Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-11 / 93. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 1990. augusztus 11., szombat XI. ORSZÁGOS KERÁMIABIENNALE Vonzásban, taszításban A változatos programokban bővelkedő pécsi nyár egyik fontos kulturális eseménye az idén is a kerámiabiennálé. Több okból sem állítanám, hogy szenzáció, hiszen a mostani immár tizenegyedik a sorban — tehát megrendezése önmagában nem reveláció. Az viszont, hogy hagyományos rendezvénnyé nőtte (nőhette) ki magát a művelődés pénzszűke-világában, mindenképpen jelzi vonzerejét, megbízhatóságát. Végül is kiváló alkalom arra, hogy egy jeles művészeti területen hazai tájékozódást nyújtson. Megfelelő környezet ehhez a Pécsi Galéria, biztosnak látszó mecénási háttér a hat rendező: a Művelődési Minisztérium, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, Baranya megye tanácsa, Pécs megyei jogú város tanácsa, a Janus Pannonius Múzeum és a Műcsarnok. Nem valami protokolláris rendszeretet miatt sorolom fel a rendezvény gazdáit, hanem inkább a példa kedvéért, mi szerint ha vékonyul is a buksza, a jó ügy közös támogatása, az összefogás mégis képes méltó feltételeket biztosítani. Mutatja ezt a honi lehetőségekhez képest átlagon felüli nívójú katalógus, de mutatja a díjfelajánlók sora, egyebek között a baranyai alkotótelepek, a kecskeméti Nemzetközi Molnár Sándor: Oh, Kegyelem Kerámiastúdió, sőt még a Honvédelmi Minisztérium is. A jól szerkesztett katalógus dicsérhető azért is, mert Szilágyi János Győrgytollából rövid, de igényesen orientáló esszé kalauzolja a látogatókat a kerámia múltjában és jelenkori törekvéseiben: szájbarágós műmagyarázat helyett egyetemes rátekintést adva. A kiállító negyven alkotó művei között sétálva — meditálva, bizony, el is kél egy tá- gabb horizontú rátekintés. Mert akár azonosulva, akár vitatkozva vagy berzenkedve a látottakon legalább sejtjük miféle vonzás vagy taszítás, hagyomány és újkeresés, tetszés és meghökkenés világában fogantak e művek — és fogan bennünk hozzájuk a viszony. Kerámiáról szólva ugyanis természetes igényünk, hogy „léptéke” közvetlenséget, belső környezetben elhelyezhetőséget ígérjen. E mesterség gyakran tekinti zsinórmértékének a „hasznos szépet” úgy, hogy valóban használható is, ' szép is legyen — akár a mindennapi tetszésre is számot tartva. így aztán nem csoda, hogy az egyszerű anyag (amely alkotássá is nemesíthető) avagy a finom porcelán (amely silányítható giccsé is) — megjelenik világmárkás műhelyek drága termékeiben, kelleti magát mütyürökben és megfogalmazódik egyéni-eredeti műalkotásokban egyaránt. Magában hordozza tehát a több évezredes múlt és a széles mai megjelenési skála az alkotó választását éppen a fentiek teremtette vonzás és taszítás jegyében. Sétálva a bien- nálé termeiben, a taszítás leginkább abban érhető tetten, hogy az alkotók messze kerülik a mindenáron tetszés, az édel- gő intimitás, a vitrinbe „ma- gasztosulás" igézetét. Vannak viszont, akik számolnak a korántsem, jogtalan bensőséges- ségigénnyel, a hasznos szép szükségletével. Sajnos, kevesen vannak. Ám mégis tanúsFekete László: Álomoszlop Németh János: Ülő, napozó akt kodik erről Halmos Ferenc hatásos vázasorozata, humorosabb „merítésben” Fürtös György tányér- és telefon plasztikája. Erről „üzennek" a rusztikus, népi ihletettséget tükröző figurák Csekovszky Árpád Feszület, Szentek és Cserép-Golgota című remek kompozícióiban. Ugyancsak derűs, szemlélődő-nyugalmat árasztó, de nem dédelgetős világot teremt Németh János agyagmázas samott kerámiáival. Hogy mi vonzza a bemutatkozó alkotók többségét? Az a benyomása az embernek: megmutatni mindazt, ami az agyagból porcelánból, fajanszból „kihozható” új dimenzió: társítás más matériákkal; hatásfelvétel a természetből; távoli kontinensről vagy éppen a legtávolabbi múltból. E vonzáskörben egyaránt látunk gondolatébresztő, izgalmasan meghökkentő alkotásokat éppúgy, mint csupán technikát reprezentáló, ki tudja miről üzenő munkákat is. Mindenképpen nagy elismerést érdemel (a méltán elsődíjas) Molnár Sándor, Oh kegyelem sorozata — melynek láttán már fényévnyire vagyunk a kerámia magakellető díszelgésétől, mert nap- jaink-környezetünk sorskérdése fogalmazódik plasztikává, s hasonló erővel állítják meg a nézelődőt Schrammel Imre és Fekete László munkái is. Vida Judit porcelánjai azért (is) emlékezetesek, mert az alkotó a kerámiába ötletesen komponálja a fémet. Kamarakiállításon mutatkozik be a X. biennálé elsődíjasa, az idén Munkácsy-díjjal is elismert egykori kaposvári diák, Kecskeméti Sándor. Itt látható kis gyűjteménye külön méltatást érdemelne. Látványos párhuzamokra adnak okot a mai léptekkel monumentálisnak minősíthető köztéri szobrai mellett, ezek törékeny anyagban újramunkált változatai. Tudva, hogy szobrain a szemlélők vitáznak is, s nemcsak Kaposváron, de meglehet, hogy Augsburgban vagy Gun- dremingenben is, talán nem árt idézni az őt méltató Kovács Orsolya véleményét: „Kecskeméti Sándor vállalva az önismétlést, a változatokban megKecskeméti Sándor: Plasztika IV. Csekovszky Árpád: Cserép — Golgota formálódó állandóságot kísérli meg felidézni. Azokat a tapasztalatokat, amelyek az évezredek során felhalmozódva egy részleteiben is pontosan kidolgozott vallásos-tudományos világképet hoztak létre, és azokat az építményeket, amelyek a világkép eszközei voltak és jelképeivé lettek a ma embere számára. ” Ennyit tehát a szeptemberig nyitva tartó pécsi biennáléról, amely egyaránt kelthet tetszést és elutasítást is, ám egészében mégis tanulságos metszet a mai magyar kerámiáról. Vonzásról és taszításról is. Apropó, vonzás és taszítás: a kiállító negyven művész zöme (huszonnégy) a fővárosban, hét pedig Pécsen él és alkot. Tröszt Tibor Fotó: Kovács Tibor Györke Zoltán OSTORJEGENYE j j a reggel felkeltem, s ló- trágyás sárra! tapasztott, földpadlójú házunk konyhájából kiléptem a porc- fűszőnyeggel letakart udvarra, rögtön szemem képernyőjére kúszott hatalmas alakja. Mintha egy óriás, befejezve az írást, földbe szúrta volna lúdtollát, magasra nyújtózott a jegenye, magasabbra minta templomtorony. A második szomszéd udvarának közepén állt, háztetőmagasságtól két ágban, u-alakban nőtt tovább, olyan volt mint egy nagy hangvilla, s ha olykor neki-nekirohant a szél, mély búgó hangon súgott- bongott, de rezzenéstelen napos időben is állandóan forog- tak-pörögtek összekoccantak a levelei, s hallottam zizegésü- ket, mintha sok-sok tücsök cir- pelne. Öreg lehetett már, jóval túl a nyugdíjkorhatáron, bár nem tudom, hol kezdődik ez a fáknál, mégis délcegen-legénye- sen, egyenes derékkal fogadta s állta a vihar villámfejszecsa- pásait. Senki nem emlékezett suháng-korára, mintha időtlen idők óta ilyen hatalmas lett volna. Az a legenda keringett róla, hogy valamelyik erdő lápot izzadó hónaljában hasította az akkori gazda, 's ostor helyett ökreit nógatta-suhintgatta vele, otthon ledöfte az udvar közepén a sárba, térdig érő sűrű sarat dagasztott-kevert a jószág lába ősszel-tavasszal. A parasztudvarokon ebben a trágyával erjesztett sárban eresztett gyökeret a leszúrt és ottfelejtett jegenyevessző, s öltött levélruhát tavasszal, s mert megkegyelmezett neki idő, gazda, jószág nagy iramban nyújtózott a nap felé. Több jegenye is volt a faluban. Három a templom szomszédságában, az iskolakertben strázsált, mintha a torony szárnysegédei lennének. Ezek alacsonyabbak voltak. A toronnyal újjat húzni, annál magasabbra kapaszkodni csak a mi jegenyénk merészkedett, s ha a falutól távol, a határon dolgozó, megfáradt-szédült emberek estefelé letették a munkát, nem toronyiránt idultak haza, hanem jegenyeiránt. Jelképe, őrzője, címerfája lett a falunknak, több falu határán túl is ott láttuk a láthatár homlokán, s mi gyerekek igencsak büszkék voltunk rá, úgy hívtuk, a mi jegenyénk. Csodáltuk, mert nyáron valóságos madár-toronyszálló volt, sok-sok kényelmes fészek-lakosztállyal, hogy szerettünk volna belesni-kukkantani titkaikba, tavasztól őszig verebek, galambok, fecskék, rigók s mindenféle kerti madarak gyülekező-gyűlésező helye, fóruma, piaca volt ez a jegenye. Csak este szűnt meg, halt el lomb-bélésében a madár- csicsergés, a sokszólamú madárénekkar hangversenye, s ezt csak mi, gyerekek élvez- tük-hallgattuk, meg néhány munkából kikopott-kigyengült öregember, mert a felnőttek már pirkadatkor, amikor a madár ének-, s zenekar még csak hangolt, elindultak a mezők felé, s csak estére tértek vissza, amikora pici madárcsőrök összezáródtak, és a síptorkok már lenyelték az utolsó dallamot is. Össze-összegyűltünk a jegenye alatt latolgatva, melyik ágkar fogná meg a kezünket, s húzna fel magához a piheme- leg fészkekhez, melyben ott sorakoztak a tojások, ott nyújtózkodtak a sárgacsőrű puckos/pucér vagy már csonkaszárnyú fiókák, a gyerekkor kedvelt vadászzsákmányai. A fészek legyen varjúé, szarkáé, verébé, rigóé s bármilyen más madáré, szilaj-hajmerevítő fá- ramászásaink legáhítottabb célja volt, a tojásokat felhörpintettük, a fiókákat megfőztük- sütöttük. A jegenyére soha nem mászhattunk fel, az öreg néne mindig ott ült-gubbasztott a tornác végébe nőtt kisszéken, mint kotlós a tojásokon, ha meg a gazda otthon volt, elparancsolt bennünket a fa tövéből. Sejtette settenkedésünk okát, féltett, de egy kicsit meg is borzongatott bennünket az udvar tisztásán sudáran-egyedül nyújtózkodó jegenye toronymagassága. Sóvárgásunk félelmünk burkába szorult a jegenye, mint kétágú nagy fa villa, igazgatta a gomolygó fellegboglyák zilált szálait. Ha beborult, estére óriási ecsetként sötétre festette az eget, fényes időben meg napóramutató volt az udvar szürke számlapján, árnyéka naponta körbejárta a portát. Amikor a vihar ropogtatta az óriás fa egyenes, de már biztosan reumás derekát, a gazda szorongva leste az ajtóból, hátha egyszer mégis a vihar lesz a győztes ebben a szabadfogású birkózásban, s két vállra fekteti a jegenyét, vagy az égi kohóban felizzított villámfejszéknek egyszer mégis sikerül kettéhasítani e nembránként zúgó hangvilla-jegenyét. Ki tudja hova, melyik irányba-oldalra billenne, zuhanna a házakra, a harmadik szomszédba is átérne, ólra, kertre. A félelem adta kezébe a fejszét, fűrészt, kötelet, s néhá- nyadmagával kimondta az ítéletet a jegenyére, s az nem fellebbezhetett, nem perelhetett, mint perelt a széllel viharral annyi évtizeden át. Én már csak a friss nyers illatú jege- nyetuskót láttam, a fűrészfogak marta-harapta finom barázdákban csillogó nedvek gyöngyöztek, mint a harmat- cseppek, könnyezett a tuskó, s vele mi gyerekek is. Kivágták az ostorjegenyét, de bennem nő, nyújtózik tovább, hallom lenge szélben összekoccanó leveleinek zize- gését, fülembe cseng a madárlárma, iránytűmé jegenye, bárhol legyek, segít hazatalálni. Nyomtalan, úttalan utakon megyek azóta is, és mindig jegenyeiránt.
