Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)

1990-07-28 / 81. szám

8

SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET

1990. július 28., szombat

JUDITH MAGYAR ISAACSON

Sára ivadéka

Egy túlélő emlékezései (Részlet)

Kaposvár, Magyarország, 1944. június

1944 júniusának egyik tündöklő reggelén négy sarga csillagos no lépett ki a kaposvári gettóból. Barátnőim irigyelték ezt a reggeli kilépést. „Képzeli1, kilépési engedély a gettóból!” — álmélkodtak. Ilona gyászolta a halottá „Szegény, szegény Vágó bácsi!"Én némi enyhülést éreztem, mert őt már nem fenyegeti az elhurcolás. Győzött a nácik felett.

Kárpáti Eva a külső kapuhoz futott, hogy utánam kiáltson: „Nézz jól körül Jutka és köszöntsd a nevemben Kossuth Lajost!" Kossuth Lajos szabad szellemű, előítéletektől mentes hazafi, az 1848-as forradalom atyja volt. Szobra ott őrködött a legtöbb magyar város főterén, így Kaposvárott is.

Anyám és Magda a Vágó nagymamát támogatta, en pedig egyszerű, közömbös szemlélőként követtem őket, figyelve és megörökítve magamban a látottakat.

A Kontrássy utca eleven volt egykori lakótársainktól. Egyik sem üdvözölt bennünket, egyik sem jelezte, hogy felismert minket, mintha a sárga csillag láthatatlanná varázsolt volna mindnyájunkat. Természetesen joggal féltek és feszélyezték magukat, mégis „gyávák” megjegyzéssel bosszankodva füstölögtem felvonulásunkra vetett közömbös tekintetük miatt. Elfordították fejüket. Férgek, amelyeknek bolyait még nem taposták szét, vélekedtem.

Hátramaradtam a család mögött és megálltam egy pillanatra. A főtér látványa szinte fájdalmat okozott nekem. Jobbról fejkendős parasztasz- szonyok ráérősen és közömbösen kuporogtak a szabadban kosaraik mellett, a sürgőforgó piacon. Balról óriási kannavirágok pompáztak ragyogó szirmaikkal, sárgán és pirosán mintha semmi szégyenletes nem történne köröttük. Egyenest előttem Kossuth Lajos szobra felemelt kézzel atyaian köszöntött, mintha azt mondta volna: „Türelem! A történelem változik."

Dr. Biczó latinórájának egyik jelszava villant fel emlékezetemben: „Tempora mu- tantur et nos mutamur in illis." — („Az idők változnak és mi változunk bennük. ”)

Változott-e dr. Biczó a náci időkkel? Vajon részt venne-e Vágó nagyapa temetésén? Hogyan változtak meg egykori osztálytársaim? Magam elé képzeltem egy várakozó embercsoportot a temető kapujában. Nem szólok hozzájuk — intettem magam —, éppen csak bólintok reléjük.

Utolértem családomat, hogy megkérdezzem: „Mit gondoltok, ki foa eljönni?”

„Apa keresztény kártyapartnerei biztosan”— felelt anyám. —,, Nyilván láttákp gyászjelentést a Somogyi Újságban. Milyen kár, hogy nem nyújthatunk papának méltóbb végtisztességet!”

A Fő utcán végighaladva körülnéztem. A zsidó üzletek lelakatolt redőnyökkel árválkodtak. „Sunt lacrimae rerum. ” (A tárgyaknak is vannak köny- nyei”), emlékeztem az Aeneis- re, csodálkozva, hogy ismét az iskola jutott eszembe. Felkapaszkodva a Fő utca felső,

meredek dombján, felidéztem magamban Klein nagyapa gyászszertartását, megborzongva a különbségtől: akkor hóval borított utcák, elegáns díszkíséret, a szánok sora, Kaposváry polgármester és kíséretének megjelenése: ma pedig Kaposváry elutasította Herczog főrabbi kilépésienge- dély-kérelmét, hogy részt vehessen a gyászszertartáson.

„Legalább Imre jöhetne!”— pihegte Vágó nagymama két- rét hajolva a dombra kapaszkodástól. „Legalább ő jöhetne.” Férfiaink távol voltak tőlünk: apa, Magda Ferije és hárman a Vágó nagybátyáim közül az orosz fronton. Csak Imre, a legfiatalabb volt a közelben, nemrég helyezték visz- sza egy Kaposvár közelében fekvő katonai munkatáborba. Egy eltávozáson lévő zsidóval küldtünk neki üzenetet.

„Imre jönni fog — mondtam hirtelen derűlátással — várni fog minket a bejáratnál, meglátjátok. "

Egy lélek sem várt minket, kivéve a magányos koporsót egy lovas kordén és egy álmos kocsist... Csendben feltárta a vasrácsos kaput és segített vinni a könnyű koporsót frissen ásott helyére.

Két öregasszony, bő fekete szoknyában, álluk alatt megkötött kendőben térdepelt a nyitott sírgödörnél. „Akár egy görög dráma kórusa" — suttogtam Magdának —, ez illik a tragédiához. "Ráncos kezük ujjról ujira morzsolgatta a rózsafü- zerszemeket. Vágó nagyanyánk odalépett, üdvözölte Hottónét, a mi katolikus mosónőnket, aki a nővérével jött ki. Anyánk figyelmeztette őket, hogy tilos velük beszélnünk.

„Mondhatnánk néhány imát?"— kérdeztem.

„Még ne! Még ne!” könyör- gött Vágó nagymama. „Imrének kell elmondania a kaddist. ” A kocsishoz fordulva még egyszer elnézést kért a késésért: „A fiamra várunk. Az ő kötelessége elmondani a gyászimát apjáért.” A kocsis úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérést, de hagyott várakozni bennünket.

A csendes temetőben a térdeplő asszonyok a Miatyánkat mormolták... „Add meg nekünk mindennapi kenyerünket és bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket, ahogy mi is meg- bocsájtunk mindazoknak, akik ellenünk vétkeztek..."

Milyen sok megbocsájtandó bűn virul köröttünk — gondoltam — nagyon is illenek ide e szavak.

Nemsokára feltűnt Imre, hosszú lábaival száguldott felénk. Lihegve mondta el nagybátyám, hogy élete kockáztatásával jött hozzánk, megvesztegetve egy őrt a tábor elhagyásáért, majd a vonat WC- jeben bújt meg.

A kaddis után Imre rohant vissza, hogy elcsípje a legközelebbi vonatot a munkatáborba.

Hogy miért nem csatlakozott a partizánokhoz? Mivel itt nem léteztek. Miért nem menekült a határon túl az erdők sűrűjébe? Mert a németek oly szorosan körbezárták az országot, ahogy csak lehetett. Nem volt hely elrejtőznie másutt, mint a vonat WC-je.

Mielőtt eltávozott, fiatal nagybátyám magához vont egy pillanatra, megragadta a kezem és síri hangon szólt hozzám: „Jutka, ne felejtsd el, amit a keleti frontról mondtam!"

„Már sok rémálom gyötört emigtt.”

„Én nem tudok segíteni rajtad”— mondta a kezemet szorongatva. — „Tömegesen megerőszakolják a zsidó lányokat és élve eltemetik őket. Én láttam lányokat, amint saját sírjukat ásták. Nem tudom, hol rejtőzhetnél el Jutka. De mindent meg kellene tenned ezért! Inkább kockáztasd az életed, minthogy „lányszállítmányba” kerülj! ígérd meg ezt nekem!”

Szemébe néztem, mely az enyémhez hasonlított.

„Megígérem” — mondottam.

Amikor visszatértünk a gettóba, egy fiú várakozott rám az udvarban. „Magyar JuditI” — szólított—Jöjj gyorsan! Egy úr várakozik rád.”

„Egy úr?" — ismételtem meglepetten — egy keresztény?”

Bólintott. Ki lehet? Csodálkozva követtem a fiút a gettó kerítéséhez. Ki kockáztatná értem internálását?

Dr. Biczó sétált ide nyújtott léptekkel a keríti bad oldalán. „Oh, nem!" för- medt a sárga csillagomra.

„„Tanár úr — szóltam — Önnek nem kellett volna idejönnie. ’

„Hoztam valamit magának” — dünnyögte, átadva egy könyvet a tüskés drót felett. Gyors pillantást vetettem a Berzsenyi utcára. Nincs veszély. Markomba szorítottam a vékonyka kötetet, aztán becsúsztattam a kötényem zsebébe.

„Platon Gorgiasza — mormogta — emlékszik?"

„SzókratészI” — bólintottam. — “Természetesen emlékszem."

„Most van ideje, hogy kézbe vegye. ’

„köszönöm! — mondtam, kezemet kötényem zsebében tartva. „Magammal viszem, ha elérkezik deportálásunk ideje. ”

„Éppen emiatt jöttem — mondta alsó ajkába harapva —, Kaposváry polgármester említette nekem, hogy hamarosan bekövetkezhet. Kérem, adja át szívbéli jókívánságaimat Vágó Magdának és valamennyi volt tanítványomnak. ”

Elfordult, hogy letörölje a könnyeit, akkor hirtelen megragadta a kezemet a kerítésen keresztül. „Isten vele Magyar Judit” — sóhajtotta. „Remélem...” de hangja csendbe csuklott.

„Isten vele tanár úr" — mondtam sírástól fojtogatva.

Veszélyt jelentett számára a kerítés mellett álldogálni, mégsem indult el. Mikor visszatekintettem, Biczó tanár úr még mindig ott állt a kerítésnél, mint önmaga szobra. Egyik lábát a másik elé helyezte. A látványt szétszabdalta a tüskés drót.

Egy héttel később, éppen napnyugta előtt, kinn a hátizsákomra görnyedve olvastam a Gorgiaszt, amikor tíz idős, imaköpenybe burkolt férfi érkezett kaddis imát mondani a halottért. „Hála Istennek, az

emlékezés gyászhete elmúlt” súgtam Magdának, szimatolva karuk és izzadtságuk szagát.

„Egy hete temettük a pa- páf?”borzongott Magda és hirtelen magam elé képzeltem nagyapa tetemét, megfáradtán koporsójában.

Az öreg férfi hajlongott és énekelt nagyapa üres ágya előtt: nagymama, Magda és én kuporogtunk a narancsládákon, a gyászolók hagyományos ülésein. A nácik meghagyták négy székünket, anyám csecsemőfényképét az egyetlen ágy felett és hátizsákjainkat a sarokban. Mily hamar kell felcsatolnunk azokat? Talán holnap? Dr. Biczó szerint hamarosan.

Az öreg emberek kaddis imája hangos kesergésbe csapott át, az élőkért könyörgő gyász- imává változott. Reszketve otthagytam faládámat. Lábujjhegyen kisurrantam a szobából es kimenekültem az udvarra.

Nagyapa fonott faszéke a barackfájának támaszkodott, ahogy ott hagyta. A fa tele volt barackkal. Megértek azóta, hogy nagyapa komába esett. A szék viharvert és kemény volt, mint nagyapa, mégis gyengéden magába fogadott, amikor belezuhantam. A fénylő ég széttárta csillogását az udvarra. Amint a nap utolsó sugarai elárasztották fényükkel a barackfát, tekintetem egy aranyszínű gyümölcsre esett a vallani felett, majd a barack alatt körbekanyarodva vissza a vál- lamra. Ugyanaz a kerek rajzolat. Ugyanaz az arany pihe. Ugyanabból az anyagból vagyunk emberek és barackok egyaránt.

A nap elvonult. A függönyök leeresztve. A lábammal gyengéden odébb rúgtam a fűben fekvő, lehullott gyümölcsöt. Lassan szétfolyt. A tompa fényben felemeltem pamutszoknyámat. Tekintetem lábszáramról a gyümölcsre, a gyümölcsről a combomra szökellt. „íme, meghalunk és elrothadunk” mormoltam.

Másnap reggel megjött a

parancs deportálásunkra.

* * *

1944. július 2-án reggel 8 órakor négyórányi időt kaptunk a csomagolásra, de hátizsákjaink akkor már készen álltak. „Főzzünk valami rendes ételt —szólt nagyanya—a bab és a málna tökéletesen érett.” A gettóba zárás óta nagyanya és en viseltük a kert gondját és az első főzet vajbab — sárga, zsenge és puha — éppen ezekben a napoKban erett meg. Anyám „fráhcia stílusban” akarta megfőzni egy kis ecettel és félretett cukorral, az utolsó pillanatban Vágó nagymama egy kis bögrébe kanalazott az ő remek sárgabarackdzsemjéből. „Ne takarékoskodj vele!"— mormolta.

Nagyanya és én mosogattunk, amikor anyám belépett. „Ma- reggel elfelejtetted kisö- pömi az előszobát, "figyelmeztette őt nagyanyám.

„Ki törődik most azzal?” — vágott vissza anyám.„És te miért törölgeted azokat a tányérokat? Inkább vagdosd oda okét a padlóhoz. ” Nagymama dolgos keze remegve megállt a levegőben, szeme irgalomért könyörgött.

„Bocsáss meg Mama” — suttogta anyám. — „Azonnal kiseprem az előszobát." így történt, hogy tisztán és takarosán hagytuk ott a lakást a hatóságtól igénylőnek.

Mielőtt felcsatoltuk hátizsákjainkat, nagyanya lehajolt, megsimogatta a macskánkat. „Mi lesz veled szegény pára? Ki lát el téged élelemmel?” A macska dorombolva dörgölő- dzött a bokájához, majd felugrott a barackfára és ott elrejtőzve nyávogott láthatatlanul.

* * *

Megalázó nap volt. A zsinagógában hivatalos nőszemélyek átvizsgálták a csomagjainkat, könyörtelenül megragadva azt, amire kedvük kerekedett. Ellopták a szappanunkat, a csokoládénkat, kézzel kötött mellényeinket, nagynéném fókabundáját a válltömésbe rejtett ékszerekkel együtt. Egy elkülönített helyiségben bábaasszonyok vizsgálatainak

vetettek alá bennünket. Valóban hitték, hogy a testemben aranyat rejtegetnék?

A tábori csendőrök összeszedtek minden szabadságolt zsidó férfit a zsinagógában, hogy újból csatlakoztassák őket kényszermunka-szolgálatos egységeikhez. Ez a magyar kormány végső kísérlete volt, hogy a határokon belül tartsa őket. Természetesen férfiaink ellenálltak és visszautasították a nyomást, hogy elhagyják családjukat. A zűrzavar ijesztő volt, végül is a fegyverek győztek.

Közvetlenül alkonyat előtt elhajtottunk nyitott teherautókba állva szülővárosom tüzér- laktanyáinak városi istállóiba. Salgó Ági és édesanyja velünk utazott. Hiányoltuk a megbénult Salgó tanár urat. „A papa meghajt tegnap éjszaka" — súgta Ági — „Öngyilkos lett."

„Nagyon sajnállak.” Megszorítottam a kezét.

„Ne sajnálj!” rázta a fejét. — „Mama és én hagytuk őt meghalni.”

* * *

A tizenkilencedik születésnapomat 1944. július 3-án az istállók förtelmes bűzében töltöttem, kék pamutruhámra szalma tapadt, amikor barátaimat és rokonaimat látogattam az istálló rekeszeiben. Megöleltek, „Isten éltessen"- nel, a „Happy birthday” magyar változatával köszöntöttek. Barátom beteg anyja akár egy imádságot mormolta: „Isten óvjon meg Jutka!” megölelt, titkon letörölve egy könnyet. „Nem leszek ott az esküvőkön. Vigyázz a fiamra!”

„ Vigyázok” — bólintottam könnyelmű ígéretet téve.

S Somogy megye zsidósága, ötezer ember összezsúfolva várt sorsára egy istállóban, hat-hat ember egy rekeszben!

Egyszerre hangos jajveszékelést hallottunk a lefüggöny- zött kínzókamrából. A nácik tudni akarták, hova rejtették a jómódúak értékeiket. Pogány Bandi bácsi, Ilona barátnőm finom modorú apja hosszan sikoltozott. Mikor a pribékek szétnyitották a függönyöket, Bandi bácsi alig felismerhetően botorkált ki. Szőke haja szét volt zilálva, kék szeme megvakítva nézett a semmibe, szemüvegét szétzúzták, ujjai vérez- tek, csíkokra szabdalták a hátát, kezét és lábát. De ő nem árulta el nekik, hogy teljes éremgyűjteményét, évtizedek munkájának gyümölcsét hova rejtette el.

Elhinnéd-e Jutka? — tűnődött Winternitz Böde, Pogá- nyék egykori Vár utcai szomszédja. „Ennyi kínzást elszenvedni egy maroknyi éremért! Pogány bácsi, ez a kellemes, szelíd úriember, aki még egészen kiskoromban is kalapot emelt nekem, ha találkoztunk. Mily valószínűtlen hősi...

Böde kerek szemei könnyben áztak. „Képzeld el, hogy nekünk kellene megvédenünk magunkat az erőszaktól Jutka! Képesek lennénk-e ilyen bátorságra?”

,, Ne gyötörd magad Böde!— mondtam türelmetlenül. Nem tudom elviselni”...

Odakinn az istállók hosszáéban a munkások már összekapcsolták a marhaszállító teherkocsikat.

Angolból fordította: Kellner Bernát

A szerző, férjével

A Somogyi Néplap 1990. január 13-i száma ismertette az USA-ban kiadott „Sára ivadéka” című memoárkötetet, melynek sikeres szerzője Judith Isaacson Magyar, a Maine állambeli Bates Egyetem ny. dékánja — kaposvári származású.

A Maine Sunday Telegram 1990. április 22-i számában „Egy túlélő emlékezik” címmel kritikát közölt a műről Jack Bames tollából és idézte a könyvből a szerző szülővárosának, az 1938-as Kaposvárnak leírását: „Csak egy petty némelyik térképen, a legtöbbről hiányzik is. »Virágzó Kaposvár — Blooming Kaposvár« (sic!), a dunántúli dombokra épített város, a Délnyugat-Magyarországon elterülő Somogy megye szendergő székhelye volt az én otthonom és az én világmindenségem.”

A cikkből megtudjuk, hogy a könyv első kitolása teljesen elfogyott, s a második kiadás rövidesen ismét a könyvesboltokba kerül. Német fordítása az októberi frankfurti nemzetközi könyvvásár amerikai újdonságai között szerepel.

Most a könyv ötödik fejezetét közöljük fordításban, kevés rövidítéssel, ugyanis az előzmények ismerete nélkül a nehezen érthető, vagy könnyen félremagyarázható néhány sort kihagytuk.

(A fordító jegyzete)