Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)

1990-06-12 / 41. szám

1990. június 12., kedd SOMOGYI HÍRLAP 5 „EGYENRANGÚ FELEK VAGYUNK” Az észrevett tehetség Két tanár az Ipari Szakközépiskolából A pedagógusi pálya talán egyik leghálásabb, legszebb feladata észrevenni, meglátni egy-egy tanulóban a kiemel­kedő képességet és — sokszor bizony áldozatos munkával — továbbfejleszteni a megcsillanó tehetséget. A kaposvári Ipari Szakközépiskolában két olyan tanáregyéniséggel beszélgettem, aki élen jár a tehetséggondozás sikert hozó feladatában. Szabó Lászlóné négy éve tanít ebben az intézményben, 1981 -ben az ELTE kémia—fizi­ka szakán szerzett diplomát. Két tanévben a szentbalázsi ál­talános iskolában matematikát tanított, majd pedig gyermeke hároméves korától már a ka­posvári középfokú oktatási in­tézményben helyezkedett el. Diákjai mind a négy tanévben az Irinyi János országos kémiai verseny első tíz helyezettje kö­zött végeztek. A fiatalasszony rendkívül szerény, mondatfor­málására a matematikusok ra­cionális gondolkodása jellem­ző. Első szavaival a természet összehangoltsága és az emberi harmónia közötti párhuzamot ecsetelte. — Gyermekkori álmom volt, hogy tanár lehessek, ez talán a felejthetetlenül jó tanító nénim­nek — most is példaképemnek — köszönhető. Ebben az isko­lában talán azért jobb tanítani, mint általánosban, mert sokkal inkább egyenrangú felek va­gyunk tanítványainkkal. Szere­tem a diákjaimat — bár a fiúk egy kicsit nyersebbek, de őszin­tébbek is —, minden gond elle­nére. A lazaságot nem tűröm, elvárom, hogy mindenki tudja a dolgát. Azt hiszem, ez sokkal kevésbé matematikatanári, mint emberi gondolat. — Miért vállalja mindennapi teendői mellett a tehetséggon­dozást? — Nekem nem jelent plusz­munkát, sokkal inkább örömet, amikor látom, hogy a gyerekek is szívesen vállalják ezt a fel­adatot. Ebben a versenyben csak elsős és másodikos diá­kok vehetnek részt, tehát nincs az a motiváló erő — a felvételi kedvezmény —, ami az orszá­gos szakmai tanulmányi ver­senynél. Ez azt is jelenti, hogy a fiatalok magáért a tudásért, és nem a kedvezményekért ver­sengenek. — Az általános iskola meny­nyire ad jó tudásalapot a továb­bi képességfejlesztéshez? —Az én tantárgyaimat előíté­let övezi; azt mondják: a mate­matika, kémia és fizika nehéz, tehát megtanulhatatlan. Ez nem igaz, csak a koruknak megfelelő szinten kell oktatni, és mindjárt könnyebb megsze­rettetni. Én nem vagyok szigorú — állítólag —, de következete­sen követelek. S tisztelem a tanítványaimat. Horváth Miklós mérnök tanár 1972-től — diplomája megszer­zése óta—az Ipari Szakközép- iskolában tanít. — Alapvetően a gépészeti jellegű tantárgyak tartoznak hozzám. Ebben a csaknem két évtizedben nagyon sokat válto­zott a képzés szerkezete, eb­ben az iskolában azonban már hagyománynak nevezhető, hogy sok tehetséges diák tanul. Bár a terhelés nagyobb, mint a gimnáziumban, a műszaki ér­telmiség kellő meg nem becsü­lése miatt egyre kevesebb jó képességű gyerek jön hozzánk. — A diplomája nem arról árul­kodik, hogy tanárnak készült... — A középiskolát ebben az intézményben végeztem, gé­pészmérnök akartam lenni. Ta­lán a tanáregyéniségek és az egyetem hatasa, valamint az itt kínálkozó álláslehetőség irá­nyított erre a pályára. Ezt a vá­lasztásomat soha nem bántam meg. A tanár úr hogy is bánta volna meg, hiszen diákjai minden OSZTV-n sikerrel szerepeltek. Az idén már 15 olyan tanítvány­nyal büszkélkednek, akik a szakmai küzdelem első tíz leg­jobbja között végeztek. — A legmaradandóbb él­mény az első siker: 1974-ben Spingál László az ötödik lett. Ma már mérnök. Egyébként szerin­tem a versenyre való felkészí­tés nem jelent plusztevékeny­séget. Ez mindenképpen team­munka, a kollégákkal közös erőfeszítés. Az alap azonban a szakóra, s ez színvpnalas okta­tómunkát igényel. És még vala­mi: ezeket a diákokat nem kell noszogatni: önmaguktól is ér­deklődőek, tehát csak segítség­re van szükségük. Az ered­ményhez viszont szigorú köve­telmények kellenek. Tehát sze­rintem nem nehéz, és nem idő­igényes, viszont annál örömte­libb munka ez... Tamási Rita Fotó: Kovács Tibor *-----------------------------------------------------------------------------------------v G ránátkaland Valamikor 1945 tavaszán történt, amikor még Nagyba­jomnál háborúztak és a kapos­vári lakosság minden ízével ,élvezte" a hátországi front minden örömét. Nagyobbacska fiú voltam, mindent fürkésző, mindenhez értő és mindent megtapasztaló. Különösen pedig az akkor min­dennapos és egészen hétközna­pi játékaink, a különféle robba­nóanyagok vonzották az érdek­lődésemet. Oroszokat szállásoltak el hozzánk, egy szakaszt, akik munkaszolgálatosok voltak. Reggel mentek lapáttal, ásóval, este hullafáradtan vonszolták magukat. Úgy, ahogy megér­keztek, ledőltek és aludtak... Éjjel azonban fegyveres őrség vigyázott rájuk, elvégre is kato­nák voltak, ellenséges földön, nem volt ebben semmi különös. Ám az egyik éjjel felkeltette anyámat az őr, akit csak fu­ráknak" becéztek a többiek, mivel nem volt ki mind a négy kereke. Hucul fiú volt a mi du- rákunk, valamelyest tudott ma­gyarul is, különösen a károm­kodás minden zsargonát mű­velte nagy tudással és szeretet­tel. Szóval, felkeltette anyámat és megparancsolta, hogy süsse meg neki azt a hat tyúkot, amit az éjjel az őrség alatt rekvirált. Mint kiderült, a szomszédból. A kapitány különös bünte- ; tést szabott ki a furákra". I Megsüttette a hat tyúkot, fel is \ tálaltatta az udvaron szépen I terített asztal mellett. A tolvaj l duráknak pedig teljes felszere­léssel, vigyázzállásban kellett a nagy lakomát végignéznie. Nem kapott a finom falatokból egy darabot se. Meg is bosszulta rövidesen. Elment a front, továbbmentek a katonák. En meg azonnal ház­kutatást tartottam a lakásunk­ban, hátha akad valami használ­ható tárgy a katonák után. Talál­tam is egy tár puskalőszert. Egy tégla eltávolítása után férhettem hozzá. Éles szemem azonnal ész- revette,hogyezta téglát elmozdí­tották a helyéről. A hadizsák­mányt pártfogásba vettem, és el­rejtettem a szemközti partoldal­ba, ahol lyukat fúrtam, aztán a nyílást gondosan betapasztot­tam. Másnap éktelen kiáltozás köze­pette megjelent a durák három fegyveres őr és egy GPU-s tiszt kíséretében. Apámat a falhoz állí­tották és pisztolyt szegeztek a hátába. A mi emberünk levezette az őröket a szerszámosfészerbe és heves mozdulatokkal kivette a helyéből a téglát. Nem volt amö- gött bizony, semmi, csak egy ko­pott, viseltes cserkésznadrág, mivelhogy ezzel tömtem ki a lyu­kat. Mondanom sem kell, hogy a durákon töltötték ki az orosz ka­tonák mindazt a bosszút, amit ha jól meggondolom, apámnak kel­lett volna elszenvednie —, talán valahol Szibériában — holtáig- lan... Amikor elmeséltem a grá­nátkalandot, ezt mondta az én jó apám: —Édes fiam, megmentetted az életemet... Alig vártam az estét, hogy megnézzem az ominózus lőszer- készletemet. De a betapasztott lyuk üresen tátongott. Valami jótétlélek onnan is ellopta az át­kozott kincset, legyen boldog vele, ha azóta meg nem halt... Valaki, aki megszabadított az * apámra és a családra hárított sze-1 rencsétlenségtól, örökre! Lévai József Képzőművészeti kör az SMK-ban ÁRKON KÍVÜLI G Y ÖPMESTEREK? Kiállítás egy tanév terméséből Csendéletek, portrék, aktok kerültek falra a hónap elején a Somogy Megyei Művelődési Központ aulájában. A grafikák, festmények alkotói Weeber Klára szobrászművész és Sza­bados János festőművész kép­zőművészeti körében tanulják a szakma alapjait. A kiállított munkák az idei tanév beszédes bizonyítékai. Hogy csak ennyi tehetséges diák és fiatal művészjelölt élne Kaposváron? Nem hinném, hi­szen az iskolai szakkörökben minden bizonnyal megtalálható az ide járóknak a többszöröse. Miért volt mégis szükség önálló kör létrehozására? Nos azért, mert évek óta csak egy-egy ta­nuló került be Somogyból a képző- és iparművészeti főisko­lára. Az okokon eltöprengett Szabados Péter, az SMK igaz­gatója, s három évvel ezelőtt a két neves művész irányításával az intézményben megalakult egy tehetséggondozó műhely. — Igazából nem értük el cé­lunkat — jegyezte meg Szaba­dos János —, hiszen mi egyfaj­ta együttmunkálkodásra hívtuk a szakkörvezetőket. Azt vártuk, hogy a rajztanárok, képzőmű­vészek bekapcsolódnak majd a munkába. Nem értjük elzárkó­zásukat; éppen azért, mert mi kívül vagyunk az oktatásban működők körében kialakult hierarchián és szakmai félté­kenységen. Az idejáró 35—40 diák között ötödikes gyerekek éppúgy van­nak, mint huszonéves fiatalok. A heterogén csoportot a rajzo­lás, a formázás, a művészettel kötött jegyesség tartja össze. Ez a kiállítás az éves munkából ad ízelítőt. Egy vagy több kép mindenkitől falra vagy paraván­ra került. A legjobb munkák ezek, s alkalmasak az összeha­sonlításra, hiszen mind­egyiküknek fontos: lássák azt, miben kell még fejlődniük. Hetente kétszer találkoznak a kör tagjai, ám akik például szak­középiskolai vagy főiskolai fel­Vélemény a nemzeti alaptantervröl Gondolatok Jónás József cikkéhez A rendszerváltozással átérté­kelődnek, újrafogalmazódnak azok az értékek, amelyeket az iskolának közvetítenie, kialakí­tania kell. Az új értékek megha­tározása csak nemzeti köz- megegyezéssel történhet. Köz- megegyezésről pedig csak ak­kor beszélhetünk, ha az minél szélesebb társadalmi háttérre támaszkodik. Ezért én igen fontosnak tarta­nám, ha a Somogyi Hírlap ha­sábjain is minél több szervezet, egyház, párt mondaná el véle­ményét. Melyek azok az érté­kek, amelyek „ világnézettől” függetlenül minden iskola és fenntartó számára elfogadha­tó? Milyennek képzeli el az ez­redforduló iskoláját? Milyen le­gyen a sajátosan magyar euró­pai ember? A deklarált „értékrendből” már kaptunk példát. „A magyar iskola régi adóssága a humani­tás” — írja Jónás cikkében. Szerintem ez csak a jelenleg érvényes tanterv adóssága, mert az igazi pedagógus a való­ságnak nevelt, nevel. Bezárva maga mögött az osztályajtót — kint hagyva igazgatót, szakfel­ügyelőt, szaktanácsadót—tud­ta, neki „embert” kell nevelni, matematikával, fizikával is. Tudta, fontos a Thalész-tétel, de az még inkább, hogy a tanuló testéhez-lelkéhez béke legyen — hisz a tételt csak akkor lehet alkalmazni. Az a tény, hogy ok­tatásunk a válság ellenére nem katasztrofális, éppen nekik kö­szönhető; az önálló gondolko­dóknak. Én tőlük várom most is az alaptanterv végső megfogal­mazását és megvalósítását, hiszen annak szellemisége nem idegen számunkra. Az alaptanterv szükségessége fe­lett megoszlanak a vélemények —Székesfehérvár is ezt tanúsí­totta. Az ellenérzés megérthe­tő, és nem csodálható, az elmúlt évek tapasztalatában. Ott volt a 85-ös oktatási törvény — érté­kei felett lehet vitatkozni —, de máig sem teremtődtek meg a megvalósulásának anyagi fel­tételei. Ma sem tudjuk — még csak körvonalakban sem —, mit, mennyit szán az oktatásra az új kormány. Miből is teremtődnek meg a „humánus" nevelés fel­tételei? A „csak” állami kép­zésben részesülő tanuló ver­senytársa lehet-e a felvételin a máshonnan kikerülőknek? Lesz-e zöld útja a szegény sor­sú tehetségnek az egyetemig? A kérdéseket sorolhatnám, mely a kételyeket táplálja. Az oktatás várhatóan piacosodik. Itt a „szociális" jelző is elhagy­ható. Szerintem a nemzeti alaptan­terv azt is hivatott lesz garantál­ni — különösen, ha azt a parla­ment hagyja jóvá —, hogy min­den intézményben normatív úton teremtődnek meg mind­azok a feltételek, amelyek a megvalósuláshoz szüksége­sek- Beke László vételire készülnek, bármikor bejöhetnek. Az is megesik, hogy a művészházaspár ottho­nában ismerkednek meg az aktrajzolás titkaival. Ott is, itt is — a szakmát tanulják. A modell utáni rajzol a mintázást, a tech­nikát. S ha a tehetség kellő szorgalommal és kitartással pá­rosul, akkor a fiatal pályára tud kerülni. — Teljesen spontán módon dolgozunk. A lényeg az: helyes irányba terelni azokat, akik ta­nulni jöttek hozzánk. Ne gon­dolja, hogy mi afféle Szaba­dos—Weeber iskolát akarunk teremteni. Szó sincs erről! Csu­pán meggyőződésünk és tisz­tességünk diktálja azt, amit napról napra művelünk. Sajnos, az oktatásban igencsak háttér­be szorultak a készségtantár­gyak. A szaktanárok nem álta­lánosságokra és összefüggé­sekre terelik a figyelmet, hanem nehezen összehangolható epi­zódokra. Ennek a következmé­nye, hogy a tanulók azonosul­nak a szemlélettel. A gyerekek képességeihez szokott elkép­zelésekkel szembesülnek a rajzórákon. Pedig az ügyesen tartott ceruza nem elég a tehet­séggondozáshoz, intellektus is szükségeltetik... — Soha nem fordult meg a fejükben, hogy tanárként is dol­gozzanak? — Mi árkon kívüli gyöpmeste- rek vagyunk. Soha nem érez­tünk hajlamosságot arra, hogy rajztanárok legyünk. Láttuk, hogy a pedagógusok milyen elvárások szerint dolgoznak, s nem vetődött fel, hogy akár álta­lános iskolában vagy gimná­ziumban tanítsunk. Bízzunk abban, hogy az iskolatípusok módosulnak majd, s a gyerekek kiszolgáltatottsága megszűnik. Mi ezt a pályát önállóan csinál­juk, bár nem lenne rossz, ha egy festő, egy szobrász pedagó­gusként is tevékenykedne. A képzőművészeti kör talán kárpótlás mindezért. A csalá­dias, baráti légkör, a kényel­mes, ám céltudatos munka so­kak gondolatvilágát gazdagítot­ta s adott hitet az alkotáshoz. Nemcsak a Szabados—Wee­ber házaspár, az SMK igazga­tója is bízik abban, hogy e szel­lemi műhelyben a fiatalok meg­tanulnak profi szinten rajzolni, s a tapasztalatokat a megye szakkörei is mielőbb hasznosít­ják majd. Lőrincz Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents