Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-02 / 33. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 1990. június 2., szombat (Levette szemüvegét, kinézett az ablakon. Az íróasztalánál ült, feltehetően éppen írt valamit. — Ide találtatok? —A rajz, amit a levélhez mellékeltél, kitűnő — mondom. — Csak a gyógyszertárat nem láttuk meg rögtön afőútrol. Balaton/enyves, Tavasz utca 31. Pénteken este érkezett, ma szombat van, és délután. Hétfőn reggel utazik tovább Kaposvárra, a Somogy szerkesztőbizottsága ülésére. Délelőtt lenyírta a füvet az udvaron, kitakarította a nyaralót, s miután letörölte a port az asztaláról, hozzálátott az íráshoz. A fenyvesi telket 30 éve vásárolta. Akkor még kukoricaföld volt itt és se villany, se víz errefelé. Először kutat kellett ásatnia, aztán építette fel a kicsi, de lakályos fehér falú nyaralót. Az akkor ültetett erdei fenyők ma már vastag törzsűek, magasak, akárcsak a nyírfa és a kajszibarack. Amikor a fákat ültette, 30 éves volt. Most hetek választják el a hatvantól.) —A személyi igazolványomba az van beírva, hogy Bala- tonszántódon születtem. Ilyen nevű helység nincs a térképen, most sincs, és a születésemkor sem létezett. Volt viszont Szántód-Kőröshegy a vasútállomáson, aztán Szántódpusz- ta, mint közigazgatási hely, s Szántód-rév, mint a Tihany-rév párja. Hogy miként történt, nem tudom, de tény, nekem az van beírva az igazolványomba, hogy a szülőhelyem Balaton- szantód. Vasúti őrházban jöttem a világra, de ez nem egy úgynevezett bakterház volt, hanem szolgálati lakás. Apám ugyanis a szántód-kőröshegyi vasútállomáson szolgált forgalmistaként. 1896-ban, a millé- neum évében született, 18 éves korában besorozták katonának, végigharcolta a világháború négy esztendejét, utána pedig elment a vasúthoz. Hová is mehetett volna? Nagyapám is vasutas volt, mozdonyvezető, magától értetődőnek tetszett akkoriban, hogy valaki ott folytassa, ahol az apja abbahagyta. Ezzel az állással viszont együtt járt, hogy a fiatal vasutast ide-oda helyezték. Apám is szolgált Lepsényben, Gelsén, Szántódon, s amikor 30-ban megszülettem, éppen e helyütt dolgozott. Szántódi éveimre úgy emlékszem visz- sza, mint ahogy mindenki a maga kisgyerekkorára; amikor felnőttként visszatértem a szülőhelyemre, tapasztalhattam, hogy az arányok megváltoztak. Az en emlékezetemben a ház, az udvar, a kút nagyméretben élt, s amikor 20 évesen visszatértem, úgy éreztem, minden összezsugorodott. Ez nem más, mint a „Lóczi óriás lesz” élmény, amikor a gyerek egy méter magasságból látja a világot, következésképpen mindent óriásnak lát. Ezért az akkori élményeim, hogy úgy mondjam, roppant kinagyítottak: például a befagyott Balaton, s rajta a fakutyázás, vagy a nyári Balaton, egy vízbe fulladt nő, aki a parton egy csónakban fekszik, vagy az, hogy milyen nagy a hó, vagy az, hogy az ablakunk előtt emberek mennek el és benéznek, én meg mondani akarok nekik valamit, ezért ököllel verem az üveget, s addig verem, amíg betörik, és akkor véres lesz a kezem. Ettől megijedek, és bebújok az ágy alá, onnét kell kihúznia anyámnak. Emlékszem, egyszer elmentek a szüleim otthonról, s amíg távol voltak, a More. nevű kutyánk megevett egy csirkét. Apám hazajött és a sétabotjával iszonyúan elverte. Magam előtt látom szegény kutya szenvedő arcát. Ma is borzon- gok, ha megidézem, hogy a vasúti sínek közé egyszer beszorult a lábam, és jött a vonat Siófok felől. Egy nap Siófokra mentünk bevásárolni anyámmal, s ott éreztem életemben először az elveszettség kínját. Anyám az állomáson hagyott a csomagokkal, meghagyta, ne mozduljak onnét, és elment, hogy helyet keressen a vonatban. Én bizonyára türelmetlen voltam (később anyám azt mesélte, hogy toporzékoltam is), s egy idő után elindultam a keresésére. És nem találtam őt sem, de a csomagokat sem. Ez az élmény felnőttkoromban is gyakran kísértett, sokszor éreztem ugyanis, hogy elveszett vagyok, hogy kiestem a világból, nem tartozom sehova sem. Ez a szántódi hat év valamiféle védettséget jelentett, a külvilágot csak a bátyám jelentette, aki hét évvel idősebb nálam, s akkor ő már Kaposváron a vasúti internátusbán diákos- kodott. Ezért hatéves koromig egykének érezhettem magam, én lehettem az a gyereke anyámnak, aki otthon (vele) van. — Szántódon nem volt iskola, még pusztai elemi sem. Emiatt (hogy a másik gyermeküket — engem — is taníttathassanak a szüleim), apám áthelyezését kérte Kanizsára. Mint említettem, a nagyapám mozdonyvezető, apám vasutas-forgalmista volt (később a bátyámból is vasutas lett), és valamennyien jó vasutasok voltak. Ezt feltehetően figyelembe vette a főnökség, és apámat áthelyezték Nagykanizsára. Ott, az állomáson ma is megvan az úgynevezett nagyház, amelyben egy háromszobás lakást kaptunk. Iskolába innét jártam. Kanizsai gyerek lettem, a város, az iskola, majd a háború élményét is Nagykanizsa adta. Gyerekként, romantikusként, amikor légiriadó volt, egy színházi kukkerrel felmentem a bérházpad- lására, és néztem a repülőket. Amíg a szőnyegbombázás el nem érte Kanizsát. Ettől kezdve, ha megszólalt a sziréna, kimenekültem a Szentgyörgy- vári hegybe. — Osztálytársaim közül a 29-eseket, mint leventéket elvitték nyugatra, velünk meg futóárkokat ásattak. Láttam, hogy a házunkból egy családot szögesdróttal befont vagonnal indítottak nyugat felé. Egy napon azért volt iskolai szünet, mert katonaszökevényt végeztek ki á fő téren. Én nem maradtam ott, de láttam a rangjelzéseitől, gombjaitól megfosztott embert... Elég volt... — A piarista tanáraim inkább voltak pedagógusok, mint hitoktatók, szerzetesek. Az életüket a tanításnak szentelték. Azt mondom, hogy míg ma örülhet a diák, ha egy igazán jó pedagógussal találkozik tanulóévei alatt, az én paptanáraim között legfeljebb egy volt olyan, aki gyengébbnek bizonyult a többinél. Önállóságra neveltek bennünket. Márfelsős voltam, amikor meghívtak cserkésznek. 10—15-en összeálltunk, szombatonként elindultunk a Kanizsa környéki falvakba, és hétfőn mentünk haza. Ez volt a regős cserkészet: népdalokat gyűjtöttünk, parasztgyerekekkel játszottunk, idős emberekkel beszélgettünk, megismertük a falu történetét. Egy emlék a koalíciós időkből... Választási gyűlés Nagykanizsán, a kommunista párt szónoka Rákosi Mátyás. A tribünt a szabadság téren állították fel, éppen a világháborús emlékmű előtt. A „Dalolva mentek csatáról csatára” feliratú szobor egyik alakja szuronyt szegezve előredől, a másik pedig puskatust emel — éppen a hózentrágerben, fehér ingben izzadva beszélő Rákosira... Ezt a látványt nem tudtam elfelejteni. Hogy a rendezők tudatosan komponálták-e így a „képet”, fogalmam sincs. Ez időben a történelemtanárunkat feljelentették, s lehet, hogy az egyik osztálytársunk volt a bűnös. A vád az volt ellene, hogy antidemokratikus módon tanítja a históriát. Egy délután berendelték az egész 8-ik osztályt, és mindenkit arra akartak rávenni, hogy a tanár ellen valljon... — Jött 1948 és az egyetem. Kezdetben olyan volt, mint egy igazi Universitas, de novemberre, decemberre már kapkodtam a fejemet, hogy milyen légkörbe kerültem! Akkor már ülni is oda kellett, ahova a helyemet kijelölték. Hamarosan kaptam egy jelzőt is: álobjektivista. Megjelent ugyanis egy Ady „összes”, melyet az a Földes- sy Gyula rendezett sajtó alá, akit maga a költő egykor verseinek poéta adminisztrátorának nevezett. Az utószóban most azt írta, hogy a kötetből kihagytak néhány költeményt, valamint a versek ajánlásai közül elhagyták a szociáldemokrata politikusokhoz szólókat, mert az utóbbiak méltatlanná váltak arra, hogy Ady- verset ajáljon nekik. En megkérdeztem a professzor úrtol, hogy ez vajon nem hamisítás-e? Hiszen az ajánlás némelyik Ady-vers lényegéhez tartozik. Akkor lehet a verset megfejteni, ha tudjuk, kihez írta. Érre a professzor azt mondta, hogy álobjektivista vagyok. De ha a kedvenc szeminárium vezető mondja ugyanezt, akkor ő feltehetően objektív lett volna. Minden zordsága mellett is ez az időszak fontos volt az életemben, éhesső tett a szellemi javakra. Egy barátom megismertetett a Szondi féle teszttel, s én meg akartam tanulni ezt a tudományt is. Az Országos Széchenyi Könytárban ott voltak Szondi munkái sokszorosított, bekötött formában. Ezeket szerettem volna kikérni. Egy „cerberusának akkor ott az volt a dolga, hogy a kérőcédulákat ellenőrizze, s ha illetlennek találta a kívánságot, közölte, hogy a mű nem kölcsönözhető. Például Thurzó Gábor regényeit sem lehetett akkoriban elolvasni. Szondi ugyancsak feketelistán volt, ám mit tesz ilyenkor egy eleven eszű bölcsész? Ráírtam a cédulára, hogy a szerző neve Lenin, a mű címe pedig Egy lépés előre, kettő hátra. A katalógus szám viszont a Szondié volt. A cerberus a cédulát ellenőrizte, majd odaadta a szolgának, aki elment a könyvért, de ő már közvetlenül nekem hozta oda. Szólt is: ez nem ám az a könyv, amit maga kért! Nem baj, csak hagyja itt, feleltem. A polgári lakásokból és a különféle széthordott könyvtárakból kikerült XX. századi francia irodalmat (például Camust) a T eleki térről ismerem, ott vásároltam. Van néhány antikváriumi élményem is ez időből. Dedikált Babits kötetet találtam például, vagy Juhász Gyula utolsó, felvágatlan művét. Olyan könyvekhez is hozzájuthattam, mint Kaffka Margit első kiadású regénye. Nem kívánom senkinek, hogy éhezzen, de tapasztaltam: a szellemi kikoplalta- tottság éhessé teszi az embert a jóra. Nem kívánom vissza a négy szűk egyetemi esztendőmet sem, örülök, hogy túlélhettem. Mert például egy hallgatótársamat, akivel egy szobában laktunk albérletben, azért, mert pénzt gyűjtött a kitelepí- tetteknek, internálták. Vagy a főbérlőnket, aki egy első világ- háborús huszártiszt volt, ugyancsak kitelepítették az Alföldre. Ennek a kemény időnek a szelét éreztem az elosztóbizottság előtt is, ahol érzékelhettem, hogy mi az a kádere- zés. 56-ban kaptam kézhez ezeket a papírokat, akkor tudtam meg, hogy mit írtak rólam 1952- ben. A többi között azt, hogy tehetséges fiatalember vagyok, aki képességeim szerint alkalmas lennék a tudományos pályára, ideológiai fejletlenségem miatt azonban ezt nem javasolják. Erős vezetésre szorul, tették hozzá, menjen vidékre. Én ezt a kemény „vezetést” Dombóváron találtam meg. A gimnáziumnak az igazgatója nem volt más, mint az, aki a 30-as években is ennek a bizonyos herczeg Esterházy nádorról elnevezett királyi katolikus főgimnáziumnak volt az igazgatója. De igazgató volt 40-ben, sőt még 52-ben is. Goldolhatod, milyen nagy példája lehetett az ideológiai szilárdságnak. Egy úgynevezett hagyományos igazgató volt, az iskolához épített szolgálati lakásban lakott, mindenki tisztelte. A fiatal tanárt ebben a tradicionális iskolában úgy kezelték, mint egy hátulgombolóst, akinek mindent meg kellett csinálnia. Albérletben laktam, ahol nem fűtöttek, s reggelre a lavórban megfagyott a víz. Egy idő után bementem lakni a kollégiumba, ahol Péczeli László irodalomtudós (később főiskolai tanár) volt az igazgató. A tanári kart tekintve nagyon jó iskola volt ez a gimnázium, kollegiális segítséget is sokat kaptam itt, ám Dombóváron nem akartam lehorgonyozni. A következő évben sikerült áthelyeztetnem magam Pécsre. 1953- at írtak akkor. Már oldódott az idő, a politikai helyzet; még Dombóváron „éltem át" Sztálin halálát, amikor három- napig egyfolytában gyászzenét hallgattunk. A zordság, amit az előző években tapasztaltam Pesten (kitelepítések, az egyetemről való kizárás réme), megenyhült, s a pécsi miliő is más, kellemesebb volt. Szapudi András Fotó: Gáspár Andrea (A második részt jövő szombati kulturális mellékletünkben közöljük.) TÜSKÉS ÉVTIZEDEK Hetekkel o hatodik (X) előtt I.
