Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-05 / 9. szám
1990. május 5., szombat SOMOGYI HÍRLAP 5 Vertike Andrea Varga Éva Varga Katalin Lovas Andrea Monok Bea Rozsos Gábor Végzősök között VONZ ÉS TASZÍT A PÁLYA Hat fiatal, végzős tanítóval ülök szemben, tekintetükből nem sok bizakodás és öröm olvasható ki. Kiderül, hogy nemcsak az elmúlt három diákévet búcsúztatják nehéz szívvel, hanem a közeljövő állásgondjairól is elég keserűen nyilatkoznak. Rozsos Gábor már nős. Nevetve válaszol kérdésemre: — A szokásostól eltérően nem én tartom el az asszonyt, hanem ő engem. Két éve vagyunk házasok, a feleségem már tanít. Én pedig balhgok kilincstől kilincsig, pedig -supán tanítani szeretnék. Úgy érzem, az életemben vége van valami jónak. — Hogy mit ér a tanítóképzős diploma? — kérdez vissza. — A közvélemény és jómagam szerint is ez a szakma inflálódott, az oktatás csődben van. A három évet pedig eltöltöttük; a felvételitől számított időszakban azonban ellustultunk, nem kellett strapálni magunkat. Az irodalomtanárnő „mi a véleménye?” kérdésére egyszer úgy válaszoltam: köszönöm, hogy végre gondolkodhatom. Azt hiszem, hogy az egész oktatási rendszerünkre az a jellemző, ha valaki eltér az átlagtól, nem tudnak vele mit kezdeni. A folyamatban levő rendszerváltás sem segített rajtunk: akkor nem kellett gondolkodnunk, most mindenki puffogtatva mondhatja a véleményét. A hatalmas mennyiségű tárgy a minőség rovására ment, azt viszont, hogy egy gyermeket meg tudunk-e tanítani írni—olvasni, azt senki nem kérdezte. Sokat köszönhetünk viszont azoknak a pedagógusoknak, akik a tanítási gyakorlatokon foglalkoztak velünk. — Nem is mernénk elvállalni egy első osztályt — helyeselnek többen is. — Hát..., én megtettem — mondja szerényen a pécsi Lovas Andrea. — T ermészetesen nagyon félek a feladattól, mégis örültem a lehetőségnek, hogy Pécs közelében, Szabadszentkirályon „kaptam” egy elsős osztályt. Mindig kicsiket szerettem volna tanítani, s úgy érzem, most révben vagyok. — Legalábbis azt hiszed! — fűzik hozzá társai, nem kis malí- ciával. Hátuk közül Lovas Andreán kívül még Varga Éva „van révben”. — Előttem két államvizsga áll, ugyanis egyszerre kapom meg az óvodapedagógusi és a tanítói diplomát. A pécsi nevelési központban kaptam állást azzal a feltétellel, hogy a kísérleti óvoda-iskolában tanítok. Ez nagyszerű feladatnak .ígérkezik, ugyanis háromtól tízéves korig ugyanazon pedagógiai elvek szerint lehet alakítani a gyereket, fejleszteni a személyiségét. Mielőtt ez az állás biztos volt, sok helyütt érdeklődtem. Hiába, még napközis állást sem tudtak biztosítani. Számomra rettenetes volt a felismerés: az igazgatók berzenkednek a képesítés nélküli pedagógusok „lecserélése” ellen. Tudom, rossz aszó, de nem találok jobbat. Ugyanakkor hamarosan diplomával a zsebben, a végzősök egyharmadának van csak állása. Még mindig meg kell küzdeni az öcsi-bácsi- nagynéni „című” protekcionizmussal. Nagyon örülök Pécsnek, szeretem azt a várost, ám ég a képem Andrea miatt, akinek a szülővárosában nem jutott álláshely és falun kell tan íta- nia. — Hát ez az! A főigazgatónknak a ballagáson nem sok sikert kellett volna kívánnia, hanem jó álláshelyeket — mondta némi keserűséggel Rozsos Gábor. — És bánt bennünket a rangsorolás is: „Kedves egyetemisták, főiskolások és tanítók!” Pedig a legnagyobb és legszebb feladat a gyerekeket megtanítani írni— olvasni. Az első néhány diákév meghatározó a gyerek életében. Monok Bea négy év alatt végezte el a főiskolát: egy tanévet „kihagyott”. — Egy évet az Egyesült Államokban töltöttem: egy tíz hónapos kislányt bíztak a gondjaimra. Azt hiszem, hogy a nyelvvizsga, amelyet hamarosan szeretnék megszerezni, segítené az elhelyezkedést. Most azonban még sem állásom, sem pedig elképzelésem nincs. Szívesen visszamennék még egy évre Washingtonba. Szüleim kérésére a diploma miatt jöttem haza, mert szerintük egy diplomával bármit lehet kezdeni. Bármit! Hát én mindent megpróbáltam, de sikertelenül. Végigjártam többek között a Bala- ton-parti nevelőotthonokat is, ám mindenütt tanári végzettséghez kötötték az állást. Biztos vagyok abban, ha lenne állásom, nem vágyakoznék az USA-ba, hiszen nem akarok ott élni, az csak egy vonzó lehetőség. Monok Bea rendkívül határozott egyéniség, s bár ő maga is „munkanélküli”, megpróbál lelket önteni társaiba. Nem nehéz elképzelni a katedrán, vagy amint a padok között igazgatja a papíron a nebulók tétova kis ujjait. Nincs elkeseredve; ez személyiségéből fakad. Rendíthetetlen optimizmusa bizonyára átsegíti ezen a nehéz, munkát kereső időszakon. — A nyelvtanulásra sokkal nagyobb gondot kellene fordítani a főiskolán — folytatja. — A teljesen fölösleges tantárgyakat, az oroszt más nyelvvel kellene helyettesíteni. A diploma egy nyelvvizsgával sokkal többet érne. — Én is a nyelvtanulás miatt megyek külföldre — fűzi tovább a gondolatot Varga Katalin. — Hamarosan Kanadába utazom; ezt a lehetőséget bűn lenne elszalasztani. Bár a tanítási gyakorlaton igyekeztek elvenni a kedvemet ettől az igen szép feladattól, megingatták a hitet bennem, hogy igenis meg tudom csinálni, mégis tanítani akarok. Négy évig tanultam angolul, és ha hazajövök, megszerzem a nyelvvizsgát. És tanítani fogok! A komlói Vertike Andreával már sokszor találkoztam. Többnyire a színpadon állt, s én csodáltam szép kiejtését, határozott mozgását a reflektorfényben. — Ha kívánhatnék valamit, angol nyelvterületen szeretnék egy évig élni — cseng össze gondolata az előtte szólókéval. — Természetesen a nyelvtanulás miatt. Mindenképpen hazajönnék, de nem tanítani. Ugyanis azt hiszem, hogy az átlagnál egy kicsit több művészi hajlam van bennem: szeretem a színpadot, a reflektort, szeretem érezni a csöndet, amikor szavalok. A szép magyar beszédért Kazinczy-díjat kapott fiatal lány tervei, céljai igen határozottan körvonalazódnak, megvalósításukat azonban Andrea visz- szafogottabb személyiségéből, halkszavúságából fakadó tényezők gátolják. Ez a társai véleménye is. — Ahhoz, hogy elérd a céljaidat, nagyon akarnod kell; kitartóbb legyél, és erőszakosabb —sorolja tanácsait Monok Bea. — A tévé az én világom — mondja magyarázatképpen Vertike Andrea. — Bemondó szeretnék lenni, riportokat készíteni és ott ülni a kamera előtt. A Kapos Tv már leadta egyik riportomat, ám az én célom a Magyar Televízió. Ehhez kell nekem a nyelvtudás is. Elhatároztam, hogy néhány nap múlva felutazom Budapestre, és Kertész Zsuzsától kérek tanácsot. Összegezve tehát: bármennyire szeretem a gyerekeket, nem látom értelmét ennek a három évnek. — Pedig az indexe alapján kitűnő pedagógus lenne—vágnak közbe a többiek. — Nem vagyok elkeseredett — folytatja Andrea —, csak az átlagosnál sokkal nagyobb fába vágtam a fejszémet. De bármennyire kemény az a fa, engednie kell az akaratomnak. Képernyőre akarok kerülni! S ha visszatekintünk: mi az, ami valamennyiükben mély nyomot hagyott? A három együtt töltött év: a barátságok és szerelmek, a nagy bulik, az éjszakába nyúló beszélgetések kora. „Négy napja sírunk” — hangzott el egyikük szájából. „Nem a főiskoláért. Egymásért..." Ezek a fiatalok kicsit becsa- ppttnak érzik magukat, s nem vigasztalja őket az sem, hogy a friss diplomás mérnök és a közgazdász, az orvos és a jogász esetleg hasonló gondokkal küzd. Valamennyien csupán dolgozni akarnak... Tamási Rita Fotó: Kovács Tibor ____________A PORTUGÁL TEA RECEPTJE...____________ D iáknapok a Táncsicsban Választási hadjárat — Portugál teaház — Házaspárbaj „Legszebb napunk ez a mai, igazgatónk lesz a Gazsi"—többek között ez a felirat fogadta a betérőt a Táncsics gimnázium folyosóján. Diáknap volt: vidámság, zene, sport, játék... Csütörtökön rádiós vetélkedővel kezdődött a ,.diákuralom'’. Osztályok versenyeztek egymással cserebogárgyűjtésben, lekvároskifli-fogyasztás- ban, sőt abban is, hogy melyik fiú a legszebb lányt Beöltözve... A nap fénypontja volt, hogy komoly „választási hadjárat” után, megalakult a Halmos— Gelencsér koalíció. Rögtön át is vette az iskola irányítását. Ők nyitották meg a teaházat is, ahol holland, francia, portugál és orosz teakülönlegességekkel kedveskedett a III. c osztály. Kovács Melindától és Veverán Mónikától — a teaház két csinos felszolgálójától — tudom, hogy a különleges teák mellé a finom süteményeket is a tanulók hozták. A fogyasztás nem volt ingyenes, és az itt befolyt összeg az osztály zsebpénze lesz. A forgalomból ítélve lesz mit aprítani a „teába”. Ám hátha mást is érdekel: Mónika diktálta is a portugál tea receptjét: tej, fahéj, mazsola, víz és 1 filteres tea. Délutánra várták a két diákigazgató által beígért 500 palacsintát, ezzel is javítva a menzát... Pénteken a nap egyik izgalmas programja volt az angol vetélkedő, a Magyar—Amerikai (USA) Baráti Társaság rendezvénye. Hat 3 fős csapat vetélkedett egymással angol nyelven. A kérdések elsősorban az Amerikai Egyesült Államok ismeretére vonatkoztak, illetve játékos nyelvi feladatokat kellett megoldani. Böhm József tanár úr a vetélkedő kapcsán említette, hogy a napokban kapta meg a társaság Király Béla profesz- szor, országgyűlési képviselő ajándékát, 2200 dollárt, ezen fénymásolót vásárolnak, s így végre kulturális és nyelvgyakorló anyagokat adnak majd a diákoknak. Beszélgetésünket két fiú izgalomtól remegő hangja szakította meg. — Tanár úr kérem, segítsen! Vermes tanár úr mikor házasodott meg? — Böhm tanár úr gondolkodott és számolt. — A szomszéd teremben ugyanis folyt a „házaspárbaj”. Kint az udvaron tojásokat dobáltak egymás felé a párok. Az nyert, aki a legtovább bírta — a tojás leejtése nélkül. Hatalmas üdvrivalgás kísérte a versenyt. A diáknapok tegnap este bállal fejeződtek be. Hunyadkürti Ilona Hazaérkezett a Tóth Lajos iskola vegyes kara SIKER BELGIUMBAN Tegnap hajnalban érkezett haza Belgiumból a kaposvári Tóth Lajos Általános Iskola vegyes kórusa, amely Zákányi Zsolt karnagy vezetésével nagy sikerrel szerepelt a neer- pelti kórusfesztiválon. A legrangosabb kategóriában nyerte el az első helyezéstI Hajdú Tibor 8. osztályos tanuló, aki már hatodik éve énekel a kórusban: — Kétnapos autóbuszos utazás után érkeztünk meg Ha- mont városába. Családoknál szállásoltak el bennünket. Nagy élmény volt az első fellépésünk; flamand, német, latin és magyar nyelven énekeltünk közösen a hamonti vegyes karral. Kazettán előre elküldték ők is, mi is az itt elhangzó dalokat; volt időnk megtanulni. A fesztiválon látványnak sem volt rossz a 107 kórus közös felvonulása a sportcsarnokban. Este eredményhirdetés és utána gálaműsor volt. — Hajnalban érkeztetek haza. És most, kora délután már próbál a kórus? — Délelőtt pihentettünk. Délre kellett bejönni, mert szombaton ismét fellépésünk lesz: három város kórustalálkozóján Zalaegerszegen. — Nyolcadikos vagy, ezzel a kórussal ez volt az utolsó külföldi utad. Hiányozni fog a „csapat”? — Már hagyománynak számít, hogy iskolánkból sokan a Vikár Kórusban folytatják az éneklést. Zákányi tanár úr jelezte, hogy szívesen látna ott is. Gratulálunk a rangos fesztiválhoz! H. I.
