Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)

1990-05-03 / 7. szám

1990. május 3., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

7

Bocsánatkérés Batthyány Lajostól

16.

Azóta úgyszólván a felismerhetetlenségig megváltozott a pesti belváros arculata, ezért nehéz magunk elé idézni a korabeli utcaképeket. Sok hangsúlyos középületet lebontottak, más régi házak meg szinte észrevétlenül rejtőzködnek a nagy tömegű, uralkodó méretű eklektikus és szecessziós bér- és irodapaloták között.

Nincs meg a régi városháza, a régi egyetem, az első Nemzeti Színház; az akkori Országház ma csak kevesek által tudottan ad otthont az olasz kulturális intézetnek; egyedül a Magyar Nemzeti Múzeum monumentális látványa ismerős a ma embere előtt. S azért említem ezeket a középületeket, mert 1870. június 9-én, csütörtökre virradóra valamennyit gyászlobogóval jelölték meg. A szerényebb rendeltetésű középületekre és az előkelőbb magánházakra szintén kitűzték a fekete zászlót. Egyetlenegy hivatal, kereskedés, műhely vagy bármiféle bolt ki nem nyitott. Vendéglők, káveházak, trafikok mind, mind zárva tartottak. Korabeli följegyzésekből tudjuk, hogy soha, a legnagyobb ünnepeken se szüneteltette hétköznapi életét ily tökéletesen a város. Tiszteletet parancsoló rend, kifogástalan tisztaság uralta az utcákat. Azokon az útvonalakon, amelyeket igénybe vettek az országos gyászünnepre, meg sem indult a közforgalom ezen a kora nyári napon.

Becslések szerint legalább százezren érkeztek vidékről, a történelmi Magyarország valamennyi tájáról. Se azelőtt, se azóta nem mutatkozott a fővárosban annyi színpompás népviseletbe öltözött ember, mint Batthyány Lajos temetésén. Nem az üres cicomakedv bújtatta jelmezbe az érkezőket, hanem ilyen volt a rendes ruházatuk. Akkor még Háromszéktől Rábaközig, Torockótól a Tiszahátig, Baranyától Beregig, Galántától Kalotaszegig éppúgy meg lehetett ismerni öltözködéséről a táj népét, minta Hajdúság vagy a Kiskunság neveltjét manapság a beszédmódjáról.

E tarka vidéki emberáradat összevegyült a Pesten-Budán élő másik százezerrel, es már délelőtt sűrű sokaság népesítette be a gyászmenetre kijelölt útvonal főbb pontjait, majd fokozatosan az egész útvonalat. Szamos helyen állványzatokat rögtönöztek az öntevékeny iparosok a viszonylagos kényelem kedvéért.

A ferencesek templomát környező utcák torkolatában mozdulni sem lehetett. Emberfürtökkel teltek meg az ablakok, a falkerítések pereme, sőt a háztetők. Félni kellett, hogy kárt tesz a tömeg a Nemzeti Színzázban, mert számolatla- nul nyomakodtakfel erkélyteraszára, megszállták az előcsarnok bejárati ajtóit, a lépcsősorokat. S miközben így gyülekezett a spontán közönség, készülődtek a szervezett gyászmenet résztvevői is.

Egymás után érkeztek a Barátok terére szabályos sorokban, zárt alakzatban a különböző közösségek — gyárak, szakmák, testületek képviselői. Figyelemre méltó, hogy az Óbudai Hajógyárból kétezren jöttek el. A menetük élén hordott nagy fekete lobogó körül másik hat színes zászlót vittek: szervezeti jelvényeket, gyászfátyolba takarjam Minden zászló mellett hat-hat fáklyavivő. Újpest munkássága hasonlóan igényes küldöttséget állított ki. Pest város munkásegylete ötszáz, a Magyar Államvasutak szintén ötszáz, formaruhás jelenlevővel fejezte ki részvétét. Fegyelmezett oszlopaik az öreg negyvennyolcas honvédek népes sorai közé ékelődtek. Egyetemisták és gombkötők, ácsok és kereskedosegédek, növendékpapok és üvegesek— minden fővárosi közösség súlyt helyezett arra, hogy részese legyen az országos gyászünnepélynek.

Fontosnak tartotta ezt a pesti zsidóság is. Száznál többen hozták el egyházi gyászlobogójukat, amelyre ezüsttel nyomták a héber betűs ótestamentumi igét.

Rendőrségre nem volt szükség. Mindenki tartotta magát a rendezőbizottság nyilatkozatához: ,,A gyászmenet komolyságának megóvása a nemzeti önérzet védpajzsa alá helyeztetik." Biztonság kedvéért kirendelték ugyan a teljes díszbe öltözött malomtűzoltókat, de csak arra kellettek, hogy hozzájáruljanak a külsőségek szinte fokozhatatlan fényességéhez.

17.

Még mindig június kilencedikénél tartunk, ezért később szembesítjük a tényekkel azt az irigylésre méltó bátorsággal állított mesét, hogy „Történelmi érdekesség: a tetem másodszori beszentelésére az akkori hercegprímást kérték föl, aki, lévén túl közeli a kiegyezés dátuma, a felkérést visszautasította.” Most ennek a megállapításnak a cáfolata van soron: „Az akkori kormány tagjai sem vettek részt a másodszori be- szpntelésen.”

íme hát felidézzük úgy, ahogy történt.

Déli egy órakor lezárták a templomot, hogy a hivatalos gyászszertartás előtt semmi meg ne zavarhassa a családi kegyeletet. Az özvegy negyed kettőkor érkezett az alkalomhoz illő dísz- hintón, harangok zúgása közben. Mögötte ugyanolyan kocsin Gyöngyösy Alajos, Pest főpolgármestere. Zichy Antóniát a sekrestyén át kísérték a ravatalhoz, ahol az imazsámolyra térdelve két óráig imádkozott. Két órakor megjelent a család valamennyi tagja: Batthyány Elemér, a

mártír legidősebb gyermeke, Emma és férje, Batthyány Géza, Ilona és férje, Keglevich Béla,s közeli rokonokként Zichy József, Zichy Pál, Zichy János, Batthyány László. Valamennyien a szentélyben lévő különpadban foglaltak helyet.

A szertartás minden mozzanata tökéletes pontossággal zajlót, éppen úgy, ahogy előre megtervezték. Köszönhették ezt Királyi Pálnak és a gyászünnepélyt rendező bizottság többi tagjának. Közülük Aul József, Becker Károly, Radocza János, Sztupa György, Wimmer Antal fáradozott a legtöbbet.

Miután helyet foglalt a család a szentélyben, észrevétlenül kezdődött! a hivatalos gyászünnepély azzal, hogy az ismét megnyitott főbejáraton át léptek a templomba a magyar közélet legtekintélyesebb emberei. Mindenekelőtt Deák Ferenc. Eljött szinte az egész kormány: négy miniszter, köztük báró Eötvös József, a vallás- és közoktatási tárca vezetője. Láthatták Somssich Pált, a képviselőház elnökét, s rajta kívül egész sereg képviselőt, akik közül Horváth Mihály, Ghiczy Kálmán, Jókai Mór, Tisza Kálmán voltak a legismertebbek, csakúgy, mint Wahrmann Mór, a modern pénzügyi élet nagy hatalmú reprezentánsa. A kormánytagok, a törvényhozók mellett itt volt a tudományos akadémiát képviselő tudósok népes csoportja. Velük, az ország politikai, tudományos és kulturális kiválóságaival teltek meg a ferences templom gazdag faragású barokk padsorai. Más meghívottaknak csak állóhely jutott a padsorok mellett, a falak mentén, a kórus karzatján. De még a mágnások közül is boldognak mondta magát az, akinek legalább ilyen állóhely jutott a templomon belül.

A vallásos szertartás olyan pompával történt, amilyet csak nyújtani tud a katolikus egyház. Elöl hozták a feszületet, amely mögött a szertartást végző papok jöttek a beszentelésre a ravatalhoz. Sorukat a ferences rendház tagjpi és karin- ges papnövendékek nyitották meg. Okét követték a szertartáshoz való kegytárgyakat hozó szolgálattevők. A szertartást Szabó József fölszentelt püspök, érsekprímási helyettes, az esztergomi főegyházmegye nagyprépostja vezette. Olyan országos nevű egyházi személyiségek segédkeztek mellette, mint Ipolyi Arnold és Schwendtner József. Másik két főrangú pap, Klempa és Ráth apát szintén teljes ornátusban. Még az olyan egyszerű teendőket is, amilyeneket ministráns gyermekekre bíznak, ezúttal kanonokok és komoly tekintélyű plébánosok látták el.

Miközben tartott a beszentelés, az orgona a Requiem Aeternamot, a legméltóságteljesebb katolikus gyászdallamot játszotta. Mosonyi Mihály, a kor neves és ünnepelt zeneszerzője külön gyászdalt komponált az alkalomra. Szöveget Komócsy József írt hozzá. Ismerve az időbeni sajtó udvariatlanságig nyílt szókimondását, alig hihető, hogy indokolatlanul dicsérték volna Mosonyi Mihály és Komócsy József közös művét, amelyet a Zenekedvelők Egyesületének igen képzett vegyes kara énekelt.

Ha teljességre nem is, de a fontos részletek felidézésére törekszünk. Ezért kimentjük a feledésből legalább a gyászdal szövegét.

1. Hajtsátok meg a zászlókat Le a földig,

Melyre magyar vér egy ezred Óta ömlik;

Hajtsátok meg a zászlókat Emlékére,

Itt ömlött a szabadságért Nemes vére.

2. Hajoljon meg le a porig Minden homlok,

Itt, hol az ő homlokának Vére omlott;

Nemzetünknek büszkesége,

Szabadsága

Volt őbenne porba döntve,

Megalázva.

3. Ó nem! ezen nincs hatalma A halálnak:

Piros vére csöppjei mind Maggá válnak,

S a nemes fő, magas lélek Nagy eszméi Itt e földön örök éltet Fognak élni.

4. Emeljétek föl a zászlót,

Föl az égre!

Dicsőséget zengjén a dal Emlékére;

Évtizedek, évszázadok Mennek, jönnek,

S dicsőítve adják nevét A jövőnek.

Dank Agáp, az 1849. évi titkos temetés szertartásvezetője nem élhette meg ezt a mostani országos gyászünnepet. Utódja, a már szintén öreg, hófehér hajú Pry Czirjék házfőnök ment fel most a feketébe vont és a magyar állam címerével díszített szószékre. Szerencsével járt a fáradozás, hogy fölleljük az általa mondott gyászbeszédet. Ez a beszéd szintén a legmélyebb fe^ ledés sorsára jutott. Nemcsak helyénvaló, de' köteles feladat is, hogy megismertessük a jelennel. S nemcsak a kegyelet és tisztelet okán, hanem a benne található értékes tények hasznáért is.

„A kegyelet, mellyel halottaink iránt tartozunk, parancsolja, hogy a hamvadó ember felett komolyan elmélkedjünk, s fájdalmainknak szavakat s fohászt adjunk; nem mintha azok által az enyészet fátyolét, mely az elhunytra borult, eltá- volíthatnók, vagy a föld hantjait, melyek őt taka- randják, megkönnyebíthetnők; hanem, hogy a megboldogult emlékezetének érdemileg áldozzunk, s önkeblünk meghatottsága szent imába olvadjon át, mely felszálljon az élet és halál egyedüli urához, az Istenhez. Mert mikor a halál széttöri az élőkhez kötő kapcsot, semmi egyéb erősebben nem fűzhet-a sírban nyugvókhoz, csak a kegyeletes emlékezet, s a szív legszentebb virága, a buzgó ima.

S ezekkel kíván ma nagy halottjának, boldogult gróf Batthyány Lajos, első magyar miniszterelnöknek áldozni e nemes város s vele a nemzet, midőn annak hamvadó tetemeit ezen egyház sírüregéből, hol húsz éven átúl elrejtve nyugodtak, felvétetvén, teljesíteni akarja az írás ama intelmét: ‘Fiam, a halotton könyezz, takarítsd el testét szokás szerint, és ne hanyagold el az ő temetését.’ Igen, most kívánja közös részvéttel véghez vinni azt, mit húsz év előtt az akkori hatalom tenni nem engedett. Akkor a megszentelt szokást érvényesíteni ama zordon idők tiltották, de most az önkénytelen mulasztást fényesen helyrehozni szent feladatának tűzte ki a hazafiúi kegyelet; mert a megboldogultban a már — Isten jóvoltából—kiderült szabadság és alkotmányosság nemzeti vértanúját ismeri és tiszteli. Akkor a halálos küzdelemben álló nemzet Világosnál fegyverétől, s Komáromnál legnagyobb erődjétől megfosztva, önmagának is szétszóródnia, s legjobbjainak szerte bujdokol- niok vagy legalább hallgatniok kellvén, hős halottjainak nem adhatá meg a megillető végtisztességet. — Ez okból maradt el gróf Batthyány Lajosnak is szokás szerinti eltakaríttatása.

De nem festem ama rémes korszakot, nem szaggatom fel a már begyógyult sebeket, melyeket mi korosabbak, midőn hajunk szálai még feketék valának, láttunk, átéreztünk, sőt átszenvedtünk— mondom — nem szólok azokról, mert a nemzet sorsát intéző Isten megszünteté a vihart, letörlé könnyeinket, s a drága vérrel áztatott földre békét s kiegyezést hozott, melyért ál- dassék szent neve! Csak a kiszenvedett gróf Batthyány Lajos első eltakarítására vonatkozó tényeket említem meg röviden.

Tudva van, miszerint ő a császári osztrák seregek akkori főparancsnokságánál béke-követségben járván, általa letartóztatott, s Komárom átadása után a haditörvényszék által halálra ítéltetett, mely ítélet 1849. október 6-án az Újépület falán kívül golyó által rajta végre is hajtatott. A nemes életet kioltó golyo nyomát nem rég láttuk a magas homlok szétomlott csontjain, s neki, mint egy második Palinurnak, jeltelenül kellen- dett eltemettetnie, ha nem akad egy újkori Tóbiás, ki az éjnek sötétében, a legmélyebb titok fátyola alatt, éjféltájban e templom sírboltjába befogadja, s a fájdalmas Szent Szűz oltára alatt a sírüregbe elrejtse. S e kegyes Tóbiás Dank Agáp vala, akkor e zárdának bátor lelkű főnöke, ki kötelezve érezte magát a nemzet fájdalmában részt venni, s a gróf Batthyány családnak a gyászban is enyhítő szolgálatot megtenni, habár halál várt volna is reá, mert e nemes család szerzetünknek jótevője, s német-újvári zárdánknak 1641 -ben alapítója, s azóta fenntartója.

Csak igen kevesen tudták e szomorú eseményt, de ők megtartották a titok szentségét, s megőrzék a nemzet drága halottját mind e napig. Most eljött az idő, hogy a titok lelepleztessék, s a még fennmaradt hullarészek ereklyeként a kegyeletes nemzetnek átadassanak,-melyektől e zárda fájdalommal vál meg.

Ha ki ama sírboltot meglátogatandja, mondani fogjuk neki: íme a hely, hova húsz év előtt tették az elveszett gróf Batthyány Lajost, ő nincs már ott, a sötétségből kivétetett, s a haza előtt dicső lett a sírja, mely még a késő nemzedéket is emlékeztetni fogja a király, a haza, az alkotmány szeretetére. — Mert bizonyos, miszerint ő híve volt a fejedelemnek, lángolva szerette hazáját, melynek alkotmányáért kész volt elleneitől a halált elfogadni és meghalt. — De az ő kialvó élete, s kiontott nemes vére nem bosszúért kiáltott az egekbe, hanem a béke, a szabad alkotmány áldásaiért.

Ő áldozat vala s ez áldozat meghozá s hiszem, még teljesebben meghozandja a békés kifejlés gyümölcseit, csak az egyenetlenség pártos szelleme, vagy a minden közjót lerombolni kész önérdek ármánya meg ne gyilkolja a tevékenységnek indult nemzeti életet. Mert, ki nem tudja, miszerint egy nagy s vészes áramlat hullámain úszik nemzeti életünk hajója? Melyen ha ki, visszavonás által hézagot ejt, az áramlatnak nyit rést az elborításra. — Ettől félek, ettől remegek, s félnek a hazafiak milliói. — És kérdem: ki fogna

akkor megmenteni bennünket? Óh senki, senki; hacsak az Isten hatalmas keze nem! — Mert meg kell győződnünk arról, miszerint a kimúló nemzetet életre segíteni nem tartja érdemesnek senki, legföllebb színlett barátaink, mint annyi példa tanúsítja, üres biztatással kisérendnének iszonyú sírunkhoz.

Ily gondolatokba merült lelkem a megdicsőült- nek hamvainál, már midőn tizenhat év előtt először vezettetém le boldogult elődöm által a sírboltba, hogy megmutassa a rejtett ereklyekincset. — Se gondolatok még élénkebbé lettek, midőn folyó évi márczius 29:én a sírboltból a tetem fölvétetett; most pedig, mintha ama díszes, de mégis gyászos koporsóból, melybe a hazafi- ság helyezte őt, ily szavakat hallanék: Nemzetem, testvéreim! Legyetek egyek; egyek a haza, a koronázott király s a törvény szeretetében, egyek a magán- s közjó magasra vitele munkájában! E szózat nem hangzik ugyan felénk a koporsóból, de kell, hogy ezt az ő nagy leikével s szellemével megegyező igazságnak tartsuk s az életben érvényesítsük.

Lelket és szellemet említék. — Midőn ma a megboldogult tetemeinek megtesszük a végtisztességet, akkor egyszersmind az ő szellemének áldozunk, s halhatatlan leikéért buzgó imákat bocsátunk a Mindenhatóhoz. — S ez teszi kiválóbb és szentebb részét a gyásztisztességnek. — Mert testileg ugyan meghalt, de lelkén a halálnak hatalma nincsen: ‘A lélek eszméje

— úgymond egy keresztény bölcs — a halhatatlanság eszméjét is maga után hozza.’ Igen, hitünk s lelkiismeretünk mondja, hogy él a lélek a síron túl is; él az általunk bepillanthatlan hazában s állapotban. És azért imáink s fohászaink nem a testre, mely porból lett és porrá leszen, hanem a mindig élő, halhatatlan lélekre irányoztalak. — S csakis e hitben nyugszik meg halottaink felett kesergő lelkünk. — S csakis ebben van szent és teljes érvényű reményünk, vigasztalásunk. S ez alapnál fogva csak a dicséretes élet az, mely kialvása után is, emlékezetet érdemel, és csak a lélek lehet az imába fűzött megemlékezés méltó tárgya.

Engedd meg, te gyászoló özvegye az elvérzettnek, hogy ebben te reád hivatkozhassam. — Enyhülést nem ismerő fájdalmaidtól vezettetve évenként titkon meglátogattad a szomorú sírboltot, s tanúk nélkül könyeiddel áztatád ama földet, hol szereteted tárgya hamvadott. Nemde hited s meggyőződésed szerint, azért tevéd azt, hogy buzgón imádkozzál az ő halhatatlan leikéért, s kebled fohászaival közben járó légy érette Istennél? Számtalan kesergőkkel te is bizonyságot tehetsz, miszerint a nagy fájdalom mindenkit, aki mélyen érezni tud, meggyőz arról, hogy van élet a síron túl; s e fájdalomban gondolataink minden szálai, érzéseink minden mozzanatai a külvilágot, s annak minden pompáit üresnek s hiúnak találván, mintegy átszellemülten csak az elköltö- zöttnek leikével foglalkoznak s ez elmélyedésben világosabban, mint valaha, hisszük, s bizonyosnak tartjuk a lélek fenmaradását, halhatatlanságát. S ez a te munkád fellebbenthetlen titka, nagy Isten, ki magad vagy az élet s a te hasonlatodra teremtett léleknek is örök életet csak te adsz! És úgy van, mert Jézus szavai szerint: ‘A mi a testtől születik, az a test—tehát halandó

— és a mi a lélektől születik, lélek az’ — tehát az emberi lélek, az istenségnek e szikrája meg nem hal, el nem enyészik. A földről elköltözött, de élő lélekkel helyezzük tehát magunkat legközelebb- re akkor, midőn róla gondolkodunk s üdvéért szent imába merülünk. Minélfogva hiszem, hogy jelen nagy halottunk érdemei elismerése és méltó dicsőítése mellett ama szentebb czélból is teszi a nemes város e második, s ezennel országos temetést oly fényessé, hogy egyesülten a nemzet imája szálljon fel érette a Mindenhatóhoz, s hogy ki egykoron a hon javára a legfelsőbb fokon működött s drága vérét és életét, alig negyven éves korában a közérdekért feláldozta, annak jutalmául, örök boldogságot, mit a föld nem adhat, buzgó imával kérjen az Istentől.

De int az idő, s a körülmények parancsolják, hogy végezzem beszédemet.

A résztvevők ezrei s a nemzetatyák állják körül a nagy halottat, s kísérendik nyugalma új helyére; de legközelebbről Téged érdekel az húsz év óta gyászoló méltóságos grófi özvegy, és nemes Batthány-család; mert az ő ki végeztetésén a Te szívedet járta át a gyilkos golyó, s benne a te nemes törzsöd dőlt a sírba. — De a gyász és fájdalom közepette is szakíts vigasztalást a nemzet részvéte fájáról, s nyugodjál meg annak enyhítő tudatában, hogy a nemes áldozat örök fényt derítend legkésőbb unokádra is, míg a nemzet él, a Batthány név áldásos emlékezetben lesz-nála. Mire nézve ismétlem azt, mit néhány hét előtt a sírboltban, a már felvett s új koporsóba helyezett hamvaknál mondottam; a Mindenható, ki az élet és halál egyedüli ura, adjon a megboldogultnak örök üdvet, a nemes Batthány-családnak pedig hosszas virágzó életet!

És most itt az óra, hogy az írás szavai szerint takarítsuk el testét szokás szerint és ne hanyagoljuk el az ő temetését.

Dato magnis cineribus floros!

Hintsetek virágot a nagy hamvakra!”

(Következő csütörtökön folytatjuk)'