Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-05 / 9. szám
1990. május 5., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 em bír máshova nézni, mert előtte ott van az üdülő, tavaszi nagytakarítás előtt, üresen, és hiába festették át, pontosan érzi, hogy valamikor itt nyaralt. Valamikor, harminc évvel ezelőtt. Vidám április van, lépésben hajtanak az úton, hátul a két gyerek, Emma mellett a húga kisfia, nagyon kiválóan elbeszélgetnek, minek szólna nekik, mit láthatnának, kicsik, nem érdekli egyiket sem egy felnőtt emléke. Azt se vették észre, hogy megálltak és ő kiszállt. Lassan ment a kerítéshez, mégis valahogy úgy, mintha egy idegen erő kényszerítené az üdülő elé, mert hiszen soha nem szokott ő visszanézni, könnyesen elmerengeni a múlton. Megvan ő még valahol? — kérdi magától, és fáj a kérdés, mert olyan pillanat ez, amikor egészen biztos benne: a hatéves önmaga nemsokára kifut az erkélyre, aztán ledobog a falépcsőn, a falépcsőnél egy kerek kis ablak, nézi a Balatont, fut a partra a kislány, összetalálkozik a szomszéd kisfiúval, hintáznak, játszanak a köveken, lobog utána a kioldódott szalagja és nevet. Nem bír visszamenni a kocsihoz, pedig a két gyerek túlságosan is élénk, mozgékony, lehet, hogy ők is kiszálltak már. Attila nem tud órákig nyugodtan ülni, és Emma sem. Az apja! Ő is rögtön kinéz arról az erkélyről, tornászik, a vállára dobja a törülközőt, rávigyorog a két kicsire, elrohan mellettük, beugrik a vízbe, és az egyáltalán nem furcsa tőle, hiába haPAP GÁBOR Anya A férfiing gallérjától lefelé - hajtogatáskor - egy gombolást mindig kihagyott; a cipőfűzőn két apró csokrot kunkorított. Hamuszín tettek fakították életét? A szerelme, kapcsos szeretete hangtalan áradt s iszap nélkül ülepedett... Talán az ősanyák csontjainak árnyéka merevítette létét? A lélek sugárzó foltjai jelentek meg testén s körötte mézsárga udvara a holdnak. UTASSY JÓZSEF Anyám vasal Ingem kék hullámaiban cirkál egy villangó hajó: a forró villanyvasaló. Elnézlek hosszan, szeretve. S mint a gyöngyházfényű gombok, mosolygok rád és mosolygok. Holnap virágvasárnap lesz, este kádban meg is fürdetsz, s a templomba, Isten elé tisztán küldesz, tisztán küldesz. lőtt tíz éve> tempózik, a lánya visít, vigye be őt is, úsztatja, feldobja, ugrál a vizen a nap, aztán kézenfogva mennek ebédelni, az anyja rosszkedvűen végignéz rajtuk, mindkettőjükből csöpög a víz és nincs rajtuk papucs. Beindítja a kocsit, a gyerekek felnevetnek valamin, észre se vették, hogy megálltak. Gépiesen hajt a villájukig, rámosolyog a két kölyökre, bepakol mindent, a rácsos dobozban megmoccan a nyúl, hozzáhaszél, amilyet még nem látott, és sikongva ugrált, nehogy elérje a felcsapó víz. A Deseda — gondolta dacosan — nem ugrál fel, mint ez itt, és szebb is, hiába kisebb. Otthon is szürke szél fúj, hideg van, valódi hideg, de azért kifut a házuk elé és körbeforog a fűben, mert megint itt a Deseda és az ismerős házak. Kit érdekel bármi más ezeken kívül, és dehogy megy. be, odabent is hideg van a hallgatástól. Emma és Attila virágot szed1 Első kép jol, megnyugtatóan susog neki, beviszik a tojásokat. Olyan harmonikus a kép: fehér a villa fala, sok a virág, rózsaszínű virágok a mandulafán, a függöny kedvesen hajlik, csokorba kötve alul, ibolyaillat, a kutya rohangál, örül, a nyúl biztonságban, mégis a régi üdülőt látja. Amikor hazaindultak, a viharra gondolt, hiszen az utazás napján is goromba az idő, ő meg is csúszott a sárban, az anyja dühösen ránéz, az apja vállat von, nem számít a sáros harisnya—előző este a társalgóban a felnőttek két hulláról beszéltek, nemrég vetette ki őket a Balaton. A tavat nem szereti igazán, iszonyodva hallgatja, hogy ölni szokott. Este kivitte az apja a stégre, rángatta a haját a szél, akkora -----------------,-------------------------------n ek, rátaposnak a virágágyakra, de nem szól, minek szóljon, legyenek csak idekint a kutyával, Attila vigyáz Emmára, amíg ő megfőzi és megfesti a tojásokat. Semmi titok nincsen a húsvét körül, a két gyerek fogja a fonott kosarakban elrendezni az édességeket, most indulnak füvet szedni, a fű, az hozzátartozik, az ünnephez, kell a kisnyúlnak is, a kis szürkének, aki már nem annyira kicsi, tegnap látták már azt is, holnap játszanak vele. A gyerekkori húsvétokon is mindig sütött a nap. Mit emlékezik most folyton a régi dolgokra? Apa azt kérte tőle, ne gondoljon rá, és ő elfogadta, de akkor is látja apát nevetni, önmagát is vele, pedig a fényképeit se szokta nézegetni, minek játszani a múlttal. Egyszer már ki kéne békülnie vele. A nagymama hagymahéjban főzte a tojásokat, ő rajzolt rá mintákat is. Most hirtelen gyerekesen megörült a másnapi sonka—tojás—torma reggelinek, körbenézett, látják-e a gyerekek, megkóstolta mindhármat. — Anyu eszik, a holnapi reggelit, és mosolyog — jelentette odakint Emma. Attila vigyorogva megjegyezte, a felnőttek éppolyan torkosak, mint ők, kár a gőzért, és felbontott egy csomag cukrot, amit még tegnap csent el a húsvéti édességek közül. Kinézett az ablakon. A kutya aludt, a nyúl szöszölt a ládában, a két gyerek cukrot evett, ment minden, ahogy máskor, csak éppen jobb kedvű volt, mint más napokon. Nemsokára megjön a férje, a többi családtag, és ő szeret velük lenni, fjásnap nem két gyerek ugrált az ajándékok körül, hanem három, egy ismeretlen, copfos kislány. Hasonlított Emmára, felvett egy csokinyulat és elfutott. A kerítésen túl egy férfi várta, kézen fogta, mindkettőjük talpa csattogott a vizes papucstól, szokatlan volt ilyen időben, hogy fürödtek volna a tóban, és csak mentek, mentek a fasorban, aztán befordultak ahhoz az üdülőhöz, ahol előző nap olyan sokat vártak. Emma arra gondolt, milyen furcsa, hogy anya, aki úgy szereti a gyerekeket, nem is szólt ehhez az idegen copfoshoz, csak mosolygott és addig nézte őket, amíg el nem tűntek a kapu mögött. VÖRÖS MÁRTA TÁRCÁJA „Krémes-ügy" Monológ dialógusban — Véletlen, hogy itthon találtál. Éppen most jöttem a temetőből. — Azért jöttem most! Tudtam, hogy ott vagy, meg tudtam azt is, hogy ez a nap számodra mindig egy kicsit nehezebb a többi napnál. Talán köny- nyebb lenne, ha beszélgetnénk... — Köszönöm. Csak ne zavarjon a zaj. — Milyen zaj? — A konyhából jön. Hallod?! A sárgaréz habüstben anyám veri a tojásfehérjét. Krémest süt. Nincs az a mestercukrász, aki ilyen nyolc centi magas, csodálatos remegő habú krémes csodákat tudna gyártani! — A habüst a konyhádban a falon lóg. Ez a konyha meg már régen nem az a konyha. De értelek! Az emlékek... — Nem tudom, hogy miért pont ez „ugrott be”. Pedig én voltam a gyerekek között, sőt az egész családban az egyetlen, aki soha, még csak meg sem kóstoltam azt a krémest. — Lehet, valamiféle lelkiismeret-furdalásod van? — Lehet. Mert valójában nagyon sajnálom! Ha csak egyszer is ettem volna belőle, talán most más pillanat jött volna kézzelfogható közelségbe hozzám. — Túlzásba viszed az effajta töprengést. Nem szeretted a krémest, azóta sem szereted — és kész! Ezzel nem bántottál meg senkit. — Gondolod? Én nem vagyok ebben olyan biztos. Sőt! Az évek múlásával egyre inkább úgy érzem, nem lett volna szabad makacsul ellenállnom. Mert az a krémes valóban csodálatos volt! Mindenki és mindig elragadtatással dicsérte. Csupán én voltam az egyetlen, aki még megkóstolni sem voltam hajlandó. Most csak képzeld el! Hogy eshetett ez neki? — Mondom, hogy túlzol! Olyasmin rágódsz, meditálsz, emészted magad, ami — már bocsáss meg — lehet, hogy egyszerűen egy kicsit nevetséges. — Sajnálom, hogy nem egészen értjük egymást. Képzelj el valakit, aki szívét, lelkét, tudását, képességét beleadva alkot valami nagyszerűt, amire mindenki azt mondja: ez igen! Egy pedig, aki a legközelebb áll hozzá, mert a gyereke — egyszerűen még szóra sem méltatja. Nem érzékeled ennek a súlyát? — Hallgatsz. Lehet, hogy neked is van egy „kré- mes-ügyed”? Azt hiszem, legalábbis megkockáztatom a véleményem, hogy voltaképpen mindenkinek van! Csak akad, aki megvonja a vállát, van aki olyan lelki, szellemi alkat, hogy egyszerűen fel sem vetődik benne az ilyen gondolat. — És kinek jobb? Neked, aki most érzed a soha nem kóstolt, mindig visszautasított vanília illatát, vagy annak, aki egyszerűen kihagyja az életéből a „krémes-ügyet”? — Más helyett nem tudok beszélni, más bőrébe nem bújhatok, más fejével nem gondolkodhatok, más szívével nem érezhetek. Ha mégis hasonlításra kérsz, meglehet, hogy nekik könnyebb. Sőt, szinte bizonyos, hogy könnyebb! — Hiszen — ahogy szokták mondani — egy gonddal kevesebb! — Pedig ők sem szerették kevésbé az édesanyjukat, mint te, és bizonyosan fordítva is ugyanúgy volt... — Látod, most én sóhajtottam, és hallgattam. Nem tehetek róla. Ahogy jöttem hazafelé a temetőből, nekem a krémes jutott az eszembe, meg az, hogy nagy hiba, ha mulaszt az ember. Kivált, ha jóvátehetetlenül! Ezért hallom most a konyhából a hangokat, és most szívesen ennék is krémest... De — te mondtad —, a habüst a falon lóg, és ez a konyha már nem az a konyha... (Vörös Ferenc rajza) GYŐRI LÁSZLÓ ÖZVEGYEK Nekem özvegy volt mindkét nagyanyám. Olyan régesrégen éltek özvegységben, hogy már az volta természetes, ám én mit annak néztem, ha ugyan, ősmélyen más, természetellenes volt nekik; elbírtak volna tűrni igazibb állapotot is, minta feketét— anyám anyjának lánykori neve épp ellenkezőleg egyenest Fehér Mária volt. Kicsi, szelíd, kövér asszony, nem özvegyi módon szikár, mint Király Etelka, a paraszt Elektra, a másik, az antik, a szigorú görcsehasogatón makacs haragú. Ameddig él... Próbálom megfogalmazni a kérdést. ki az anya? Az anya az a kislány, aki a babáját felöltözteti saját egykor hordott kis réklijébe, játszóruhájába? Nem. Ő még nem az anya. Az anya az a kislány, aki felöltözteti a babáját saját egykor hordott kis réklijébe és játszóruhájába, azután leveszi róla, összehajtogatja és elteszi, mondván: ez jó lesz majd az én kislányomnak! Az anya az a kamaszlány, aki boldog, ha idősebb nővére, rokona, szomszédja megengedi neki, hogy ő vigye sétálni a kisbabáját? Nem. Nég ő sem egészen anya. Az anya az a kamaszlány, aki minden undorodás nélkül kibontja az időlegesen rábízott csecsemőt a pelenkából, kidobja annak tartalmát a vécékagylóba, utána nyugodtan kezet mos, megmossa a baba popsiját, és igyekszik megtanulni, hogyan is kell tisztába tenni a kicsit! Folytatom. Az anya az a fiatalasszony, aki az esküvője napján megfogadja, hogy legalább három gyereket fog szülni. Persze attól is anya marad, ha csak egyet vagy kettőt szül. De azt gondolom, igazán akkor lesz anya, amikor megtudja, hogy életet hord magában, és ettől kezdve, ha addig tette is, leszokik a dohányzásról, nem gyújt rá egyetlen cigarettára sem, visszautasítja a kínált szeszes italt, s mindenben úgy igyekszik élni, hogy minél biztonságosabban szüljön egészséges kisbabát. Igen, az anya az, aki készül rá, aki megszüli a gyermekét. Vagy még ez sem egészen az anya? Ez már majdnem, de valóban nem egészen. Az anya az, aki táplálja, gondozza, neveli, óvja, tanítja, okosan szeretve vigyázza kisgyermeke minden lépését. Ő már anya. És anya marad addig... Nemcsak addig, amíg lábra állnak a gyermekei, míg nagymama nem lesz. Ő anya marad addig, ameddig érzi, hogy szükség van rá, ameddig nemcsak kap, hanem adhat is — ajándékot, szeretetet, gondoskodást, vagy akárcsak szerető gondolatot. Anya marad addig, ameddig él. Talán furcsán hangzik, de élet nélkül nincs ÉLET, és életet adni a legnagyobb dolog az életben. És ez csak az anyának adatik meg, az Anyának, akit május első vasárnapján köszöntünk. (Sárdi)
