Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)

1990-07-10 / 65. szám

1990. július 10., kedd SOMOGYI HÍRLAP 7 Könnyezni a vesztesnek is szabad A függöny legördült, a játéknak vége. Finita! — mondja az olasz, hangjában nem kis csalódott­sággal. Ende! Harsogja örömtelién a német és legszívesebben átölelné az egész földgolyót. És ugyanígy széles e világban az érzelmi skála vala­mennyi húrja rezgésbejött, ki-ki a maga módján, a maga szempontjából értékelte az elmúlt hónap eseményeit. Közvéleménykutató intézetek állít­ják: a földlakók egyharmada nézte a világbajnok­ságot. Minden harmadik ember harminc napon át ott kuporgott a képernyő előtt, kevesebbje az azurrik stadionjaiban, hogy lássa, merre is haladt négy év alatt a világ. Igen sokan állítják, hogy a sport egészén belül a labdarúgás egy külön világ... A kép feledhetetlen. Az esti Róma fényárban úszik. A milliónyi apró ..csillagocskák” között a kivilágított olimpiai stadion. A vb-döntő színhe­lye. A maguk képére és dicsőségére építették ily varázslatossá az olaszok. Lám, most nekünk mégis több örömünk tellett benne, mint nekik. Igen, ez is a foci. Kicsit víg, kicsit szomorú játék, másoknak tragédia vagy éppen dráma. Amikor valami véget ér, szinte kötelességszerü az emlékezés. Nem tehetek róla, de nekem ref- rénszerűen az az 1954-es berni döntő jut az eszembe. Akárhányszor is elolvastam a vb-k tör­ténetét, képtelen vagyok az uruguayi elsőtől szá­mítani az időt. De még az 1938-as párizsitól sem, amikor első ízben mi játszottuk a döntőt az ola­szokkal. Az én időszámításom az aranycsapattal kezdődik, s az én etalonom: Puskás, Kocsis, Bo- zsik, Hidegkúti és Czibor. Kérem, bocsássák meg nekem ezt a kis elfogultságot... De hol van már a tavalyi hó! Istenem, hányszor megbocsátottuk fiainknak azt a berni kudarcot. Hova is jutottunk, ma mennyivel kevesebbel is beérnénk... Sajnos a világ elgaloppírozott mellet­tünk. A tanítómesterekből bukott diákokká let­tünk, miközben egy új világ, egy új nemzedék állt a helyünkbe. Peregnek az események. Kamerun, Costa Rica, Egyiptom, Kolumbia. Ök ott vannak, mi pedig nem. És miket produkálnak? ,,A játék szépségét és örömét várjuk vissza” — írta a nyitánykor beharangozójában egyik sport­lapunk. És kitől kaptuk meg mindezt? Nem a braziloktól és még csak nem is az önjelölt világ­bajnok olaszoktól, hollandoktól, vagy argenti­noktól. Bell, Kunde és Makanaky hazájának csa­pata szállította a friss szenzációt. Alig tudtunk eddig róluk. Mintha titokban egy idegen bolygón sajátították volna el a foci tudományát, hogy most itt a Mondiálon meglepjék vele a világot. Hálás vagyok magam is nekik, amiért valóban visszahozták a labdarúgás szépségét, hogy mint egy történelmi játék keretében felelevenítsék, valamikor ilyen volt a foci. Hogy milliók és mil­liók végre megértsék, miért is lett a legnépsze­rűbb játék, s világbajnoksága miért is vetekszik az olimpiákkal. Igen, ezek a bronzbama gyerekek egy „nagypapa” vezetésével történelmet írtak és hozzáláttak átrajzolni a foci térképét. Lehet-e feledni a milánói nyitányt, a világbajnok megve- résével. És tovább peregnek az események. Az idegeket borzoló bírói önkényeskedések épp úgy hozzátar­toztak ehhez e világbajnoksághoz, mint maga a gigászi küzdelem. Egykönnyen senki sem adta meg magát, azaz csak akkor lazított, ha az érdeke azt diktálta. De hát ilyenektől sem voltak mente­sek a korábbi vb-k. Új arcok, új együttesek irat­koztak föl a sportág krónikájába. -Harminc nap, ezernyi esemény, megannyi élmény. A mérkőzé­sek nálam sohasem akkor kezdődnek, amikor a játékvezető a sípjába fúj, hanem a himnuszoknál. Uruguay, Costa Rica fiai szívükre tett kézzel nem titkolt meghatottsággal álltak ilyenkor. És figyel­ték az NSZK-sokat? Tizenegy ember, megannyi­szor hangosan énekelte a nemzeti imát. A győzel­mükben ez is benne van! Szép volt ez a játék, még akkor is, ha időnként bosszankodtunk. Mert milyen is lehetne, amikor a nyitányon vesztes csapat így talpra tud állni. Argentínát temette a futball világ és talán maga Argentína is. És lám, az ünnepélyes eredményhir­detésnél a világ szeme láttára Maradona szégyen nélkül könnyezte az elvesztett aranyat. Sírni néha a vesztesnek is szabad. Vajon mikor látunk ezért magyar könnyeket újra? Jutási Népünnepély az NSZK-ban, nemzeti gyász Argentínában Boldog nyugatnémetek... Völler, Klinsmann, Buchwald és Matthäus elégedetten nyugtázhatja az argentinok elleni, világbajnoki címet je­lentő győzelmüket Bár az egész világ megkülön­böztetett figyelemmel kísérte a labdarúgó-világbajnokság dön­tőjét, a legnagyobb érdeklődés természetesen az NSZK-ban és Argentínában volt. Megérdemelt az NSZK-siker Franz Beckenbauer, a nyu­gatnémet csapat vezetője első nyilatkozatában, valamint a nyugatnémet tévériporterek egybehangzóan úgy ítélték meg, hogy a győztes góllal vég­ződött tizenegyest a bíró ugyan megalapozatlanul adta meg, de nyilvánvalóan úgynevezett ..engedménybüntetőt" adott az általa korábban helytelenül meg nem ítélt tizenegyesért. így az NSZK megérdemelten nyer­te meg a világbajnokságot. Beckenbauer a televízióban kijelentette: világbajnokságon csapat még soha nem győzött ilyen megérdemelten. Az NSZK nemcsak erőnlét szempontjá­ból volt jobb, hanem jobban és szebben is játszott, lényegében az egész mérkőzés alatt uralta a pályát. A Bild-Zeitung hatal­mas szalagcíme: „Igen, 1-0, ez a valóság: világbajnokok va­gyunk.” A lap szintén elismeri, hogy a 11-es szerencsés dön­tés volt az NSZK számára, de az argentinok ugyanilyen sze­rencsések voltak az olaszok el­len. „Egy sípjel, amely Német­országot 1954 és 1974 után harmadszor is világbajnokká avathatta” — írja a lap. A bonni General-Anzeiger vezércikkében megállapította: mindezt Franz Beckenbauer fényes alakja tette lehetővé. Amihez csak hozzányúlt hat­éves kapitányi működése alattt, arannyá változott. Beckenbau­er robotolt a német labdarúgá­sért, és színvonalát emelte. A világbajnoki győzelem a „Csá­szár” legszebb ajándéka. Berti Vogtsszal, utódjával most új időszámítás kezdődik — így a bonni napilap. A Frankfurter Allgemeine Zei­tung tudósításának címe: „Kemény munka, megérdemelt győzelem.” Félárbocon az argentin lobogók A világbajnoki döntőben el­szenvedett veresége miatt Ar­gentína hétfőn félárbocra eresztett lobogókkal ünnepli a Haza Napját, július 9-i hagyo­mányos nemzeti ünnepét. Carlos Saul Manem köztár­sasági elnök mellett nem foglal majd helyet a dísztribünön sem Maradona, sem Bilardo edző, de az is kérdéses, hogy a kato­nai díszszemlére össze tudják- e trombitálni a népet, hiszen az argentinok feltehetően inkább alszanak egy jó nagyot a vere­ségre ezen a nyirkos, télies Buenos Aires-i napon, s meg­próbálnak feledni egy álmot, amelyet igencsak kergettek. A fiesta elmaradt, Argentína gyászba borult, nem volt kifize­tődő előre inni a medve bőrére. A csalódottság most az érthető­nél is jóval nagyobb. A tízmilliós argentin főváros lakóinak még meg kell emészteniük a veresé­get, mert meg sem fordult a fe­jükben, hogy ilyesmi is megtör­ténhet. Pedig semmi kétség nem férhet hozzá, hogy a nyu­gatnémetek sokkal jobbak vol­tak náluk. Annyira jobbak, hogy az argentinok még a szeren­csében sem bízhattak többé. Dél-Amerika fejet hajt a Né­met Szövetségi Köztársaság által képviselt európai labdarú­Franz Beckenbauer, vagy ahogy csak a szurkolók nevezik, Ferenc császár vb-győztes csapat kis- padjáról állhat fel gás előtt. Fejet hajt a nagyobb tudás és a jobb erőnlét előtt. Buenos Airesből nézve a vi­lágbajnoki döntő egyértelműen NSZK fölényt mutatott. Helyes­nek tűnt a mexikói Codesal Mendez játékvezető döntése, hogy kiállította Monzont és Dezottit. A megítélt büntetőrú­gás viszont nem tűnt indokolt­nak. A kék-fehérek egyszerűen nem tudtak kibontakozni. Car­los Bilardo edző kétségbeesé­sében már csak azt tudta kérni fiaitól a pálya széléről, hogy leg­alább egy percre tartsák ma­guknál a labdát. Goycochea, e nagyszerű kapusegyéniség ki­vételével az argentin együttes erőtlen, pontatlan és durván szabálytalankodó csapat be­nyomását keltette. Dezotti kép­telen volt pótolni Caniggiát, Maradona pedig halvány árnyé­ka volt önmagának. A jelek sze­rint energiáinak legjavát el­fecsérelte a pályánn kívüli kra- kélerkedésre, az olasz carabi- nierikkel folytatott kötözködés- re, ami miatt kis híján őrizetbe vették. Olarticoecheát sem si­került pótolnia Lorenzónak, Calderonnak'ís csak részben. A Giustiés Batista helyére állított Sensini és Serrizuela pedig alig segített csapatán. Diego Maradona mozdulata mindent elárul Argentína elmondhatja Mara- donáéknak: szép álom volt, fiúk — de azért köszönjük... A házigazda olaszok szemével... „Egy nagy német csapat megérdemelten nyerte végül minden idők legjobban rende­zett világbajnokságát” — körül­belül így foglalható össze az olasz sajtó véleménye a vasár­nap lezárult nagy tornáról. A lapok méltatják a csonkán felál­ló Argentína utolsó leheletig folytatott küzdelmét, amellyel ellenállt a német gőzhenger­nek. Nagy teret szentelnek Ma- radonának, aki sírt a vereség után, hibáztatja a többször té­vedő bírót és a római Olimpiai stadion közönségét, amelyik kifütyülte és gúnyolta a nápolyi csillagot. Megoszlanak a vélemények a befejezés előtt 6 perccel meg­ítélt büntetőről: a lapok többsé­ge szerint a bíró rosszul döntött, a szerelés nem volt szabályta­lan, legalábbis nem különbözött több hasonló korábbitól, amikor pedig a játékvezető sípja néma maradt. Végül is azonban az NSZK csapata jogosan és meg­érdemelten győzött — ebben mindenki egyetért. A döntőt is, és az egész egy hónapos tornát értékelve az olasz kommentárok úgy látják: újat technikai, taktikai téren ez a vb nem hozott, a védekezőjáték a legtöbb esetben „megölte a látványt”. Beckenbauer, az NSZK szövetségi kapitánya azt mondta: „Nem a mi hibánk, ha végül a nézők csúnya meccset láthattak..." Berlusconi, a Milan elnöke pedig azt nyilatkozta: az ő csapata legyőzné az újdon­sült világbajnokokat... Az olaszok részéről termé­szetesen még mindig nem tér­tek napirendre azon, hogy válo­gatottjuk végül csak a harmadik hellyel volt kénytelen megelé­gedni. Azeglio Vicini védekezik a jobbról-balról érkező bírála­tokkal szemben, hogy elhibázta volna az argentinok elleni ösz- szeállítást. Antonio Mattarese, az Olasz Labdarúgó Szövetség elnöke kijelentette a televízió­ban: „Olaszország az erkölcsi nyertese a vb-nek. Nem kapott ki egyszer sem és a leglátvá­nyosabb futballt mutatta, a leg­kevesebb gólt kapta.” A rendezést valóban minden­ki dicséri, a házigazdák felsőfo­kú elismeréseket kaptak min­den résztvevőtől. A lapok ugyanakkor elismerik, hogy sportszempontból a vb nem bi­zonyult a legmagasabb színvo­nalúnak és sokan panaszkod­nak azért is, mert elmaradt a remélt nagy"idegenforgalmi és üzleti fellendülés. A vb-döntő utórezgései Vasárnapról hétfőre virradó éjjel szerte az NSZK-ban bené­pesültek a városok, az emberek az utcákra özönlöttek, s együtt ünnepelték labdarúgó váloga­tottjuk világbajnoki győzelmét. Sok helyen örömtüzek gyúltak, rögtönzött koncertek éltették a diadalmas Beckenbauer-gár- dát. Azonban a „karnevál” sé­rülésekkel, és az első jelenté­sek szerint egy halálos áldozat­tal is járt. Hamburgban többezren ün­nepeltek, s a tömegben akadtak rendbontók is, akik kövekkel és sörösüvegekkel dobálóztak, és egy áruházat teljesen kifosztot­tak. A rendőrség vízágyúkat vetett be ellenük, s 50 személyt őrizetbe vett. Az összecsapás­kor többen súlyosan megsérül­tek, köztük 12 rendőr. Kölnben egy 18 éves fiatal­ember vesztette életét az utcai forgatagban. Kihajolt a villamos törött ablakán, s a feje egy osz­lopnak ütődött. Olyan súlyosan megsérült, hogy a helyszínen meghalt. Stuttgartban egy szurkoló tüzet akart gyújtani örömében, de a meggyújtott magnézium lángjától égési sérüléseket szenvedett. Egy autó belehaj­tott az ünneplő tömegbe, s két személy súlyosan megsérült. A volt Nyugat-Berlin a döntő idején teljesen elnéptelenedett, azonban a mérkőzés lefújása után szinte percek alatt „meg­telt” a város. Az emberek éne­kelve jártak az utcákon. De a város keleti része is ünneplőktől volt hangos, a közkedvelt „Alexen”, azaz az Alexander- platzon fiatalok százai gyűltek össze, s furcsa módon jelezték örömüket: kövekkel dobálták a kirakatokat és az épületeket. Ünnepi fogadtatás Londonban A lutoni repülőtéren több tíz­ezer lelkes angol szurkoló üd­vözölte a hazatérő futballistá­kat. A jelentések szerint a brit fővárosban olyan ünnepi volt a hangulat, mintha a világbajnoki aranyérmet szerezték volna meg Linekerék. Persze érthető az öröm, hiszen az angolok 1966 óta — akkor hazai pályán megnyerték a vb-t — nem jutot­tak a legjobb négy közé. Ami szintén nem mellékes: az ünneplés rendbontás nélkül ért véget. — Végre nem a huligánokról, hanem a csapatról beszélnek az emberek az angol futball kapcsán — jelentette ki Peter Shilton, a 41 éves, 125-szörös válogatott kapus, aki a Mondia- lén búcsúzott el a nemzeti tizen­egytől.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents