Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-23 / 51. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1990. június 23., szombat MATYIKÓ SEBESTYÉN JÓZSEF Az utolsó vándorköltő Emlékezés Berda Józsefre Kevés színesebb, vidámabb embert ismertem Berda Józsefnél. Kihez hasonlíthatnánk, ha mását keresnénk? Vannak, akik a magyar Villont látják benne. Ba’bits meg magyar Martia- lisnak nevezte mesteri epigrammái miatt. Egyik sem volt. Ó a legeredetibb költőink sorában áll ma irodalmunkban. Harsányan zeng fel hangszerén a való világ örömeinek dicsérete, az evés-ivás gyönyörűsége, de mindinkább csak képzelete tobzódott a roskadozó asztalok ínycsiklandó látványában. Életszeretetének forrása tehát nem körülményeiből fakadt, hanem gyermeki ártatlanságé leikéből, romolhatatlanul vidám egyéniségéből, hiszen a „büdös szegénység” kísérte végig úgyszólván egész életén. Balatonfüreden találkoztunk, Lipták Gábor füredi otthonában, ahol új, füredi termésű verseit olvasta föl. Bámultam egyszerűségét, bölcsességét, emberi tisztaságát. Minden vagyona az elmaradhatatlan „tütüs- üveg”, pár iskolásfüzet, egy vekkeróra, egy füzér fokhagyma és egy virágcsokor volt. ízes, szép magyar szavával megszépítette verseit, amelyek máig is a fülemben csengenek. Egyenes, emberi világszemlélet, keresetlen költészet az övé. Kopott viharkabát lógott a vállán, fején szélütötte kalap; kissé imbolygó mozgással, szavait magyarázó gesztusokkal, de élénk szeme ragyogott kicsatta- nóan piros arcában, borvirágos orra fölött: arcán a már megkezdett szüret vidám jeleivel. Mégis, talán a viharkabát jellemezte őt a legjobban, hiszen állandóan a barangolás állapotában élt. Amíg csak egészsége engedte, szüntelenül járta a hegyeket, erdőket, s bensőséges tájélményei kötetnyi felejthetetlen verset szültek. Ezért ragadt rá az utolsó vándorköltő díszítő megnevezése. Életének utolsó éveiben gyakorta volt a balatonfüredi szanatóriumban. Itt egy egész versciklust írt, a ,,Savanyú-vízről", Balatonfüred ,,jó doktorairól’’, a Balaton-felvidéki tájról, a Bakonyról, ahová azért zakatolt szívvel is föl-fölbarangolt. Azt lehet mondani, élete utolsó percéig, utolsó napjáig járta a Pilist meg a Börzsönyt, legjobb barátaival: Antalffy Gyulával, Kónya Lajossal, Szalatnai Rezsővel és Szombathy Viktorral. Élete egyik nagy vívmányát látta abban, hogy sikerült kívül- maradnia a csoportosulások akolkényszerén, erősen vágyott arra, hogy barátaival együtt lehessen. így igaz, jó barátságban volt az akkor még Siófokon élő Garai István költővel — aki tanárom volt a siófoki gimnáziumban —, Siófok című versét az ő kérésére írta le újra. A vers egy xeroxmásolata tőle került a Kálmán Imre Múzeumba. E Berda-vers talán a legszebb és legismeretlenebb vers, amit Siófokról írtak, pedig benne az életszeretet, az áhítat és hétköznapiság, a pillanat és .örök élet szétbonthatatlan egységben van jelen. A vers datálása fontos adat számunkra, mivel 1932-ben az IGE (írók Gazdasági Egyesülete) szervezésében, a balatoni íróhéten emlékezetes napokat töltött városunkban: Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Márai Sándor és József Attila társaságában. Ekkor több fénykép is készült róla. Gyertyán Ervin József Atti- la-könyvében (Arcok és vallomások) „Siófoki strandkép 1932-ből” aláírással közli fényképét, míg Vargha Kálmán Berda Józsefről írott tanulmánykötete ugyanezt a fotót Keszthelyre^) helyezi. A Berda-vers kéziratának keltezése azt a feltételezésünket bizonyítja, hogy a felvétel helyszíne a siófoki strand volt. Kodolányi János írja egyik 1963-ban kelt visszaemlékezésében : „Régi fényképek között turkálok. Két csoportkép kerül elő könyvszekrényem alsó fiókjából. Még 1932 nyarán készültek Siófokon, a balatoni íróhét idején. íme, egy sereg író, költő fürdőruhában. A homokon ülnek törökülésben, hevernek fél- oldalvást, mint előkelő rómaiak; szép szőke meg barna hölgyek között állnak, mint nimfák közé keveredett szelíd — vagy szelídnek látszó — közép-európai válfajai a görög berkek kétágú sípot fújó, pajzáh lakóinak... És az első sorban ül félrebillentett fejjel, diákosan és szelíden József Attila.” ím, mellette ül Berda József! Ez minden kétséget kizáróan igazolja — ezt erősíti meg a verskézirat és datálása is —, hogy a kép Siófokon készült. A leghitelesebben, az utókor főhajtásaként, talán Kormos István írt Berdáról. Ez a méltatás születésének 75. évfordulójára jelent meg az Élet és Irodalomban: ,,Költészetünk Szent Ferencé volt, áhítatosan káromkodó, bumfordi és profán és kivert kóbor kutyák testvére, Noé testvére, csókáké, mókusoké, meggyvágó madaraké, minden madaraké, galagonyáké, szamócáké, péklegényeké, minist- ránsoké, püspököké, duda- csöcsű kocsmárosnéké, visító kismalacoké, esőn gőzölgő lovaké, József Attila testvére, Jézusé, elesett bakáké, Ady Énd- re úré, Balassi Bálinté, Ter- sánszky Józsi Jenőé, Szent István királyé, utcalányoké, nyeszlett kisinasoké — mindnyájunk testvére." Jékely Zoltán mondta róla nekem egyszer Berda Józsefről: „Csak az egészen nagy irodalmak engedhetik meg, hogy ilyen nagy költőjük legyen. Maga a táj is megtestesül verseiben, párolog, mint a roppant szerető”. Arcának vonásait László Gyula, Szalatkay József, Borsos Miklós, Fery Antal, Czóbel Béla, Ágh Ajkelin Lajos... művészbarátainak alkotásai őrzik. Emlékét versek idézik, emberi, költői egyéniségét esszék, lírai arcképvazlatok elemzik. A múlt sötétkamráiból híva elő személyes emlékeimet, máig őrzöm Berda József epig- ramatikus tömörségű, beszélgetésünk végén,búcsúzóul mondott szavait: „Őrizd e hol borús, hol vidám vidék lelküle- tét; ne hagyd el egy pillanatra se, mert véle emelkedsz mindenkor valakivé!" Áldott legyen az emléke! SIOFOK Mily tündöklő látvány ez a tömeg: sok ezer test!... Mind meztelen s úgy csillog mind, mint dús szöllőgerezdl... Egyik rózsaszín, a másik fehér, a harmadik barna, — mind ragyog. Fiúk és lányok virgonc hada ez: csupa ördögök és angyalok! Csiklamlós az idő... Napcsókolta bőrünk edzi a forró homok. A levegő szaggal ízesít most: áradnak meleg illatok. — Mily szép ez így, úgy látni büszke testünk, ahogy világra jöttünk hajdan! Istenre hasonlítunk itt egytől-egyig, s ékszerként ragyogunk a napban! 1932 Az 1932-ben készült fénykép részlete Berda József és József Attila (f ' . 1 ....... — B i lékképek kavarognak, előtörnek a múlt ködéből boldogan s fájdalmasan. Felvonulnak a gyermek- és kamaszkor évei, tündércsodái... Bélavár! Miként is csendül számon, zsong szívem mélyén e szó! Számomra oly sokat jelentett és jelent ma is, mert lelkembe vésődött az itt eltöltött falusi éveknek—szegénységünk éveinek j—melege... Itt élnek szeretteim: anyám, testvérem, nagynéném és néhány barátom, kiket nem sodort a sors szeszélye az ország más szegletébe. És itt porlad apám, nagyapám és nagyanyám... Dráva mentén élő, lélegző, küzdő kis település, mely IV. Béla, biásodik honalapítónk nevéből vétetett. Megérte a törökdúlást, az osztrák elnyomást, az 1848-as szabadságharcot. A nyomorúságos években innét is útnak indultak Amerikába szerencsét oróbálni. Itt is sírtak az árvák és a hozzátartozók: a két világháború poklában pusztultak az apák és gyermekek... Bélavár! Életemből csaknem négy évtized összeforrt történetével. A kezdet: az 1950-es évek elejének feszült légköre, mikor „láncos kutyának” nevezték Titót. A jugoszláv és magyar határőrök pedig egymást lövöldözték, halott is volt. A háborús hisztéria miatt tankcsapdákat helyeztek el a berekben és a szőlőhegy alatti réten. A buldózerek ritkították a szőlőt, mert kellett a hely futóárkoknak és bunkereknek... Aztán a szegénység: az aszály tneg a kötelező beszolgáltatás időszaka. Kukorica nem volt, ezért a tölgyerdőkben, a hó alatt kellett keresni a makkot a disznók etetéséhez... Milyen boldogság volt, mikor az aknákat fölszedték a határ mellől, s tágra nyílt szemmel bámultam a vasútpart mellett hasalva: miként robban fel iszonyú dörrenéssel a. halomba gyűjtött akna? Mennyire örültem, amikor afaluban egymás után állították föl a fekete, kátrányszagú villanypóznákat, s közöttük szikrázva fénylett az alumíniumvezeték? Milyen öröm és szenzáció volt az első televízió a kultúrházban meg néhány jómódú családban?... Bélavár! A tsz-szervezés döbbeneté! A falura rátelepedett a rémület és a szorongás, az emberek azt hitték: minden elveszett. A hangszóró bömbölte a zenét és agitált, agitált: harsogta az utcán, hogy már ki lépett be ez idáig a tsz-be. Hány családnál zajlott le a szülők, nagyszülők és a tsz-szervezők hol nyájas, hol félelmetes párbeszéde? Bélavár! Gyermekkori szánkózások, a Kertai-féle kert alatt, a Kláncsecnél, a Presign-dombnál. Csúszkálások a Mertfica jegén, a Gradina-domb alatt. Nyáron legeltetés, krumpli- és kukoricasütések. Boldog, önfeledt játékok a templomkert hatalmas hársfái alatt, melyből hírmondó sem maradt. Lubickolások a kiáradt Dráva vizében a vasútpart alatt. Csónakázások a Dráván. Séták és gombaszedés a fiatal és ősi tölgyesekben. Cséplőgép búzakévét faló Király Lajos tárcája BÉLAVÁR brummogása, friss gabona- és szalmaillat... Mind-mind örök szépségű emlék... Játszások az öreg iskola udvarán és kertjében, vidám futballcsa- ták. Milyen boldogok is voltunk, mikor vártuk a cseresznye, az alma, a dió érését, hogy aztán a termést megdézsmálva jókat falatozzunk? Közös kirándulások az erdőbe, a rétre, a delelőhöz. Számháborúzások és vidám majálisok. Miként is bámultuk gyermeki szemmel és élénk fantáziával afiatal, csinos tanító néniket?... Falusi bálok és búcsúk: kavargó tarka tömeg. Rokonok és barátok találkozása. Forgó körhinták, céllövöldék, sátrak csecsebek- sékkel és cukorkákkal. Cigányzene a Tóth-féle kocsma udvarán. Az első féldeci kevert édeskés íze, a kesernyés sör habjának ringá^ sa öblös korsók tetéjén. Részegek kurjongatása, tántorgó férfiak bukdácsolása. Vidéki lányok táncközbeni boldog ölelése... Bélavár! A jugoszláv határ melletti kisfalu, hol csattogott-zakatolt a gőzös és szikrájától olykor hatalmas tüzek perzselték a Skárpa oldalát. Kicsinyke állomás, ahova mindig boldogan mentünk, ha valakit vártunk vagy távolba utaztunk... Határőrlaktanya az öreg Gradina-dombon, a Várdombon, hol oly szorgalmas és fegyelmezett élet folyt. Barátság, bensőséges emberi kapcsolat szövődött a laktanya és a falu, a határőrök és a bélaváriak között. Aztán az emberi kapcsolatokból a barátságon túlmenően szerelmek, házasságok is köttettek... Hányán nősültek Bélavárra vagy vitték az új asszonyt az ország más tájaira? Hányán érezték a katonák közül, hogy itt is otthon vannak, bármilyen távol is a szülői háztól? Az emberi szívek melege, a falusi, kitárulkozó szívek melege otthont adott az idegennek is. Bizalmat kapott, és akkor már nem volt többé idegen. A laktanya és a község közös emlékei: a tánccsoport, a színjátszás, a zenekar. Hányán szereztek a falunak dicsőséget, mikora falu focicsapatának mezében rúgták a labdát és nem is akárhogyan?... Bélavár! Immár több mint 20 esztendeje határőrközség, mert a laktanya és a falu, a katonák és a civilek egymást segítve, szorgalmas hangyaként építették a kis falu köznapi életét. A falu pedig jó anyaként ölelte szívére az először ismeretlen, azután baráttá és családtaggá váló katonákat. Milyen másfajta élmény volt számomra, mikor tartalékos tiszti iskolásként megismerhettem a határőrlaktanya életét? Fegyverrel a vállamon végigsétálhattam a gyermekkori élmények színhelyeit: a Gradinát, a Palinát, a Lókát, a Berket, a Dombó-csator- nát, ahol barátságos jugoszláv határőrök integettek. Milyen élmény volt végigsétálni a vasút mellett a régi tokaji őrházhoz, ahol a kút hűs vizéből még inni is lehetett. A Kerék-hegyen pedig ismerősök köszöntöttek. Portyázás a Delelőn keresztül, a falu alatt az állomáshoz és fel az őrsre. Milyen érdekes volt az éjszakai őrség a Delelő felett a somogyudvarhelyi úton, nem messze a Kerék-hegytől? Hallgattam az éjszaka zenéjét, a neszeket, a surrogásokat, a tücsökzenét és a szúnyogzümmögést. Nyulak, őzek rohantak át a kövesúton, m iközben a hold és a felhők versenyezve kergetőztek az illatos nyári éjszakában. Bélavár! Több mint 20 éve, hogy végleg elkerültem — Budapest tizennégy éve otthonom. A gyakori hazautazások, a röpke nyaralások felelevenítik bennem az emlékeket... Látom, miként telepednek vissza a fiatalok! Látom, hogyan él és boldogul a község! Látom, hogy az emberek e bonyolult, zaklatott világban is reménykedve alakítják a jövőt!... Látom, hogy az emberek alakítják a jövő faluját, mert a szülőföld szeretete mindnyájukban, mindnyájunkban munkál, akár a testünkben suhanó vér, és elkísér mindhalálig.
