Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)

1990-06-08 / 38. szám

1990. június 8., péntek SOMOGYI HÍRLAP 5 , ,Az az örömöm, ami a színháznak” Harminc éve a reflektorok árnyékában „Az igazgatói utasítás végre­hajtója” — ezt a tömör mondatot rögzítette a munkaköri leírás 1968-ban, amikor Kamarell Mártát kinevezték a kaposvári Csiky Gergely Színház művé­szeti titkárának. — Októberben lesz 30 éve, hogy betettem a lábamat ebbe az irodába — meséli, amikor a sokadik találkozó megbeszélé­se után végre ránk is jut kis ide­je. Az asztalon mindössze két telefon és egy naptár. A falon próbarendek, ha csörren a ké­szülék, Mártika mégis mindent fejből tud. Szinte hihetetlen, hogy ennyi színész, esemény programját tárolni tudja. — Ez valami Isten áldása — mondja mosolyogva. — Úgy döntöttem, hogy addig csiná­lom a munkámat, amíg egyszer el nem felejtek valamit. A kellemes megjelenésű, harmonikus alkatú, mindig nett asszony egész lénye fegyelmet és kedvességet sugároz. 17 éves szöszi bakfisként olvasta egy hirdetésben, hogy a szín­ház felvesz gyors- és gépírókat. Nosza,—gondolta, hiszen min­dig ez volt a vágya, a színház. A színház és a muzsika. A szege­di születésű, később Siófokon és Zamárdiban tanuló kislány a szülői házból hozta magával a művészetek iránti vonzalmát. — Édesapám több hangsze­ren játszott, természetes volt, hogy én is megtanuljak leg­alább egy hangszeren játszani. Hegedültem és fütyültem... Igen fütyültem — erősíti meg jóízűen kacagva — és akkori­ban azon gondolkodtam: vajon mit kezdhet egy nő ezzel a tudo­mánnyal? — Színészképeket gyűjtöt­tem. Minden érdekelt, ami a színházzal kapcsolatos és tud­tam, hogy egyszer nekem is ott lesz a helyem. — Színpadra nem kívánkoz­tál? — Soha. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni,de azt mindig éreztem, hogy valahol ott le­szek a színfalak mögött. Negy­ven jelentkező közül választot­tak ki. Elmondhatatlanul boldog vol­tam. Rózsási György művesze­ti titkár és Sallós Gábor igazga­tó mellett dolgoztam a hatvanas években. Rózsási Györgytől három év alatt mindent megta­nultam, a plakátszerkesztéstől az ügyintézésig. Miután ő el­ment, a cirkuszvállalattól hoz­tak művészeti vezetőt. Ezt az embert csak a mozgalom és a reprezentáció érdekelte, de keményen beleavatkozott a körülötte dolgozók életébe. Hamar kitelt a becsülete, men­nie kellett. Ekkor bíztak meg engem e feladat ellátásával. 25 éves voltam, s bár hónapokig már én csináltam szinte min­dent, mégis nagyon féltem. Azt hiszem, hogy csak a rendkívül szívós természetemnek kö­szönhettem: megbirkóztam a feladattal. Rendkívül fontosnak tartom ebben a munkában a lel­kiismeretességet, a pontossá­got. — Mi is a feladata valójában egy művészeti titkárnak? — Nekem kell valamennyi színész összes elfoglaltságát koordinálni. Tévével, filmgyár­ral, a pesti színházakkal és a sajtóval is én tartom a kapcsola­tot. És ott vagyok minden elő­adáson. Csak a szülés után ma­radt ki egy-két hónap. A har­minc év alatt egyetlen karácso­nyom volt, amikor felújították a színházat. — Megéri? — Természetesen. Nekem az az örömöm, ami a színházé. Valamikor álomvilágban éltem, ha a színészetre gondoltam. A barátaim, ismerőseim gyakran kérdezték: hogy tudsz ilyen léha, iszákos társaságban dol­gozni? Ez nem igaz. Itt nagyon fegyelmezett emberek dolgoz­nak, akik a munkaidőben sem­miféle lazaságot nem enged­hetnek meg maguknak. A mi színészeink próba közben nem ugorhatnak ki a lengyel piacra. Szinte harapófogóval kell ki­húznom belőle, hogy két ízben kapott már elismerést a munká­jáért. — A szocialista kultúráért és a munka érdemrend ezüst foko­zatát kaptam meg. Öröm és bánat is volt egyszerre ez utóbbi kitüntetés. Bánat azért, mert édesapám nem érhette meg. „Mindig csak futsz — szokta mondani — mert a színház, a színház a fontos...” Tudod, egy kicsit szégyellem így utólag és elgondolkodom, vajon helye­sen csináltam-e? — Minden este nyolc órakor járok haza. A telefon otthon is csöng szinte megállás nélkül. Szerencsém, hogy itt lakom szemben, de átok is, mert mind­járt megtalálnak ha szükség van valamire. A fiam 12 éves. Nagyon sokat köszönhetek a férjemnek, aki segít az otthoni munkában. Enélkül nem tud­nám ellátni ezt a feladatot. El sem tudom képzelni, hogy nyugdíjba megyek. Tudod mit csinálok akkor? Operába és hangversenyre járok. A hangosbemondó szólítja a színészeket. Búcsúzunk. Fel­gördül a függöny — Kamarell Márta jóvoltából is. V. Á. SZAKONYI KÁROLY: A BARÁTSÁG KÖNYVE Félelmetesen embertelene- dő, értékromboló korunkban külön öröm kézbe venni Szako­nyi Károly új kötetét, A barátság könyvét, amelynek ezt a címet is adhatnánk: A szeretet köny­ve. A kötet mottójában többek között Bertha Bulcsú sorait is olvashatjuk: „Hol romlik meg a barátság, azt csak az Isten tud­ja. Nem figyelünk eléggé egy­más bajára, sikerére, esetleg a nagy hangzavarban fakón ér­keznek, a szavak, a gesztu­sok...” Ám Szakonyi Károly és Bertha Bulcsú több évtizede tartó barátsága nem ilyen. „Az igazi barátságok soha nem romlanak meg. Csak néha le­egyszerűsödnek, máskor vi­szont bonyolulttá válnak.” Igen. Ez jellemző Szakonyi Károlyra. Mindig, mindenkivel megtalálja a hangot. Olvasóival csakúgy, mint személyes találkozásai­ban. A közelmúltban Kaposváron láthattuk, hallhattuk az Új Idő Könyvek könyvheti előzetesén. A vendégek közül Hernádi Gyu­la, Gyurkovics Tibor és Különösen \/éghAntal—harsá­nyan „vitték” a szót. Szakonyi Károly ritkán szólalt meg, de minden mondatában ott bújkált az érzelmi telítettség. Elkötele­zettség az irodalom mellett és szeretet, aggódás a barátokért, a pályatársakért. Igen, aggódás is. Ma — nehéz írónak lenni. (A barátság könyve arra is bizony­ság, hogy mikor nem volt az?!) Az írott szó erejének félelmetes versenytársai vannak... Ám Szakonyi Károly hisz az írott szó erejében. Az ő szelídsége nagyon is kemény elszántságot takar. És most, alkotóereje tel­jében, több évtizedes írói múlt­tal a háta mögött egy kitárulko­zó, szinte lírai hangvételű köte­tet nyújt át olvasóinak. A barát­sáp könyve önéletrajzi vallo­más, a 60-as, 70-es évek szám­talan színét felvillantó esszé­gyűjtemény és remekbe sikerült baráti portrék kavalkádja egy­szerre. A kötet nyitó és záró fe­jezetében Szakonyi két kedvelt novellahősét, a kötéltáncospár Dringet és Drongot szerepelteti. Nem véletlenül. Az ő barátsá­guk is kiállta mindig az idő pró­báját. És tudják, hogy egymás nélkül nem létezhetnek. Most, testileg kicsit megrokkanva már, de sugárzó hittel talán az utolsó erőpróbára készülnek: átkelni a Viktória-vízesés fö­lött... A Presszók, albérletek címet viselő első rész a nehézségei­ben is szép boldog ifjúságot idé­zi. Már nem kezdők, de még nem is igazán beérkezettek ezek a fiatal írók: Szakonyi Ká­roly, Fejes Endre, Kertész Ákos, Lázár Ervin, Kiss Dénes, Csurka István, Görgey Gábor, Gyurkovics Tibor, Bertha Bul­csú, Gáli István és társaik. De mindnyájan hiszik és vallják, hogy az író számára az igazi modell az élet maga. Szakonyi Károly megfogalmazásában: „Úgy éltünk, mint Alaszkában az aranyásók, de mint a Jack London-i hősök, mi is fáradha­tatlanul kerestük a kincset. Jó verset, elbeszélést, drámát akartunk írni.” És megszüíetik nemcsak a Rozsdatemető — vajha ennyit beszélnének, cik­keznének ma is egy szépirodal­mi alkotásról! — hanem Szako­nyi Károly mindmáig legszebb elbeszélése, az Emberi üdvöz­let is. Meghatóan szép része e fejezetnek a fájdalmasan korán eltávozott barátok (Kamondy László, Váci Mihály, Szabó Zol­tán, Gerelyes Endre, Galsai Pongrác) búcsúztatása. (A Váci Mihalyról írt sorokban mintha magának a költőnek az ars poe­ticáját olvasnánk: „A szívét tár­ta ki, a szívét nyújtotta minden­kinek. Mindenkinek és minden­nek: hitnek, hazának, szülőföld­nek, népnek, emberiségnek.” Szakonyi Károly kora ifjúsá­gától kezdve szenvedélyesen kötődik a művészetekhez, a művészekhez is. A barátság könyvében külön fejezetet szentel művészbarátainak, akik „szabadon a napban” alkotják műveiket. Nemcsak az emberi sorsok, de egy fa, egy szikla, egy felhő is megragadja fantá­ziájukat. Képeiken ragyog a szín, a fény. (Gondoljunk csak Szakonyi Károly és Eigel István közös könyvére, a Képnovel­lákra.) És jön akonklúzió: „Alig­hanem sértés ma valakit bol­dognak mondani. Az életünk merő boldogtalanság. De a ba­rátaim képein mégiscsak látom áruló nyomait két ember bol­dogságának.” Játsszunk örökkévalót. Ezt a Kodály-emlékmúzeum Kodály Zoltán 1924-től halá­láig, 1967 márciusáig lakott a ma nevét viselő köröndön, Bu­dapest VI. kerületében. Hagya­tékában számos kotta, kézirat, hangszer, gyűjtőútjainak tárgyi és zenei emléke, zenepedagó­giai munkásságának dokumen­tuma maradt fenn. Ebből az anyagból állították össze a tudományos alapon működő Kodály archívumot. S a zeneszerző lakásának megma­radt berendezése, bútorai, sze­mélyes tárgyai adták az alapot epy emlékmúzeum berendezé­sihez. Évek óta terv volt, s most végre megnyílhatott a Kodály köröndön a Kodály Zoltán em­lékmúzeum és archívum. A négyszobás lakás szinte ere­deti berendezésével úgy áll a látogatók előtt, ahogy halhatat­lan lakója elhagyta. Áz egysze­rű bútorzatot népi kerámiák, szőttesek, térítők, kézimunkák díszítik — Kodály népdalgyűjtő útjának emlékei. S itt sorakoz­nak a hosszú művészpálya re­likviái, bemutatók plakátjai, fényképek, díjak, kitüntetések, babérkoszorúk. A hajdani ebédlőbe lép be először a látogató. Itt fogadták Kodályék is vendégeiket. S itt kezdte rendszerezni Emma asszony, Kodály első felesége Egy Kodály kézirat Könyvespolc címet adta az író könyve befeje­ző részének. Apró műhelytitkok színes mozaikkockái ezek a drámaírás rejtelmeiről. (Szako- nyit mindmáig ez a két műfaj,,a dráma és a novella izgatja.) És tisztelgés a legnagyobb előd, Csehov emlékének. („Drama­turgiája ma is lenyűgöz minden­kit. A színpadra az élet áramlik be a maga teljességében.’’^ Ebben a záróciklusban talál­ható az író szenvedélyes állás- foglalása — és kiútkeresése is! — a napjainkban félelmetesen kibontakozó értékdevalváló­dásról: „A nagy pénzhajszá­ban, az erőn felüli vállalkozások közepette a szellemi érdeklő­dés háttérbe szorult, a hivatás másodrendű lett, a morál alól kicsúszott a talaj." Hányszor, de hányszor fogadjuk meg, hogy majd később mindent, de min­dent bepótolunk. Mindent hely­rehozunk. Vajon sikerülhet-e? Dring és Drong is érzik, hogy valami megromlott. Állnak a Viktória-vízesés partján, életük legnagyobb mutatványára ké­szülve — és nincs közönség, nem kiváncsi rájuk senki... Es mégis elindulnak. Önmaguk­nak bizonyítani. Hogy barátság és bátorság nélkül nem érde­mes élni. Alattuk félelmetesen harsog, őrjöng az örvénylő víz. Alakjukat az alkony és a vízpára egyre sűrűbb homályba fonja. De tudjuk, hisszük (higgyük!), hogy átérnek... Dr. Sipos Csaba A zeneszerző fonográfjával az életpálya dokumentumait, újságkivácjatait. Emma asz- szony halala után Kodály máso­dik felesége, Péczely Sarolta az ő szellemében folytatta a mun­kát. A szalonban két zongora áll korhű környezetben. Az ajtó fö­lött Beethoven maszkja, a kály­ha körül Petri Lajosnak több Kodályt ábrázoló szoborportré­ja. Szinte érintetlen még Kodály Dolgozószobája, faragott íróasztalával, személyes tár­gyaival, ifjúkori és a második vi­lágháborúban megsérült csel­lójával, íróeszközeivel. A fala­kat könyvek borítják—zenetör­téneti, néprajzi, irodalomtörté­neti, magyarság-tudományi művek, és szépirodalmi ma­gyar, német, francia, angol, olasz, latin és görög nyelven. Egy szobát — amely annak idejen a hálószoba volt — idő­szaki kiállítások számára tartot­tak fenn. Elsőként a zeneszerző műhelyét elevenítik fel: kották, kéziratok, nyomtatványok, ze­nemű tervek töltik meg a vitrine­ket. Ismert és el nem készült művek jegyzetei, kézirata és nyomtatott példányai. Ezt a kiál­lítást a szomszédos teremben működő Kodály archívum anya­gával rendezték be. A archí­vumban ma is folyik a Kodály dokumentumok gyűjtése, fel­dolgozása, őrzése, Kodály Zol­tánná, Péczely Sarolta szellemi irányításával. S ahol még szá­mos kiállítás anyagát készítik elő. K.M. KINEK GYANÚS? Nyármelegen süt a nap már délelőtt, madárdal vidám ítja a szíveket. Kibomló virágú, öreg orgonabokrok tövében fiata­lok beszélgetnek — kerekes tolókocsikban. A háttérben régi nemesi kúria, omló peremű szökőkút szemben a bejárattal. Valamelyik mozgássérültek otthona, egy több közül, valahol Magyarországon. Egy nemrég megjelent hetilapi riport nyomán támadnak föl bennem ezek a képek, és amióta ezt az írást elolvastam, nem tudok napirendre térni a mozgássérültek otthonában dolgozó valamelyik tanárnő kijelentése fölött. — Vannak emberek — mondja —, akik rendszeresen kijárnak ide, és segítik, patronálják ezeket a szerencsétlen mozgássérült fiatalokat, de ezek nyilván valamilyen lelkifur­dalásukat akarják kompenzálni. Nyilván a bűneiket próbálják jóvátenni vele... Ez a tanárnő éppen ott dolgozik. Azért, mert nem vették fel máshová. Vagy mert ő is...? Az említett tanárnő számára tehát azok, akik nemcsak saját gondjaikban merülnek el, nemcsak önmaguk körül fo­rognak, hanem van szívük, türelmük, energiájuk mások ba­jainak enyhítéséhez is, azok valamiképpen gyanúsak. Azok valami csúnya bűnt takargatnak, azt szeretnék helyrehozni vele. Kár, hogy a riportot készítő kolléga nem kérdezte meg tőle: vajon milyen takargatnivaló bűnét vezekeli ő, mint tanár, éppen ott? B.Zs.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents