Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-26 / 79. szám
1990. július 26., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 Renner Kálmán Bartók Egryl. Egry II. Egy dunántúli éremművész 15 magyar és 44 külföldi múzeumban Zrínyi Miklós költő soproni szállásához néhány méternyire, rézmetsző ősei házában él, alkot Renner Kálmán éremművész. Emeleti műtermébe kanyargós lépcső vezet, ablakából ugyanazokat a tetőket látja, mint egykor apja, nagyapja. Neki megadatott, ami mozgalmas fél évszázadunkban nem sok embernek, abban a városban, házban, szobákban lakhat 63 évesen is, ahol született, eszmélt. A soproni polgárházakra jellemző belső udvarban volt a család rézmetszőműhelye, ahol gyerekkorában megismerkedett a megmunkálható anyaggal, a bronzzal, a rézzel, ahol megtanult bánni a csodálatos szerszámokkal, s lekötötte figyelmét a fémöntés, a cizellá- lás tudománya, a sok elleshető mesterségbeli fogás, apja határozott, erőt sugárzó mozdulatai. — Gépésztechnikusnak tanultam, de természetesen rézmetsző mestervizsgát is tettem — mondta. — Ifjúkoromban főként a fényképezés érdekelt. Fotósként indultam, s már több nívós kiállításon, nemzetközi szalonban mutatták be képeimet, amikor a fényképezésnek búcsút mondtam és éremművészettel kezdtem foglalkozni. A rézmetszők ivadéka elemi erővel vágyódott a tapintható, megmunkálható anyag iránt, s a szobrászat legkisebb műfaja, az érmészet állt legközelebb tanult mesterségemhez. Persze a rézművesség nem azonos a szobrászattal... Kemény munka várt rám. Részben önerőből, részben mesterem, Reményi Józsefé Idásos útmutatásai révén jutottam el a legfontosabb felismerésekig, amelyek a pályámat meghatározták. Pontosan 30 éve kezdtem érmész- kedni, s azóta mintegy 400 munkám került a közönség elé. Megvallom: az elismerésért is szívós küzdelmet kellet folytatnom, hiszen volt idő, amikor az úgynevezett hagyományőrző stílust, a rajzos-plasztikai eszközöket — legalábbis nálunk— rangon alul értékelték. Makacs ember vagyok. Noha tudom, hogy századunkban sokféle felfogás érvényesül — érvényesült — az éremművészetben is, de él és remélhetőleg élni fog később is a klasszikus módszer, s a nézőkben a hagyományok tisztelete. Minden kifejezési formának létjogosultsága van, csak az a fontos: mű vészét legyen. Dr. Fehér Zsuzsa művészet- történész így jellemzi munkásságát: „A munkája az esztétikai örömszerzésen túl szigorú kul- túrhistóriai program végrehajtását jelenti. A szellemi elet nagy alakjai portré-ábrázolása önmagában még nem biztosítaná azt a fegyelmezett, de változatos kompozíciós módszert, amely stílusát meghatározza. A tenyérbe fogható művek egyenletes, tiszta felületén a zene, az irodalom, a képzőművészet nagyjainak életműve is megjelenik — egy-egy jól kiválasztott jelenet, műrészlet segítségével. Ebben a kor és a személyiség is benne foglaltatik, feltételezve az előzetes kutatás elmélyedő munkáját.” 1960 óta 33 önálló kiállítása volt itthon és külföldön, s művei közé tíz köztéri emléktábla is tartozik. Haydn-érmét a francia állami pénzverő, a Monanie megrendelésére készítette. 15 magyar és 44 külföldi múzeum gyűjteményében szerepelnek kisplasztikái. 1967 óta tagja a művészeti alapnak, valamint a nemzetközi éremszövetségnek, a FIDEM-nek. (Federation Internationale de la Medaille) Azóta rendszeresen vesz részt a szervezet kiállításain és kongresszusain, az idén például Helsinkiben szerepelt. Akik írnak róla, rendszerint hangsúlyozzák: kultúrmissziót teljesít. Műtermében történelmi és kul- túrhistóriai személyiségek arcára ömlik a napfény. Egy szobányi érem. Szent Istvántól Mátyás királyig. Arany Jánostól Ady Endréig, Michelangelótól Csontváryig, Goethétől Tolsztojig, Bachtól Bartókig — szellemóriások sorakoznak, s életművük lényege is — a sűrítés mester szintjén — „tenyérbe foghatóan”. Jó lenne tudni, hogyan sikerül például Modigliani akt-költészetét vagy Egry József balatoni levegőjét egy kicsi bronzfelületen érzékeltetni! Ez a ő titka. Szapudi András A pokol tornáca Alekszandr Szolzsenyicin regénye Könyvespolc „Istenkereső — pokoljáró.” így jellemezték a kortársak Dosztojevszkijt. A vaskos Szolzsenyicin-regény borítóján azonnal feltűnik az olvasónak: mennyire hasonlít egymáshoz a két író. Nem, nemcsak a hosz- szúkás arc, a szakáll. Ugyanaz a fájdalmas, töprengő, égő tekintet. „A megalázottaké és megnyomorítottaké.” Szolzsenyicin is megjárta a maga poklát. S járja ma is, immár 16 éve távol hazájától, önként (?) vállalt száműzetésében. Igazságát, úgy látszik, igazolja a történelem. Rehabilitációja megkezdődött. Nyugaton már nagy sikert aratott regényei—a sztálini korszak talán legfontosabb dokumentumai — sorra megjelennek nemcsak nálunk, hanem a Szovjetunióban is. A pokol tornáca kulcs és dokumentumregény egyszerre. Kulcsregény, hiszen Szolzsenyicin maga is raboskodott a Saraskában, Moszkva első számú börtönében, a regény cselekménye színhelyén. („Sa- raskabeli társaimnak” ajánlja könyvét a kötet mottójában.) Dokumentum, mert szinte minden benne van, amit a Szovjetunióról az októberi forradalomtól 1949 decemberéig (akkor játszódik a regény) tudni kell. S emellett felejthetetlen alakok sokasága népesíti be a regényt. Maga a cselekmény viszonylag röviden összefoglalható. A Saraskában mérnökök tucatjai dolgoznak feszített tempóban, hogy mielőbb elkészüljön a világ legtökéletesebb lehallgatókészüléke. S ez a lehallgatókészülék teszi lehetővé, hogy lebukjon Innokenytyij Volonyin, a rokonszenves, tehetséges fiatal diplomata, aki mindenáron meg akarja akadályozni, hogy atombomba titka a Kreml urainak kezébe kerüljön... A regény lapjain mindenütt jelen van a félelem. A félelem, amely évtizedekig beleivódott a szovjet emberek millióiba. A félelem, amely ott trónol a Saraskában, a mérnökök között csakúgy, mint a hótakarító munkásoknál. Hiszen itt minden ötödik ember beépített spicli. A félelem, amely a rettegett, mindenhatónak hitt Abakumovot, az NKVD miniszterét is elfogja, amikor Sztálin fogadja... Az idegekbe ivódott félelem mellett az író elsősorban az etikai kérdéseket boncolgatja. Hogyan maradhatunk emberek az embertelenségben? S vajon milyen lehet annak az országnak a jövője, amely a forradalom győzelme után több mint harminc évvel még mindig emberek millióit tartja rettegésben? Ezekben a szenvedélyes vitákban két rab mérnök, a regény két legrokonszenvesebb figurája, Gleb Nyerzsin és Lev Rubin szinte utolérhetetlen plaszticitással áll előttünk. A regény utolsó negyedében felgyorsulnak az események. Volonyin, a fiatal diplomata lebukik. Letartóztatása félelmetes látlelet az NKVD embertelen módszereiről. A Saraskában is robban a bomba... Húsz tagú transzportot állítanak össze elszállításra s közöttük van Nyerzsin is. Vajon az elosztóból melyik szörnyű helyre visz az út? „Most megyünk a pokolba — mondja Nyerzsin társainak. Most ereszkedünk alá. A Saraska csak a pokol tornáca. A legfelső, legjobb első bugyra.” S elindul az autó a nyüzsgő, lüktető moszkvai utcákon. A tiszta, lesikált rabszállító oldalán négy nyelvű felirat: Hús — Viande — Fleisch — Meat. Egy rátekintő francia újságíró pedig lelkesen írja be noteszébe: „A moszkvai utcákon itt is, ott is élelmiszer-szállító furgonokkal találkozik az ember, amelyek nagyon tiszták, higiéniai szempontból kifogástalanok. El kell ismerni, hogy a főváros ellátása kitűnő..." Dr Sípos Csaba Hét külföldi meghívás Kórussiker Debrecenben A felejthetetlen napok krónikája — Segítőt keresnek Az idén 14. alkalommal rendezték meg Debrecenben a Bartók Béla nemzetközi kórusversenyt amatőr énekkarok számára. Harminc gyermekkar nevezett be: hétnek fogadták el a jelentkezését. Az ausztrálok, a finnek, a bolgárok, a csehszlovákok és a magyarok között negyedik helyen végzett a nagyatádi általános iskola kórusa. A kórus két vezetőjével, Vargáné Zag Ágotával és Pauker Zoltánnal felkészülésükről, szereplésükről beszélgettünk. —A nagytemplom előtti téren mintegy kétezer kórista közösen énekelte el Bárdos Lajosnak még 1976-ban — az első versenyre írt—Cantemus című művét. Az első megmérettetésen kötelezően kellett előadnia minden kórusnak Kodály Zoltán Gólyanótáját. Kórusunk Karai József—Beney Zsuzsa Éjszaka és Seiber Mátyás—Lukin László Két kurta karmanádli címűművét énekelte. Szereplésünk sikert hozott, ahogy a karnagyok mondták: „fantasztikusan nagyot énekeltek a gyerekek". A döntőben Kocsár Miklós—Csanádi Imre Gyermekkarok III. kötetéből a Tél című tételt kellett kötelezően előadnunk. A kórus saját maga választotta Petrovics Emil— Nemes Nagy Ágnes Mennyi minden sorozatából a Nyári rajz és a Jön a kutya című számokat, valamint Bárdos—Lukin Kutaménjét. A közönség szűnni nem akaró, fergeteges vastapssal fogadta a produkciókat. Ezt követően a zsűri elnöke, Balassa Sándor zeneszerző bejelentette, hogy a kórus az előkelő negyedik helyezést érte el. Néhány óra elteltével értesültünk arról, hogy a Magyar Zene- művészeti Társaság különdíját „a kortárs magyar kórusművek kiemelkedő tolmácsolásáért” is nekünk ítélték oda. A díjat a társaság elnöke, Durkó Zsolt zeneszerző nyújtotta át meleg szavakkal. Neves külföldi és hazai szakemberek gratuláltak a sikerhez. Otttartózkodásunk alatt hét külföldi meghívást kaptunk szereplésre, köztük négy nemzetközi fesztiválra: Görögországba, Írországba, Spanyolországba, Olaszországba, Bulgáriába (kettőre is) és Csehszlovákiába. Elsőnek az írországi corki kórusfesztivál igazgatója adta át az írországi corki kórusfesztivál igazgatója adta át a meghívást. Sokáig emlékezetes marad a 63 tagú, lelkes kórus számára a záró gála műsora a sportcsarnokban. Kétezer kórista együtt énekelte Händel Halleluja című oratóriumrészletét, Tamás László debreceni karnagy vezényletével. Majd elsötétedett a sportcsarnok, csak a gyertyák lángjai lobogtak, és felhangzott a Gyertyafény-keringő. Kéz a kézben, felállva, a közönség is énekelt velünk együtt. Az élményekben gazdag, sok új barátot hozó hét nap valódi összetartást jelentett mindenki számára. Eddigi tevékenységükről elmondták: — Tizennégy éve alakították meg az I. Számú Általános Iskolában az énekkart. Akkor még nem volt tagozatos az iskola, nyolc éve viszont már az. — Három éve vezetjük együtt a kórust Pauker Zoltánnal — mondta a kórusalapító Vargáné. — Hetente kétszer 2 órás gyakorlási lehetőségünk van, de a versenyek előtt természetesen ennél sokkal többet gyakoroltunk. Az idén 10 napot voltunk Fonyódligeten a gyermek- táborban, s napi 6-7 órás felkészülést tartottunk. A táborozás végén a balatonszárszói református templomban adtunk kétórás koncertet. Egyébként ez volt a kórus fennállása óta az első önálló szereplésünk — mondták szinte egyszerre. A szép számú meghívás egyben meghatározza a kórus jövőjét és feladatait is. Az új tanévben két meghívásnak — a görögnek és az írnek — szeretnénk eleget tenni. — A kórus a jövőben már nemcsak Nagyatádot, hanem Somogyot, illetve hazánkat képviseli a versenyeken. Az anyagi háttér megteremtéséhez alapítványt kívánunk létrehozni. Minden kórust pártoló üzem, intézmény, szervezet és egyéb befizethet a számlára. A kórusnak már most is van egy önzetlen szponzora: a Project Kft.; a tervezett ötvenezer forint helyett százezer forinttal támogatták a kórust. Dorcsi Sándor
