Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)

1990-06-16 / 45. szám

1990. június 16., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 SOMOGY KULTURÁLIS FOLYÓIRAT ______________ ■ ■ • • Igazá ban nem könnyed, nyá­ri olvasmányokkal köszönti ol­vasóit a Somogy folyóirat, megyénk kéthavonta megjele­nő kulturális folyóirata, amely­nek idei harmadik számában Ágh István tollából a lengyel Zygmunt Kraisinski és Berzse­nyi Dániel kapcsolatáról olvas­hatunk. 1989 szeptemberének vé­gén Ciechanówban, Aleksan- der Kociszewski történész munkahelyén, a táj nagy költő­jéről, Zygmunt Kraisinsikről beszélgetve egy „napóleonos" festményen akadt meg a szer­ző, Ágh István szeme. Félig- meddig kortársak voltak, Berzsenyi ugyan már harminc­éves volt, amikor a lengyel köl­tő megszületett. „A két költőt a napóleoni háborúk lengyel és magyar különböző­ségében gondoltam először együtt, nem életrajzukban és munkásságukban — írja a szerző a párhuzamtétel bevezetőjé­ben. —A két költő élete óriási ellentét és meglepő hasonlatos­ság. Kraisinski magyarul hozzáférhető verseiben az idő mintha éppen Berzsenyire felelne. Finom erezetű, cizellált művei virágok Berzsenyi szikláihoz képest, libegnek valami impresz- szionisztikus réten a hervpdás relé. Gyönyörű sóhaj a pillanatnyi örökkévalóságért—írja Ágh, és idézi Papp Árpád fordításában a lengyel költő egyik versét: 0, idő, szólítlak és idézlek, lépj elém a múló pillanattal; s nem többre, pillanatra, ó, maradj! Igézzen hangod, újra lássalak, bár sújtson aztán örök téboly engem, szólongatván halálig: „Merre vagy?" Ó, én csodás, örökre elvesztettem! Berzsenyi temetője, mint a létezés végállomása, az egész történelemé, s a költő vitézi bátorsággal néz szembe a halállal: Látom hangyabolyi műveidet, világ! Mint szórja s temeti a nagy örök keze, Látom, hangyaseregi mint tusakodsz és tolongsz Sírod partjain és porán..." Fiadó György Egy barátság évtizedei címmel írt dolgozatot, a lengyel—magyar kapcsola­tok újabb fejezetét tárva fel benne. A szerző az ötvenes évekeben a Művelődési Mi­nisztérium kulturális osztályán dolgozott, s a „vasfüggönyön inneni" ügyek voltak rábízva. Korábbi személyes lengyel kapcsolatait így tovább ápolhatta. Boba Imre profesz- szort, aki magát magyarnak és lengyelnek vallja, Laczkó And­rás mutatja be. (Az interjú 1989-ben készült.) Matyikó Sebestyén József Keresztúry Dezsővel beszél­getett, a közölt szöveg 1987-re érvényesen mai aktualitásokat is tartalmaz. Fenyves Mária a kilencven esztendeje született Fekete Istvánról e mlékezik meg. Az új könyvek fogadtatásáról a figyelő rovat beszámol, Ujké- ry Csaba Handzsár a tükörben, Csányi László Somolyó Györgyről írott tanulmányáról. Király Béla a Honvédségből néphadsereg című kötetét Rakóczy Rozália ismerteti. Legemlékezetesebb fejezet­nek a Forradalmi Karhatalmi Bizottságról szólót említi a szerző. „1956. november 3-án délu­tán a Deák téren találkoztam egyik gimnazista társammal, aki aktatáskával a hóna alatt, láthatóan nagyon fontos külde­tést teljesített. »Futár vagyok, Király Béla mellett!« — mond­ta. Ezt a nevet én akkor hallot­tam először. Simon Ottó fonyódi költő, a hatvanéves Csoóri Sándort versben köszöntötte fel. íme, egy részlet a költeményből: Lidérces fény hasítja föl gyászos éjjelünk fekete sátrát garabonciás szél nyargal dideregnek a faluszéli jegenyék hullatják morgós csönd-teleink félérett gyümölcsét az áldott zúzmarát bolondúrnapi fehérvirágos szőnyeggel eltakarni letakarni azt a falu véget a mindenség subája alatt csak fogunk csattogása haitik velünk vacognak elhagyott jószágaink zöldangyalhadai bevégezték mit rájuk bízott az egykedvűen szunyókáló Öreg-Isten mikor a harangszó végighömpölyög a főutcán ránk tekint szemébe nézünk beleborzongunk ezek már nem a Megváltó arcvonásai fényes-fekete fekete-fényes csizmák kapun be kapun ki bekopogunk mi is állunk az ágy körül útszéli vigyázó jegenyék. (Horányi) TÓDOR JÁNOS NIKI Nikoletta múlt év de­cemberében került az sz.-i Gyermek- és Ifjúság- védö Intézetbe, hogy sze­rencsétlen kis sorstársai­val egyetemben ott — az elosztóban — várja meg élete tőle független, to­vábbi alakulását. A vér szerinti szülők a megyé­be költöztek, így hát neki is automatikusan jönnie kellett a k.-i intézetből, ahova már másodszor adták vissza a nevelő­szülők, mivel nem bírtak az eleven („rossz") kis­lánnyal. Edit a karácsonyi ünne­pekre hozta haza, s a furcsa kis lény megjele­nése egyszeriben meg­változtatta érzelmeinket, gondolkodásunkat. Az életünket. Addig egy „normál" család voltunk mint any- nyian: egy gyerek és két, folyton elégedetlen, oly­kor acsarkodó felnőtt, szűkösen megférve saját, kijelölt világéiban. Niki megjelenése sok minden megkérdőjelezett ebből a végül is langyos kis létezésből, s bár mind­máig nem hiszem el, hogy ténylegesen tudtunk, tu­dunk segíteni rajta, egy­fajta iránytűjévé vált ál­talános elégedetlensé­günknek; számomra le­galábbis minden dolgok ártatlan és kiszolgálta­tott mértékévé. Niki: agresszió az érzel­mek, az álságok és bevett mindennapi reakciók évezredes menetrendije .ellen. Kihívás, aminek nem tudunk, de talán szé­gyenlünk is megfelelni A kényelmes magáneg­zisztencia a gyarló emberi ego Jöldhöztapadtságát pil­lanattól pillanatra akaratla­nul is tanúsító kis vakarcs. Nem hagy (nem hagyhat) nyugodni bennünket, hogy neki sokkal rosszabb, és csak egyre rosszabb lesz, ahogy mindennek tudatéira ébred. Ha ébred egyálta- lán... * Miért, hogy a gyermeki ár­tatlanság, a riadtan mosoly­gó kiszolgédtatottséig szino­nimájaként azonnal és ön­kéntelenül a kutyaasszociá­ció ugrik be? Hűséges kutyatekinteté­ben az öröm és a feltétlen odaadéis, ugyanakkor a büntetésre, szidásra, verés­re génjeiben felkészült féle­lem. Az ártatlan kiszolgálta­tottak lankadatlan készen­léte. Az ember, ez a gyermek fölé tornyosuló óriás, bevall­va vagy bevallatlanul önma­ga torz paródiája, megdöb­ben és elcsügged, ha talál­kozik ezzel az ösztönökbe belevert gyermeki bizonyta- lansággal. , Nyújtom Niki felé a kezem, hogy megsimogassam a ha­ját. Arcán alázatos, ősin megkeseredett mosoly. A fé­lelmet a szemek tömör feke­tesége, na meg a beidegző- dött reflexek őrzik: hirtelen, továbbra is abba a mosoly­ba merevedve, arca elé kap­ja a kezét. — Niki, csak nem félsz tő­lem? Válasz nincs, csak ez a megmagyarázhatatlan, örökérvényű mosoly-biroda­lom: az ártatlanság gyaláza­ta, az ártatlanság, mint gya­lázat. Aztán, mint annyiszor, akár egy kis kutya, bújik hozzám, a kezemet simogat­ja, miközben én egyre ro- hadtabbul érzem magam. Szégyenkezem, igazán nem értve, mi okozza ezt a látszó­lag indokolatlan, mélu szé­gyent.. Időnként hülyének érzem ezt a helyzetet, végtére is mire jöl tetszelgőnk ebben a szerepben? Ez is csak igazo­láskeresés, menekülés. Le­het-e segíteni másokon, másokat eszközül használ­va önmagunkon...? * Niki bocsánatot kér, ha csíny tevésen éljük, és bo­csánatot kér, ha csak egy­szerűen útban van. Megyünk az utcán, és ö is­meretlen emberekre rákö­szön. Ehhez tudni kell hogy sokáig egy faluban élt, idős nevelőszülőknél. — Nikikém, nem kell min­denkinek köszönni — mond­juk neki. — Ja, bocsánat — vigyo­rog, és szinte belénkfészkeli magát. Mintha a lelkiismere­tűnket igyekeznénk tisz­tára radírozni, azzal, hogy Nikire órákat, napo­kat szánunk az életünk­ből. Ő hálás és hízeleg. Hiá­ba mondom neki, hogy Niki. ne hízelegj, mert nem szeretem a hízelgőket. Ennek ellenére ö maga a hízelgés. Akaratlan lé­tezése formálta örök ala­mizsnaelfogadóvá. Szóljuk az alamizsnát, szánalmas emberi gyen­geségünk bizonyítékát. * Gondoljunk bele: min­dent és mindenkit csak elfogadni. Aztán a szerep, a gyermeki lét réseiben, amikor nem figyelnek rád, amikor nem Jlgyelsz magadra: rendetlenked- nl. Ártatlan ősztőnlét a le­hetőségek réseiben. * — Apuka... — mondja, mint egy édesgyerek (micsoda szörnyeteg szóösszetétel és milyen előszeretettel használják a széplelkek), majd szinte ugyanabban a pillanat­ban, bocsánatkéröen, megszokva, hogy mindig javítania kell, elnézést kér, és a keresztnevemen bácsiz... Túl érzékenyek va­gyunk vagy túl sokat en­gedünk meg magunknak egy gyerekkel kapcsolat­ban? Niki alighanem végér­vényesen életünk felold­hatatlan görcse. Aztán Ion az 1932-ben alakult meg az IGE — az írók Gazdasági Egyesü­lete — azzal a céllal, hogy se­gítsen a nehéz anyagi helyzet­ben élő irodalmárokon, írókon, költőkön: gondoskodjék társa­dalmi és gazdasági érdekvé­delmükről. Alapítója és első elnöke Pakots József költő (1877—1933), polgári demok­rata országgyűlési képviselő volt. Még ugyanebben az év­ben javasolta, hogy egy óda- és novellapályázattal össze­kötve rendezzék meg az írók balatoni hetét. Pakots József az IGE-íróheteket a magyar írók parlamentjének szánta és minősítette. A nevezetes bala­toni eseményt — amelyet Ka- rafiáth Jenő kultuszminiszter nyitott meg és Albrecht királyi herceg zárt be — szeretettel támogatták Veszprém város, a balatonfüredi, a siófoki és keszthelyi fürdők igazgatósá­gai. Az írótalálkozó Veszprém­ben kezdődött, és szeptember elején Keszthelyen folytató­dott. Közben Siófokon Szabó Lőrinc szerkesztett egy mű­sort, amely az akkori költésze­tet mutatta be az olvasóközön­ségnek. Különösebb okom nincs rá, hogy épp most írjak e témáról, évforduló sem indokolja. In­kább a véletlen, amely kezem­re játszotta a részletes progra­mot, egy 20 oldalas, 20 fillérért árusított füzetet. Ebből meg­tudhatjuk, hogy Siófokon szep­tember 6—8-ig tartottak a ren­dezvények. Az íróhéten részt vevő írók-költők, művészek Siófokon, a Sió- és Flullám Szállóban (ma Bányász-üdülő) laktak. E kiadvány azonban több volt, mint egyszerű tájé­koztató, mivel az összejövetel célját, lényegét is megismertet­te és rövid eligazítást is adott az aktuális irodalmi kérdések­ben. Siófokon az irodalmi cenzú­ra, a szerzői jogvédelem, to­vábbá az írók és hozzátarto­zóik szociális támogatásának problémáiról hangzottak el előadások. Márai Sándor a magyar irodalom külföldi visszhangjáról, Vavrinecz Dezső,, A könyvsiker techniká­járól”, dr. Turnai Lajos pedig „az író orvosvédelméről” be­szélt. „A magyar írók bemuta­tója” címszó alatt Móricz Zsig- mondés Laczkó Géza előadá­sát hirdette e program. „Az erdélyi alkotó szellem válsága" c. téma ismertetése Ligeti Ernő feladata volt, melyet a többi résztvevő erdélyi író: R. Berde Mária, Tamási Áron, Szántó György és Szentimrei Jenő hozzászólása tett maradandó­vá, emlékezetessé. „A magyar líra Arany Jánostól” címmel a jelenlevő költők is színpadra léptek: Erdélyi József, Berda József, József Attila, Mécs László, Lampérth Géza, Kosz­tolányi Dezső, Falu Tamás, Fenyő László stb., a műsorban szereplő művészek közül An­dersen Felicia, Bállá Zsuzsi, Lehotay Árpád, Eőry Kató sze­replését őrizte meg az emléke­zet. A „mosolygó est” kereté­ben kabarészámokból Szegi Pál szerkesztett sikeres mű­sort. A balatoni íróhét résztvevői között találjuk többek között Nagy Lajost, Kodolányi Jánost, a Tibet-járó Baktay Ervint, a nyelvész Balassa Józsefet, az őslénykutató Lambrecht Kál­mánt, természetesen Supka Gézát és Pakots Józsefet, s a szórakoztató műsort bemutató Tersánszky Józsi Jenőt. Itt volt József Attila is, aki a találkozó emlékkönyvébe a következő négysorost rögtönözte: „Kezdetben volt IGE, aztán lön az IGE, köztünk ő a kapocs, azért jöttünk ide.” Illyés Gyula a találkozón nem vett részt, de küldött egy ódát, amely először a Nyugat 1932. október 1-jei számában jelent meg. Schöpflin Aladáré gyösz- szegezte a balatoni írótalálko­zó eredményeit, hogy egyértel­művé vált: az akkori nemzedék helyet követel magának Babi- tsék mellett. (Az adatokat M. Pásztor József 1984-ben köz­readott feltárásából vettem). A banketteken folyt a bor, és mindnyájan szerették egymást a kongresszus résztvevői. A panaszkodásban, no meg a Balatonban jól megfértek a kü­lönböző világnézetek. Az IGE mindvégig, az egymást követő zsidótörvények ellenére sem volt hajlandó különbséget tenni az írók között faji vagy feleke­zeti alapon. Tehát az IGE pusz­tán gazdasági segélyegyletből mindinkább ideológiai kohézió­vá lett: olyan ellenzéki szerve­zetté, amely minden különbö­zést megtűrt a tagjai közt, hatá­rozott magyarságtudatot köve­telve. Az IGE 1945 utáni tevékeny­ségének kutatása, még el nem végzett feladataink közé tarto­zik. Ami tény: hogy 1948-ban, több más irodalmi egyesülettel együtt, a belügyminisztérium feloszlatta az IGE-t is. . 1982-ben Cséby Géza író javaslatára emléktáblát állítot­tak fel Keszthelyen, majd 1983- ban a tokaji írótábor karolta fel az IGE lillafüredi megemléke­zésének ügyét. Lapozgatva a régi műsorfü­zetben, nézve a régi újságokat, az itt elhangzott előadásokat— egyet-kettőt meg lehetett sze­rezni —, fölvetődik a kérdés, miért van az, hogy Siófok, amelynek komoly magyar iro­dalmi hagyományai vannak itt, a Balaton-parton, annyira nem törődik ezekkel az emlékekkel, ezekkel a progresszív megnyi­latkozásokkal, amelyek pedig biztosítanának Siófoknak vala­mi helyezést, valljuk be: előkelő helyezést, a magyar kultúra életében. Hát még egy emlék­tábla sincs róluk sehol?! Pótoljuk a múlt hibáit! Őriz­zük meg emléküket! Matyiké Sebestyén József Würtz Ádám illusztrációja a Somogy legújabb számából

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents