Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-17 / 19. szám
4 SOMOGYI HÍRLAP 1990. május 17., csütörtök EMBEREK, SORSOK IZRAELBEN (II.) Végzetes pillanatok Az elmaradt diszkó Kétszintes lakás. Afenti helyiségeket, teraszt Borisz saját kezűleg építette. Júlia a bárpultnál foglalatoskodik; teát, kávét, fagylaltot kínál. — A te „regényedre” is kíváncsi volnék — mondom. — A Boriszéval nem vetekszik—feleli —, de mint mindenkinek, nekem is van történetem. Pontosabban a családomnak. Munkácson születtem, nevelkedtem, az egyetemi fölvételiig, miután Pestre kerültem. Anyám családja kassai eredetű. Ott éltek a második világháború végéig; néhányszor én is jártam Kassán a rokonoknál. Nagyapám jómódú, eszes ember volt, szép, nagy házat vásárolt a családjának, nagyanyám pedig, ahogy az idősebb férfirokonoktól hallottam, gyönyörű, zöld szemű asszony volt, s talán szépségének is köszönhette, hogy később nem esett bántó- dása. Nagyapa, dacára annak (vagy éppen azért), hogy realista gondolkodású volt és kitűnően értett a gazdasági dolgokhoz, beleszeretett a marxista eszmékbe, s meg volt győződve arról, hogy csakis a kommunizmus teheti boldoggá az emberiséget. Esténként anyám ágya szélére ült, és tündérmesék helyett a kommunizmusról mondott neki gyönyörű történeteket. A második világháborúban átszökött az oroszokhoz és beállt vöröskatonának, közben — a németek bevonulása után — nagyanyámékat jó ismerősök bújtatták. Amikor nagyapa felszabadítóként visszatért, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy most pedig átköltöznek abba az országba, ahol minden ember boldogan élhet. Ez volt a Szovjetunió. így kerültünk Munkácsra. Nagyapa különböző tisztségeket töltött be, még kolhozelnök is volt, de egy idő után kénytelen volt ráébredni a valóságra. A csalódás rettenetesen megviselte; szívinfarktust kapott, s hamarosan meghalt. Apám végigszenvedte a német munkatáborok poklát, neki nem voltak illúziói. Hazáját a távoli Izraelben látta, ide vágyódott immár anyámmal együtt. Nekem megadatott, hogy Budapesten végezzem el az egyetemet. A szüleim nagyon féltettek, úgy bántak velem mindig, mint egy porcelánbabával, de Pestre engedtek. 1979- ben jöttem ki Izraelbe, a szüleim valamivel előbb. Nem éreztem rosszul magam a magyar fővárosban — egy ideig az Akadémiai kiadónál dolgoztam —, de nekem Izrael a hazám. Sosem voltam vallásos, a Dohány utcai zsinagógába mégis gyakran elmentem, hogy zsidók között legyek. Mióta Netanyában élek, egyszer sem voltam templomban. Nem volt könnyű a beilleszkedés. A nyelvet elég gyorsan megtanultam ugyan, de elég nehéz itt megfelelő állást találni. A magyar—orosz szakos diplomámmal s némi könyvtárosi szaktudással örülnöm kellett volna, hogy egy bankban tisztviselői munkát kapok. Bizony, nem örültem. Sosem tudtam magam elképzelni egy kisablak mögött, ahol számológépet nyomogatok és iratokat gyártok. Szerencsére akadt hely egy művelődési házban. Először beosztott könyvtáros voltam, s miután Párizsból visszatértünk, vezető lettem. Párizs nekem is sokat adott. Ott lettem igazán izraeli. Budapesten ugyanis én voltam „a zsidó lány”, Netanyán pedig a „nemrég bevándorolt magyar”. Párizsban viszont úgy emlegettek bennünket a művészházban, ahol laktunk, hogy az „izraeli házaspár”. Ez idő alatt több levelet kaptam innét olyanoktól is, akiktől nem vártam, akikről nem sejtettem, hogy kedvelnek... — No, és a magyarországi barátaid, évfolyamtársaid? — Őszintén szólva: egy ideig úgy éreztem, ha valóban gyökeresen új életet akarok kezdeni, el kell felejtenem a régit. Ma már nem egészen így gondolom.., Nemrég találkoztam egyik budapesti barátnőmmel; több mint tíz éve nem láttuk egymást. Sírtunk, természetesen. A gyerekek is eléggé lefoglalnak... Két kisfiam van. Az egyik kilenc-, a másik kétéves. Mirjam Singer — egyik tolmácsunk — ezen az estén ugyancsak Pensonéknál teázott. Vele voltunk Jaffában, Ce- zearéban a Karmel-hegy tövében megbúvó művészfaluban, En Hódban, Tel-Aviv impozánsan modern úgynevezett diaszpóra-múzeumában és színes piacán, a Sfaim nevű kibuc narancsültetvényén és még sok feledhetetlen helyen; már megérkezésünk napján az első polgármesteri fogadáson elmondta, hogy kezdetben a magyar bevándorlók egyesülete volt a legjobban szervezett társaság a városban. „A mi báljainkra mindig eljött a polgármester is.” Később, hajói emlékszem, Ce- zeariában (talán éppen ott, ahol valamelyik ókori uralkodó oroszlánokkal zabáltatta fel a lázadókat) kevésbé vidám dolgokról mesélt. Neki is Munkács a szülővárosa, ahol óvodában magyar apácákhoz, majd cseh elemibe, később magyar és héber gimnáziumba járt. Az ötödiket végezte éppen, amikor Munkács utcáin is dübögni kezdtek a német katonacsizmák, s nem kellett sokáig várni a marhavagonokra... Auschwitz. Elpusztult egész családja; ő élte túl egyedül a borzalmakat. A háború után Prágába költözött, s férjhez ment egy mechanikushoz. Ezután Belgiumba utaztak és öt évig éltek igen jó körülmények között. Volt házuk, két kocsijuk. De várta őket egy sátor Netanyán. 1950-ben kivándoroltak. A férje kezdetben Tel-Avivba járt be dolgozni, de egy év múltán műhelyt, üzletet nyitott. — A jó szakma azokban az években többet ért akármilyen diplománál — mondta. — Miközben az entellektüelek utat építettek vagy a kibucokban végezték a számukra szokatlan mezőgazdasági munkát, egy mechanikus vagy egy jó asztalos mester azzal foglalkozott, amit mindig is csinált. Könnyebben kereste meg a kenyerét, hamarabb boldogult. A lágerben is előbb pusztult éhen egy filozófus, mint — mondjuk egy lakatos... Két lányé van. A nagyobbik tanárnő, a kisebbik mérnök Amerikában. Unokái a nagymama által készített magyar ételeket szeretik a legjobban, például a töltött paprikát és a túrós csuszát. A nagymamának pedig ilyenkor, májusban hiányzik az orgonaillat. Jeruzsálemben a Holocaust emlékház és múzeum szomszédságában áll egy épület, amelyben a csillagos éjszaka lakik. Fekete égbolt másfél millió gyertyalángként pislákoló csillaggal: másfél millió elpusztított gyermek emlékére. Föl-föl hangzik a siratóének, majd a nevek következnek egymás után. Ártatlan kislányok, kisfiúk neve. Lassan, ünnepélyesen, végtelenül... Mirjam azt mondta, nem bírja átlépni ennek a háznak a küszöbét. Még Munkácsról ismerte a kisfiút, akinek az apja (ma dúsgazdag amerikai bankár) ezt az emlékhelyet építette. Az ő gyermeke is egy a másfél millióból... A szállodában Tomi, az étterem bérlője eképpen szól az utolsó Makkabeus sörök mellett: — Valójában a Holocaust döbbentette rá a zsidókat arra, hogy kell egy haza, amely bármikor befogadja őket. Amikor kitört a hatnapos háború, csak úgy özönlöttek haza külföldről. Egyetemi katedrákat, virágzó üzleteket hagytak ott egyik óráról a másikra. Utaztak vízen, szárazföldön, levegőben, ahogy lehetett. Még gyalog is nekivágtak az útnak. Mert kell egy haza. Tapasztalhattuk, hogy Tomi milyen kitűnő vendéglátó szakember. A városban még van néhány üzlete, a bátyja pedig milliomos Spanyolországban. Éjfél után kettőkor még a bárban volt. Reggel 5-kor pedig beült a kocsijába, és jelentkezett a számára kijelölt laktanyában. Eljött ugyanis az ideje a minden évben esedékes egy- hónapgs szolgálatnak. (Folytatjuk.) Szapudi András Mindenkiben más maradt meg annak a februári éjszakának a borzalmaiból. Van, aki csak a roncs Ladára emlékszik, ahogyan a mesztegnyői balra ívelő kanyar után a közeli hídnak csapódott. Az egyik néző a 21 éves Gulyás Ferit, a Lada vezetőjét sajnálta, amint az eszméletlenségből magához térve azt kiáltotta: Ne vele, hanem bajba jutott társaival — a barátaival — törődjenek. Feri nevelőanyja a marcali kórház műtőjéhez érve azt látta, hogy az egyik fiú édesapja a haját tépi és azt kiáltozza: meghalt az egyetlen fiam. Gulyás Feri, amikor magához tért, meglátta az egyik fiút maga mellett, amint kapkodva veszi a levegőt és az érdeklődésre csak annyit mond, hogy jól van. Aztán félrebeszél... Gulyás megérezte: barátja az élet és halál mezsgyéjén jár... Akkor még nem tudta, hogy ő maga is, hiszen súlyos combnyaktörést szenvedett, a keze és két bordája összeroncsolódott, a veséje zúzódott. Hogy mennyire súlyosak sérülései, azt igazában csak másnap, a kaposvári kórház baleseti osztályán tudták meg hozzátartozói, ahol a főorvos irányításával megkezdték életéért a küzdelmet, azt sem titkolva, hogy a legrosszabbra is föl kell készülni. Éjszaka a marcali kórházban is mindent megtettek a többiekért, ám ennek ellenére a 18 éves Véghelyi István ipari tanuló, a 17 éves Sági István bolti eladó és az ugyancsak ennyi idős Koszper László ipari tanuló elhunyt. A gépkocsi vezetőjén kívül csak Kajdacs Norbert 17 éves ipari tanulónak sikerült arról a bizonyos kritikus mezsgyéről az élet felé lépnie. így aztán a marcali temető kettő, a kéthelyi egy fiatalnak a sírjával gyarapodott a tél végén. Ők már nem láthatták meg, miként zöldelltek ki és borultak virágba a temető gesztenyefái. Pedig nem tettek mást, csak azon a februári napon összebeszéltek, hogy elmennek szalagavatóra Kaposvárra. Hazaindulás előtt négyükhöz csatlakozott egy ötödik fiú — abban a reményben, hogy így előbb hazaér. Noha már lassan az éjszaka közepe is elérkezett, azt tervezték, hogy Marcaliban még elmennek diszkóba. A kocsiban egyikük biztatta is Gulyás Ferit: lépjen a gázra, hogy még nyitva találják a szórakozóhelyet. Mesztegnyőig minden rendben ment. A kanyar előtt egy gépkocsi lámpái tűntek föl. Feri döntött: megelőzi. Gázt adott, a Lada megremegett, és— noha majd 10 éves már—az 1500-as motor szinte elröpítette őket a kocsi mellett. — Többre nem emlékszem —mondta Gulyás Feri, akit még mindig a kaposvári kórházban ápolnak. — Egyszerűen nem tudom, mi történt. Még arra sem emlékszem, hogy elveszítettem volna az uralmat a jármű fölött... Az első kép, ami az esz- mélés után ^megmaradt bennem, az az életéért küzdő barátom arca volt. — Az első rendőri jelentéi szerint a baleset oka gyorshaj tás. Talán az egyenesben meg kezdett előzés után nem vettet észre a kanyart?— kérdeztem — Nem tudom. Egy biztos gyorsan hajtottam. — Vagyis nem törődtél í mostoha magyar útviszonyok kai, a-fizika törvényeivel, elfe ledkeztél róla, hogy könnyű í kocsit nagy tempóba hajszolni de nehéz megfogni, hiszen í megállás nemcsak elhatáro zástól függ... — Most már mindezt tudom, Mindenkinek azt ajánlom, hogy ne hajtson gyorsan, bármennyire is csábítják erre a körülmények. — Miért van, Feri, hogy ez legtöbben csak akkor látják be amikor már megtörtént a baj? — Azért, mert az emberek többsége csak akkor hiszi el, ha már megtapasztalta. így van ez a balesetekkel is — mondta eltűnődve Feri. Jóképű fiú, mosl azonban az arca beesett, a szeme szomorú; combjából Yardként mered ki valami szörnyűség, amely nyilván a gyógyulási szolgálja... És még a tolókocsi sincs teljesen kizárva. — Mi lesz ezután? — Nem tudom — mondta szomorúan. — Úgy látszik, a vesezúzódást kiheverem; a karomat megműtötték, már csak a szörnyű forradások látszanak. A lábam — ha szerencsém lesz — nem akadályoz a mozgásban; erre a szakmámhoz, a szobafestéshez nagyon is szükségem van... De most nem is ez aggaszt. — Hanem? — A lelki teher. Ahogy a fájdalmaim szűntek, úgy erősödött bennem a felismerés, hogy miattam halt meg három fiatalember. Úgy hallottam, otthon lincshangulat van. Engem okolnak a szülők és a hozzátartozók. Joggal, hiszen én vezettem. Hátra vannak még a bírósági tárgyalások... Nem is folytatom. A balesetre már gondolni sem merek, mert szinte elviselhetetlen a tudat... Marcaliban az egyik fiú édesanyja — akivel a város boltjában találkoztam — talpig feketében fogadja a vásárlókat. Amikor megkérdeztem, csak annyit tudott mondani: borzalmas volt. Vannak terhek, amelyeket egy életen át kell cipelni. Jó volna hinni, hogy ez volt az utolsó közúti tragédia! Marcaliból Kaposvárra tartva láttam egy újabb vakmerő autóst. Mesztegnyő után egy jobbra ívelő, felfelé tartó kanyar előtt egy fehér Lada vezetője előbb balra lendítette a kocsit, hogy megkezdje az előzést, aztán — nyilván a kanyart látva — visszahőkölt. Egy pillanattal később hirtelen gázt adott, s kivágott, noha ebből a helyzetből nem láthatta a szembejövőt. Félrehúzódtam, rádudáltam. Két — Gulyás Feri korú—fiatal ült a kocsiban. Amikor a dudát meghallották, egymásra néztek és gúnyosan összenevettek. Szegedi Nándor | Érettségizett latalok, egyelem! lm A Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat műszaki és számítástechnikai érdeklődésű fiatalokat keres ipari tanulónak kaposvári üzemébe: — fényszedő — síknyomó (ofszet) gépmester — nyomdai fényképész . — montőr nagyatádi üzemébe: — síknyomó (ofszet) gépmester szakmába. A tanulmányi képzés ideje: 2 év. Az ipari tanulók részére vállalati ösztöndíjat és kedvezményes üdültetést is biztosítunk. A tanulmányok befejezését követően szakmunkás képesítésnek megfelelő munkakörben foglalkoztatjuk. Jelentkezni lehet a Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat üzemeiben: I Kaposvár, Május 1. u. 101„ személyzeti vezetőnél; Telefon: (82) 11-966 I Nagyatád, Kossuth u. 2., Takács Ferenc telepvezetőnél. Telefon: (83) 11-059 (110B01) Jm fW ^jjjjjjjjp ^jSlllljjp^ ;__
