Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-28 / 55. szám
1990. június 28., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 Egy zenei tábor hattyúdala Veszélyben az oktatás és a művészképzés E cikk írója szívesen festene színes, élményt nyújtó képet egy nagyszerű kezdeményezésről. Szívesen beszélne arról a szöszi kilencéves kislányról, aki feles csellóját szorongatva lesi szakközépiskolás társa instrukcióit. Örömmel osztaná meg azt az élményt is, ahogyan öt, különböző hangszeren játszó diák igyekszik Bach nyelvén kifejezni azt, amit csak a muzsika tud maradéktalanul közvetíteni... Ám ha ezt tenné, s még ha a kép valóságos is volna, nem lenne igaz. A harmónia mögött ugyanis felsejlik a disszonancia. S bármennyire fülsértőek ezek a hangok, nem lehet többé tudomást.nem venni róluk. FALUSI KNOW-HOW Kj tanítsa a gazdákat? Kedden bezárta kapuját a nagyatádi vonós zenei tábor. A város, amely negyedik alkalommal adott otthont a megye és az ország különböző részéből érkező tehetséges muzsikuspalántáknak, talán utolsó alkalommal intett búcsút a tábor lakóinak. Az elszomorító tényről immár nem lehet tovább hallgatni. Nem lehet hallgatni annak ellenére, hogy nem egy bűnszövetkezet, egy honi kisvárosi maffia siettette halódását. Itt ugyanis egy valóban jószándékú tanács és elhivatott szakemberek kétségbeesett küzdelme áll a folyamatok mögött. És mégis... Miről is van szó? A művészeteket pártoló somogyi városka a hetvenes évek kultúrpolitikájának eufórikus elképzelésein felbuzdulva olyan kezdeményezést indított útjára ezelőtt négy éve, amely a legtehetségesebb, vonós hangszereken — hegedűn, csellón — tanuló kisdiákoknak biztosít lehetőséget arra, hogy kötetlen formában, kiváló szakemberek irányításával bontakoztassák ki művészi ambícióikat. A zeneiskola igazgatója, Kenedy Tibor határozott elképzelésekkel, ambiciózusan szervezte a tábort. A budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szak- középiskola, a Zeneművészeti Főiskola, valamint a Zeneakadémia egy-egy jeles művész tanára — Lengyel Endre, Lenkei Tiborné — mellett a pécsi zeneművészeti szakközépiskola növendékeit is bevonta az oktató munkába. Ezzel a metodikával egy olyan kötetlen és családias légkört sikerült kialakítania, amely modellértékűvé vált a zenepedagógiában. A kötelező gyakorlásokat itt az önkéntes társas muzsikálás örömteli tevékenysége váltotta fel. A napi 8—10 órás próbák nem robotot jelentettek, hanem igazi szellemi és lelki élményekkel ajándékozták meg a részt vevőket. Talán nem kell különösebben hangsúlyoznom, hogy örökké vajúdó pedagógiánkban valóságos ,,zöld szigetet” jelentett az egyhetes zenei kurzus. A diákok legtöbbje újra és újra visszatért Nagyatádra. A muzsika kedvéért, az együttesen megélt élményekért. Koncertek sora segített abban, hogy a hegedűsök és a csellisták ösz- szemérjék tudásukat. Közben, szinte észrevétlenül Nagyatád polgárai is közelebb kerültek a komolyzene birodalmához. Ám a folyamat kiteljesedése falba ütközött. S ezt a falat immár egy másik művelődéspolitikai koncepció „emelte”. A kulturális ágazatot erőteljesen sújtó költségvetési hiány, a gazdaságossági elvre épülő új elképzelések ugyanis a valódi értéktermelés ellenében hatottak. A jelenség nem egyedi és nemcsak Nagyatádot, a tábort érintette, hanem az egész zeneoktatást. A klasszikus muzsikát, a komolyzenét ugyanis nem lehet kommercizálni, nem lehet piacképessé tenni a legnagyobb jószándékkal sem. Pedig most erre lenne szükség. Hiába a városi tanács minden igyekezete, támogatása, egyre kevésbé sikeres vállalkozás a zeneiskolát működtetni, drága hangszerekkel ellátni. A gondokat tovább növeli az immár aktuálissá váló pedagógushiány is. Mi lehet a megoldás? Kenedy Tibor igazgató meglehetősen borúlátó. Az a véleménye, hogy a zeneiskolai oktatás zsákutcába jutását követni fogja a zeneművelők és zeneértők táborának csökkenése is. Zenei nagyhatalom vagyunk... Vagy csak voltunk? Megérjük tán, hogy az évtizedek során kiérlelt, és a Távol- Keleten is oly nagy érdeklődéssel fogadott Kodály-módszer, már csak nevében őrzi majd a magyar eredetet? A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete elnöksége nevében Gyimesi László titkár, a Parlando című folyóirat hasábjain, tavaly két ízben is nyílt levéllel fordult a művelődési miniszterhez és a belügyminisztérium illetékeseihez. Á levél, a zeneoktatási intézményekbe bevezetésre kerülő normatív finanszírozási rendszerrel szembeni fenntartásokat összegezi. Ebből idézek: „...egyes helyeken azzal a reálisnak tűnő veszéllyel kell szembenézni, hogy a zeneiskolák működése kétségessé válik, súlyosabb esetben megszűnik...” A Művelődési Minisztérium válaszolt. Eszerint: „ Annak érdekében, hogy az alapfokú művészetoktatás területén a zeneoktatás meg tudja őrizni nemzetközileg is elismert rangját, eredményeit, a nevelésben, személyiségformálásban betöltött szerepét, kértük a társminisztériumot, hogy az irányításával működő tanácsi finanszírozás megvalósulása során segítsék a felvetett gondok megoldását. ” Ennyi. Bach, Mozart, Bahlanova műveinek dallamfoszlányai szűrödnek ki a nagyatádi zeneiskola ablakaiból. Ha egy napon elnémul a hegedű, a zongora, már csak az olvasni tudó ember gondolkozhat el azon, hogy mit is jelent az épületen látható felirat: Állami Zeneiskola... Várnai Ágnes Fotó: Gyertyás László Sorsfordító változások előtt áll a mezőgazdaság. A néhány éve még mindenható, esetenként vitatható statisztikai módszerekkel is bizonyított nagyüzemi fölény halványulni látszik. Máris tízezres az egyéni vállalkozók száma, és mind többen tervezgetik jövőjüket saját erejükre alapozva. Mindez nem jelenti azt, hogy összeomlanak a jól gazdálkodó, a dolgozóikat anyagilag is megbecsülni képes szövetkezetek. A gazdálkodás rendjének azonban e gazdaságokban változnia kell. A bérmunkássá lefokozott parasztemberekből valós érdekeltséggel bíró szövetkezeti gazdák válhatnak, akik egy-egy ágazatban önállóan vállalkozhatnak, gazdálkodhatnak; ennek anyagi előnyeit élvezve és kockázatát viselve. Boldogulás A közeljövőben bizonyos, hogy nagyüzemi és egyéni gazdák dolgoznak egymás mellett, valamilyen egyéni boldogulásukat keresve. S éppen ez a vállalkozásra épülő boldogu- • láskeresés értékelteti újra — mégpedig felértékelve — a szakmai tudást. A biztosan alkalmazott ismeretek nélkül ugyanis csak döcöghet, az elvi- selhetőnél nagyobb kockázattal járhat a vállalkozás. A mezőgazdaság átalakulását kísérnie kell az oktatás, a továbbképzés gyors megújulásának is, hiszen a képzési rendszer egészen más alap- szükségletek szolgálatára épült, következésképpen az új helyzetnek nem felelhet meg. Az oktatás és az iskolák túlságosán szakosodtak, nem folyamatokban való gondolkodásra, hanem egyes részműveletek elvégzésére tanítottak. A jelenlegi mezőgazdasági szakközépiskolákat a felügyeletüket végző szakemberek is elhibá- zottnak tartják. Túlzottan elméletiek, a gyakorlatban is hasznosítható szakmát nem adnak, ugyanakkor az egyetemre sem készítik fel tisztességesen a diákokat. A képzési rendszerek átalakítása elodázhatatlan. Nyilvánvalóan évek telnek majd el, amíg az új ismereteket megszerzett szakemberek a gyakorlatban is dolgozhatnak; ugyanakkor rájuk mar holnap is szükség lenne. A hosszabb távon is megoldást jelentő módszereket átmenetieknek kell megelőzniük, enélkül aligha épülhet biztos alapra a mező- gazdaság privatizálása és a nagyüzemeken belüli vállalkozás. Új képzési forma A késés már ma is súlyos, a jogalkotás a pártharcok, a mezőgazdasági átalakulás vitathatatlanul háttérbe szorították az oktatási reformot. A földművelésügyi tárca az átmeneti időben új képzési formával indítja a változásokat. Az idén ősszel több helyen elkezdődik az úgynevezett gazda- és gazdasz- szonyképzés. Ennek lényege, hogy a már meglévő ismereteket egészítik ki a gyakorlati módszerekkel. E képzési program egy-két éves lesz, a hallgatók ismereteitől függően. A reformokat a középiskolai oktatásban a gyakorlat felerősödése jelentheti. Ennek persze egyik feltétele, hogy az általános műveltséget az alapképzésben, s ne egy mezőgazdasági intézményben szerezzék meg a diákok. Az iskola így a gyakorlatra koncentrálhat, azokat a szakmai mesterfogásokat taníthatja meg a hallgatóknak, amelyeket naponta alkalmazniuk kell. A másik feltétel, hogy gyakorlati oktatást szolgáló terep is csatlakozzék az iskolákhoz. Nem csupán elméletet Tőlünk nyugatra, a mező- gazdasági iskolának mindenütt kiegészítője a mintagazdaság. így a diák nem csupán az elméletet tanulja meg, s nem is csak a gyakorlati fogásokat sajátítja el, hanem folyamatában ismeri meg a termelést, magába szívja a gazdaszemlélet. Az ilyen, mintagazdasággal együtt működő iskola nemcsak az oktatás, hanem a környék agrárszellemiségét hordozó és közvetítő fellegvára. Az egykor Magyarországon is jól működő mintagazdasági tanárok visz- szakaphatják eredeti funkciójukat és rangjukat. Igaz, ma még kevesen lennének, de emiatt lemondani sem szabad e módszerről, hiszen mérnökök sokasága gyorsan átképezhető a speciális feladatra. Persze az egyetemi oktatás sem maradhat ki a reformokból, de ma az átalakuló mezőgazdaságban a középszintű szakember hiányzik a leginkább. Ezért az alapos felkészüléssel együtt elsőrendű szempont, hogy az oktatást az új szükségletekhez igazítsák. V. Farkas József Jan Brzózka: BIZOTTSÁG Egy ismeretlen eb (feltehetőleg eb!) összerondította a felvonót. Kellemetlen dolog, de időnként minden felvonóban megesik az ilyesmi. Mivel senki sem takarította el a mocskot, szomszédom felesége néhány nap múlva telefonált a házkezelő- ségre. — Halló, házkezelőség? Érdeklődöm, kinek kell kitakarítania az ösz- szerondított felvonót? —Tulajdonképpen...—tétovázott az ügyintéző. — Bocsánat, kérem, várjon egy kicsit. Rövid, ámde heves tanácskozás kezdődött, melynek tompa visszhangja eljutott szomszédom nejének fülébe, aki — már annyira tájékozódni tudott — azt vette ki, hogy a vélemények megoszlanak. Végül sikerült közös álláspontra jutniuk. — Tulajdonképpen — szólalt meg ismét a kagylóban az ügyintéző — annak kell kitakarítania, aki összerondította. — Nekem is ez a véleményem — helyeselt az asszonny —, csak hát szerintem egy eb ludas a dologban. — Ebben az esetben... Egy pillanat, tanácskozunk. Tanácskoztak. —“Tulajdonképpen az eb tulajdonosának kell kitakarítania — jelentette ki az ügyintéző néhány perc múlva. — Csakhát nem takarított ki, és azt sem tudni, ki az illető... — Egy pillanat. Az ügyintéző ezúttal világos, kimerítő válasz nélkül vette kezébe ismét a kagylót. —Az ügy bonyolultabb, mint gondoltuk. Hívjon vissza három nap múlva — válaszolta, és letette a kagylót. A felvonóban tűrhetetlenné vált a helyzet, és csak a gyerekek használták, meg azok, akik nem tudták kezelni. Amikor eltelt a három nap, az asszony ismét felhívta a házkezelőséget. — Jó hírem van az ön számára — mondta kertelés nélkül az ügyintéző. — Nos tehát... — A felvonó továbbra is mocskos... — Nos tehát, összehívtunk egy bizottságot... — Bizottságot? —Kérem, ne szakítson félbe! Igenis, egy bizottságot. És a bizottság először is megállapította panaszának jogosságát, másodszor pedig — tekintettel arra, hogy nem lehet kideríteni a tettes személyét — úgy rendelkezett, hogy a házfelügyelő köteles a felvonót kitakarítani. — No, és ki fogja kitakarítani? — Köteles. Megkapta a felszólítást a jegyzőkönyv másolatával együtt. — Nagy kő esett le a szívemről, köszönöm szépen. — Ugyan, kérem, szóra sem érdemes. Eltelt néhány nap. Melegre fordult az idő, és egyre orrfacsaróbb bűz áradt a felvonóból. Szomszédom felesége nem bírta tovább. — Maga gúnyt űz belőlem I—kiabálta a kagylóba. — Bizottság, jegyzőkönyv, felszólítás, a felvonó meg továbbra is mocskos! — Hát persze. — Akkor miért hordott össze nekem hetet-havat? Megkapta a házmester a felszólítást vagy sem? — Megkapta, de fellebbezett. — Mit csinált?! — Fellebbezett. Fellebbezett, de titokban elárulom magának, mivel még nem készült el a hivatalos irat, hogy a fellebbezési bizottság elutasította a fellebbezést. — És ez jót jelent? — kérdezte az asszony. — Persze, hogy jót. Most már kénytelen kitakarítani. Nem takarított ki. — Tudja mit, ez már botrány! — mennydörögte szomszédom felesége. — Mi a fenét csinálnak maguk ott? Mit művel ez az átkozott házmester? — Persze, hogy botrány, asszonyom. A fegyelmi bizottság is ugyanezen a véleményen van. — Fegyelmi bizottság? — Naná, hogy fegyelmi! Nem fogjuk tovább tűrni az efféle eseteket. A fegyelmi bizottság felfüggesztette a házmestert. — Te jó ég! — nyögött fel szomszédom felesége, és erőtlenül lerogyott a padlóra. Aztán a felvonót lezárták és lepecsételték. Lengyelből fordította: Adamecz Kálmán
