Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-17 / 19. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP —NYUGDÍJ ÁSOK OLDALA 1990. május 17., csütörtöl Aranylakodalom és névadó egy napon A szerelem szeretetté szelídült Kései találkozás Kettős ünnepet tartottak május ötödikén egy kaposvári családban: Majer József és felesége, Ágoston Mária ekkor ülte aranylakodalmát! Az ötven év utáni kézfogót a házasság- kötő teremben és a Nagyboldogasszony templomban ismételték meg, s a legkisebb dédunoka, a négy és fél hónapos Bence is ekkor kapta nevét. Az „ifjú pár”, a takaros Árpád* utcai házban e napon újra átélte azokat a perceket, amelyeket egykoron akkor 19, illetve 22 évesen fogadtak örök hűséget egymásnak a szigetvári templomban. A boldog frigy előtt két „Holtomiglan—holtodiglan” évvel ismerkedett meg a két fiatal. Mária Bakházán élt néhány holddal gazdálkodó szüleivel, József alkalmi munkákkal kereste kenyerét. Az esküvő után a férj szülei fogadták be a fiatalokat, akik tíz év elteltével költöztek a somogyi megyeszékhelyre. — Életünknek nehéz korszaka következett ezután — mondja a ház ura. — Fél évig egy szobában laktunk a Gyár utcában, majd egy zsidó háztulajdonos főbérlői lettünk: egy hajdani üzlethelyiséget kaptunk meg, s ha a feleségem nem mosott fel mindennap, rögtön éreztük a petróleumszagot... — Kilenc év után fogtunk hozzá az építkezéshez—veszi át a szót Majer Józsefné. — Férjem a mentőszolgálatnál dolgozott (onnan is ment nyugdíjba), én a postánál helyezkedtem el. 40 ezer forintos kölcsönt kaptunk, amelyhez hozzátettük a saját megtakarított pénzünket, s nekiláttunk az alapásáshoz az akkor még északi körúton lévő telken. Fogyott a pénz és megesett, hogy újabb kölcsönt kellett kérnünk. Kaposvár egyik nőgyógyászának segítségét ma sem felejtjük el... A kétszobás családi házat később további két szobával bővítették, hiszen leányuk szintén itt lakik a férjével. És a fiata- Ipk, Bence szülei ugyancsak az Árpád utcai házban élnek. Négy generáció találkozik e falak között nap nap után. Hangos szó ritkán hagyja el bármelyikük ajkát. Békességben, szeretet- ben múlnak a hónapok, az évek. A szerencsére egészségnek örvendő házaspár tavasztól őszig Boglárlellén, egy 32 négyzetméteres faházban múlatja az időt. A 100 négyszögöles szőlő és a veteményeskert mindig ad munkát. Ha elfáradnak, kiülnek a hűsre, előkerül a könyv, az újság. A házigazda a történelmi regényeket kedveli legjobban. Minden hónapban csak egyszer — nyugdíjfizetéskor — jönnek haza a tópartról. A vázákban kálák, gerberák, rózsák és szegfűk díszlenek. A Együtt a négy generáció szeretet és a megbecsülés virágcsokrai ezek. A legszűkebb családi kör gyűlt össze a Béke sörözőbeli ebédre; a feleség húga Pécsről hozta el ajándékát. Délután, ezen az örömünnepen, kellemes muzsika mellett, zamatos fehér bort és kávét kortyolva jólesik nosztalgiázni. Az ünnepeltek—igaz, szemükben egy-egy könnycseppel —, visszagondolnak a gyorsan tovatűnt évekre. Az együtt töltött évtizedek folyamán a szerelem szeretetté szelídült, és sohasem csapott át gyűlöletbe. Minden bizonnyal voltak kisebb- nagyobb összezördülések, ám akkor egyikük mindig tudott hallgatni — szerintük ez'a jó házasság titka... Lőrincz Sándor Fotó: Jakab Judit Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Áldott emlékezetű édesapám, amikor az első világháború után hazatért az orosz hadifogságból, sokszor beszélt Gyanó János nevű katonatársáról, akivel együtt járták meg a frontot, és a hadifogságban is együtt voltak. Azt is többször említette, hogy kedves barátjának hasonló korú fia van, mint én vagyok. Gyanó János a Baranya Megyei Turonyban lakott, mi a Szigetvár melletti Botyka községben. A két falu elég távol esik egymástól, és az akkori közlekedési viszonyok között nehéz lett volna meglátogatni egymást, no és a gazdasági helyzet sem volt olyan, hogy erre sor kerülhetett volna. így néha levélben írták meg egymásnak, amit fontosnak gondoltak, de az is megesett, hogy a két község között, Pécsett találkoztak egy-egy vásár alkalmával. Áz utóbbi években sokszor eszembe jutott, amit édesapámtól hallottam, és vártam arra — szegény édesapám már nem élt —, hogy találkozzam volt barátjával vagy annak fiával. A múlt évben úgy hozta a sors, hogy éppen a Turony nevű községen utaztam keresztül. Megálltam és érdeklődtem a Gyanó család felől. Megtudtam, hogy az idősebb Gyanó már régebben elhunyt, azonban a fia él és Pécsett lakik, de ezen a napon a faluban levő szőlejükben megtalálhatom. Rövid kérdezősködés után már a pincéje előtt voltam, s az ott serénykedő, magam korabeli férfitól azt kérdeztem, hol találnám meg Gyanó Jánost. Ekkor mondta, hogy éppen vele beszélek! Én is megmondtam, hogy ki vagyok. Megöleltük, megcsókoltuk egymást, akik még soha nem találkoztunk ennek előtte. Beszélgetésünk először apáinkról kezdődött, majd megállapítottuk: milyen nagy kár, hogy korábban nem találkoztunk! Címeket cseréltünk azzal, hogy alkalomadtán felkeressük egymást. Ezután még egyszer találkoztunk és a kétszeri együtt- Jétet követően azt hittük, mi már gyermekkorunktól kezdve ismerjük egymást s beszélgetésünket úgy folytatjuk, mint azok, akik nagyon régi ismerősök. Az idő eljárt felettünk: mindketten 75 évesek vagyunk, és az öregség mellett itt vannak a betegségek is. Pedig még nagyon sok mondanivalónk lenne egymásnak... Kiss József MEGKÉRDEZTEK — VÁLASZOLUNK * Az ápolási díjról Öregségi nyugdíjban részesülő személy olvasta, hogy ápolási díjat kaphat az, aki beteg személyt ápol. Ő munkaképtelen feleségét gondozza, szeretné, ha ápolási díjban részesülhetne. Aki nyugellátásban vagy nyugdíjszerű rendszeres szociális pénzellátásban, illetve munkanélküli-segélyben (átmeneti munkanélküli-járadékban) részesül — függetlenül attól, hogy beteg személyt gondoz — ápolási díjra nem jogosult. A díjra való jogosultságot az ápolt lakóhelye szerint illetékes helyi tanács szociálpolitikai feladatot ellátó szakigazgatási szerve bírálja el. Az ápolási díj tehát nem társadalombiztosítási ellátás, viszont folyósításának tartama nyugdíjra jogosító szolgálati időnek számít*. E témakörben tehát az érintettek a helyi tanácsoktól kaphatnak részletes felvilágosítást. (Magyar Közlöny 1990. évi 17. szám.) A nyugdíjak legkisebb Összegéről Sok nyugdíjas sérelmezi, hogy nyugdíjának összege nem éri el az ún. létminimumot, a 4300 forintot. 1990. március 1-jétől valóban 4300 forint az öregségi és a III. csoport szerint járó rokkantsági nyugdíj legkisebb összege. Ezt az összeget azonban csak azok kaphatják meg, akiknek — a nyugdíj- megállapítás általános szabályai szerint kiszámított — átlagkeresete eléri a nyugdíjminimum összegét. Azoknak a kis keresetű nyugdíjigénylőknek, akiknek átlagkeresete nem éri el a mindenkori öregségi nyugdíj legkisebb összegét, a nyugdíját az átlagkeresettel azonos összegben kell megállapítani. Éhhez kell még hozzáadni az adott évi nyugdíjemelést és kiegészítést, a végösszeg azonban legfeljebb a nyugdíjminimum lehet! Például az átlagkereset 3300 forint, az 1990. évi emelés 550 forint, a kiegészítés 150 forint, összesen 4000 forint nyugdíj (a nyugdíjminimumot tehát nem éri el). Meg egy példa: az átlagkereset 3800 forint, az 1990. évi emelés 550 forint, a kiegészítés 150 forint, összesen 4500 forint, e helyett azonban csak 4300 forint nyugdíj jár, mert emelésekkel, kiegészítéssel együtt sem lehet több, mint a minimum! A politikai rehabilitációs rendelkezésekről A volt hadifogoly nyugdíjasok bürokratikus intézkedésnek tartják azt, hogy hadifogoly-igazolványukat vagy katonakönyvüket nem küldhetik el közvetlenül a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnak (1820 Budapest) az 500 forint emelés céljából, hanem előtte hatósági bizonyítványt ke\\ kérniük a Belügyminisztériumtól. Ez látszólag valóban fölöslegesnek tűnhet, de megvan rá a magyarázat: a Belügyminisztérium által kiadott hatósági bizonyítványok szolgálnak a majdani kártalanítás alapjául. Ezért szükséges tehát betartani az említett eljárást. A volt hadifoglyok stb..egyébként kérhetik azt is, hogy a hadifog- sági időt a szolgálati időbe pótlólag számítsák be és ezzel is emeljék a nyugdíj összegét. A 65/1990. (III. 28.) MT sz. rendelet kiterjed azokra is, akiket az 1956-os népfelkeléssel összefüggésben előzetes letartóztatásba helyeztek, vagy akiknek ideiglenes kényszergyógykezelését rendelték el, de bíróság előtti eljárásra nem került sor, illetőleg akikre nézve az eljárás felmentő ítélettel zárult vagy azt megszüntették, vagy nem végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, illetőleg akiknek kényszergyógykezelését rendelték el. Csapóné dr. Tóth Margit nyugellátási osztályvezető Férfi kutyával Ilyenkor, tavasszal élvezet leülni a parkban egy padra, s engedni hogy a nap ránk árassza sugarait. A fák koronája már zöld sátorrá változott, mellettem bogarak zümmögnek, a levegőben egy lepkepár kergeti egymást cikcakkos fürgeséggel. Ősz bajuszú öregúr érkezik egy fekete szőrű kutyával. Köszön és leül mellém a padra. A kutya is leül, pórázzal a nyakán, és mereven néz engem, mintha ismerne valahonnan. A férfin finom szövetű tavaszi kabát van, de a gombok körül és az ujjak végén már feslett az anyag. Észreveszi, hogy nézem, és megszólal: — A felöltőmet nézi? Finom szövet, ugye? — Nagyon. Ilyesmit nálunk már nem gyártanak. — Persze, hogy nem. Ez is huszonöt éves, vagy még többiAztán a kutyára terelődik a szó. — Szép nagy állat. Látom, hogy fajkutya. — Úgy van. Doberman! Ezt a szakértők vérebnek nevezik, de nagyon értelmes állat! — Nem harap? — Nem. De ha odatenném a kalapomat a szomszéd padra, és azt mondanám neki, hogy ezt senki el nem viheti, hát nem is engedné. Rögtön a torkának ugrana annak, aki el akarja venni. — Sokat eszik? — Nem mondhatnám. Csak válogatós. Színhús, csont. A beleket nem szereti. Főzeléket, egyebet sem eszik. — Hát akkor elég nehéz eltartani. És bírja a nyugdíj? — Miféle nyugdíj? — Hát ön nem kap nyugdíjat? — Dehogynem! 5600 forintot havonta. Ja, értem már. Maga azt hiszi, hogy ez a kutya az enyém! Honnan a pokolból tudnám én ezt a kényes állatot eltartani, mikor magamnak is kevés, amit kapok? — Hátakkor...? — Bizony, úgy van uram, ahogy gondolja. Ez a kutya egy főorvos házaspáré, és mivel ők nem érnek rá naponta sétáltatni, hát én vállaltam. Naponta kétszer, délelőtt és délután egy- egy órára kiviszem Flórit a szabadba. Mindegy, hogy esik, szél fúj vagy nap süt. — És mit kap ezért? — Napi ötven forintot. Az havi 1500 forint, és én hálás vagyok a házaspárnak, mert ez a pénz kell a nyugdíjam kiegészítésére. — Mi volt az ön foglalkozása? — Ügyvéd voltam. De korán nyugdíjaztak, mert én az egyéni parasztok vagyoni ügyeivel foglalkoztam, és ez nem volt jó ajánlólevél akkoriban. — Most tehát van önnek havi 7100 fprintja. — Úgy van. A feleségem, szegény, tavaly meghalt. Van egy kislány unokám, aki kitűnő tanuló, most negyedikes gimnazista. Tavaly országos versenyt nyert, és már fölvették az orvosi egyetemre. Hát én ezeket az 1500 forintokat szépen félrerakom, s odaadom neki, mert az egyetemi élet sok pénzbe kerül! Ezzel is csökkentem a szülei kiadásait. Hát ezért sétáltatom én naponta ezt a kutyát kétszer. És mondhatom, Flóri is hálás nekem. Mindig engedelmes, soha más kutyával össze nem vész, néha a macskákat megmorogja, de egyébként intelligens jószág. Minden szót megért. — Például mit? — Figyeljen ide! Flóri, ez a férfi jó ember, ezzel barátkozzál meg. Ha megsimogat, nyald meg a kezét! Es Flóri megteszi! Bal pracli- ját ráhelyezi a térdemre, barátságosan nyüszít, és amikor megsimogatom a fejét, megnyalja a kezemet. Csöndben ülünk. Mindenki a maga sorsát hordozza. S én nem tudom, hogy ezt az okos kutyát csodáljam-e inkább, vagy az öregurat, aki a maga gyönge kis nyugdíja mellett is az unokája jövőjére gondol. De az orvos házaspárra is hálával gondolok, mert lehetővé tette, hogy egy öreg nyugdíjas ne ingyen sétáljon. Tari János Időszerű... — Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma... hitelbe... (Takács Éva karikatúrája)
