (úgyszintén kisebb ré­szük) ilyenkor fölemelt tenyér­rel megköszöni a segítséget. A nyolcvanas évek elején előszeretettel számolgattam s átlagoltam is: hány általam se­gített előzés, hány,, kösz!” visz- szajelzés. Akkortájt kb. a nyolcvanas évek derekáig, minden tíz-ti­zenkettedik gépkocsi vezetője megköszönte az előzékenysé­get. Azután fokozatosan csök­kent ez a kommunikáció. Az utóbbi egy-két évben már csak minden 20—25, vezetőtársam köszöni meg. S ami döbbene­tes: az idén, vagyis az utóbbi fél évben szinte senki... Gyakorla­tilag az udvariassági, előzé- kenységi mutató az országuta­kon jószerivel a zéruspontra csökkent. Pedig ha belegondolunk, ez elmondhatatlanul jó érzés. Jön, közeledik a hátam mögött egy gyorsabb járatú négyütemű gépkocsi. Kiteszen jobbra az irányjelzőt, kissé lehúzódom, közben előre figyelek, ha szük­séges, lassíthassak. Vadide­gen, külföldi vagy hazai társam a volán mögött ez alatt mögü- lem mellém kerül, majd elém. Hosszú percek óta az első élő­lény a hosszú, néptelen utakon. Nézem eltávolodó alakját a vo­lán mögött, s nem tagadom jól­esne, ha nyitott tenyerével je­lezné: észrevette, értékeli a segítségemet. Hiszen apró, néhány másodperces kapcso­lat ez valakivel, aki társam az utazás, az országút magányá­ban. Ha azután nagy ritkán megteszi valaki, örömömben rávillantok egy aprót — egy tö­rök kamionsofőrtől tanultam —, ami azt jelenti: ,,szívesen”. Ennyi. De valahogy szebb lesz tőle a volán mögül a világ. Wallinger Endre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents