Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)

1990-05-16 / 18. szám

4 SOMOGYI HÍRLAP 1990. május 16., szerda EMBEREK, SORSOK IZRAELBEN (IL) Versengő pénztárosok Az ünnepség után a tágas teraszon pincérek sürögtek-fo- rogtak: narancslével, harapni- valóval, kávéval kínálták a ven­dégsereget, s közben a szabad ég alá kiköltözött zenekar frissí­tő muzsikát játszott. Az embe­rek kis csoportokban álldogál­tak, pohárral, kistányérral a kezükben; társalogtak, nevet­géltek, élvezték a kellemes estét. Én egy nyíregyházi szár­mazású földrajztanárnővel, Zatmovitz Saro/fáva/beszélget- tem, akivel már néhány nappal ezelőtt, az elesett katonák tisz­teletére rendezett gyászünnep­ségen (ahol a siófokiak is meg­koszorúzták az emlékművet) megismerkedtem. Idegenveze­tőnek szegődött mellém, s be­mutatott néhány magyarul be­szélő ismerősének is, a többi között a pesti származású Vink- ler Veronikának és fíóth Jóska bácsinak, aki 1938-ban illegáli­san „kötött ki” egy lélekvesztőn az izraeli parton. Azt mondják, még az angolok börtönét is megjárta. Most is fel-feltűnik szálas alakja, ősz feje a soka- dalomban, mosolyogva integet, melegen megszorítja a kezem. — Minden háborút megjárt— mondja róla Sarolta —, ott vqlt mindig, ahol a halál aratott, de szerencsésen túlélte a vesze­delmeket. A fia azonban el­esett. Az unokája most katona, ha jól tudom, Jeruzsálemben szolgál. Sarolta férje mérnök, gyönyö­rű kislánya az idén érettségizik. Utána két évre bevonul katoná­nak. — Már alig várja—mondja az anyja. Elképedek. — Úgy érti, repes a vágytól, hogy mielőbb mundérba búj­hasson? — Úgy. Higgye el, belebete­gedne, ha nem vennék be kato­nának. Nálunk ez így van. Afiúk érettségi után három, a lányok két évet szolgálnak. És minden­ki arra törekszik, hogy lehetőleg ne valamilyen könnyű helyre osszák be. Itt irodista például senki sem akar lenni. — Hm... Pedagógiai munkájáról, a tanári életéről kérdezem. El­mondja, hogy a fizetésből élők közül a pedagógusok a meg­becsültek közé tartoznak ugyan, de az igazán jól keresők itt is a kereskedők, az ügyvédek és az orvosok. A pedagógusok hatévenként egy-egy esztendő tanulmányi szabadságot kap­nak, hogy „feltöltődjenek”, tu­dásukat gyarapíthassák. Az egyetemi tanárok ilyenkor rendszerint külföldre mennek előadásokat tartani, kutatni. Ö legutóbb egy évig Jeruzsálem történetével foglalkozott. Vacsora után Pensonék hív­nak meg bennünket otthonuk­ba. Borisz, a férj festőművész (műterme egy toronyszerű épület a tengerparton, szállo­dai szobánkból éppen rálá­tunk), a felesége, Júlia pedig magyar—orosz szakos tanár­nő, az ELTE egykori hallgatója. (Netanyában egy művelődési központ könyvtárának a veze­tője). A házaspár 1979 óta él Iz­raelben; Júlia körülbelül egy hónappal előbb érkezett, mint Borisz, és a héber nyelvtanfo­lyamon találkoztak. — Először Boriszt a tévében láttam — mondja Júlia —, ami­kor mint nemzeti hőst ünnepel­ték társaival együtt, miután a szovjet börtönből kiszabadul­tak. Talán emlékszel az esetre, akkoriban tele volt vele a nem­zetközi sajtó, Szaharov pro­fesszor is sokat nyilatkozott róla. A lázadók fiatal értelmisé­giek voltak valamennyien. Ri­gaiak. A brezsnyevi érában volt egy sajtótájékoztató a zsidók kivándorlási igényével kapcso­latban, ahol a nyilatkozók kifej­tették, hogy eszük ágában sincs elhagyni a Szovjetuniót, nekik ott jó, s minden ellenkező értelmű híresztelés hazugság, provokáció. Nos, akkor ezek az elkeseredett fiúk elhatározták, hogy ha kell, az életük árán is tudatják a világgal, hogy igenis sok oroszországi zsidóban él a vágy, hogy Izraelbe távozhas­son. Kifundáltak egy tervet, mely szerint elloptak volna egy kisebb repülőgépet, hogy azzal kíséreljék meg a szökést. Volt köztük gyakorlott repülőveze­tő, s még arra is gondoltak, hogy a megkötözött két pilótá­nak (akiket egy erdőben akar­tak hagyni) jó meleg takarókat szerezzenek. Naiv elképzelés volt persze, de ők arra is felké­szültek lélekben, hogy esetleg lelövik őket. A repülőgépnek természetesen a közelébe sem jutottak. Volt köztük egy ismert polgárjogi aktivista, akit régóta figyeltek, így könnyen felgön­gyölítették az „összeeskü­vést”. A bíróság kemény ítéle­teket hozott. A 24 éves Boriszt tíz évi börtönre büntették, s eb­ből kilencet letöltött. 33 éves korában szabadult... Az immár 42 éves festő egyet­len szót sem ért abból, amit a felesége mond, egykedvű arc­cal hallgat. Ők ketten oroszul vagy héberül beszélnek, de tud­nak angolul és franciául is. A lakás falán Borisz néhány fonto­sabb képe. Az első pillanatban látom, hogy a házigazda nagyon tehetséges festő, kompozíciói eredeti látásmódra s biztos mesterségbeli tudásra vallanak. A színei... Nos, hát ez esetben legföljebb színről beszélhetünk, pontosabban az ónszürke kü­lönböző árnyalatairól. Mintha a börtön nyomasztó hajnalai kí­sértenének, ködlenének az ala­kok körül. Mert szinte valameny- nyi műve az emberről szól, ős­erejű kíváncsisággal kutatja a homo sapiens sok-sok titkát, fi­gurái szemében ónosan csillan a XX. századi kétségbeejtett, csalódott lélek. Amíg a képeit nézem, rezze­néstelen arccal, szenvtelenül áll mellettem. Mint akinek teljesen közömbös, mit tartanak a mun­kájáról. — Nagyon is fontos számára minden vélemény — mondja Júlia —, de a börtönben leszok­tatta magát az érzelemnyilvání­tásról. Nem akarta, hogy lássák rajta, mikor szenved vagy éppen örül valaminek. Mivel az átlag­nál sokkal érzékenyebb ember, ez az elhatározás igen nagy akaraterőt követelt tőle. Kezdet­ben ez a megrögzött szokása nagyon zavart, de ő elmagya­rázta az okát, és én megértet­tem. Képzeld el: 9 évig nem raj­zolhatott. Egyszer azt ajánlot­ták neki, csináljon plakátokat, de nem vállalta. Pedig meg- könnyíthette volna a sorsát, de inkább kesztyűt varrt, és más efféle „képzőművészethez méltó” tevékenységet folytatott. Az igazsághoz hozzátartozik: fizikailag sohasem bántották, s a legnagyobb ámulatára olyan olvasmányokhoz is hozzájutha­tott a börtönben, amelyekhez odakint soha. Kitűnő könyvtár állt rendelkezésükre, s külföldi újságokat is olvashattak. Köz­ben az édesapja meghalt. Az édesanyja, aki imádta a fiát, s művészi törekvéseit is mindig megértéssel segítette, később itt hunyt el Izraelben... Amikor Borisz megérkezett a barátai­val, nagy ünnepséget rendez­tek a tiszteletükre. Aztán egy amerikai körút következett, ahova a férjem nem ment üres kézzel. Jó sok akvarellt készí­tett Izraelről — ujjgyakorlatként —, s a lapokat magával vitte. Noha ezért „prostituáltnak” nevezte magát, igen jól jött az a pár ezer dollár, amit Ameriká­ban a vízfestményeiért kapott. Lehet, hogy akkor festett akva­rellt utoljára. 1986-ban ösztöndíjasként nyolc hónapig Párizsban élt a családjával. Ott talált újra ön­magára. Felszabadító hatással volt rá a nemzetközi művész­központ eleven, színes élete; barátokra talált, sikereket ért el. Jelentős kiállításai voltak, elis­merő kritikákat kapott, s egy időben fölmerült benne a kér­dés: nem lenne-e okosabb, ha Párizsban telepedne le? Aztán mégsem... Már volt hazája, s ragaszkodott hozzá. Netanya városa igen méltányos bérleti díjért rendelkezésére bocsátot­ta a tengerparti műtermet, itt elmélyülten dolgozhat, s fogad­hatja tanítványait. Mert a fest­ményekből Izraelben sem könnyű megélni. A tanítványait azonban megválogathatja. Csakis tehetséges fiatalokkal hajlandó foglalkozni, s a legte­hetségesebbektől, noha lenne mire költenie, nem fogad el pénzt. Netanyán egyenlőre nem tervez kiállítást rendezni (Izraelben egyébként az övénél derűsebb, színesebb képeket kedveli a közönség), de talán majd Párizsban újra, nemsoká­ra... (Folytatjuk) Szapudi András Szántódon, az Oázis üzlet- központban tartották a XI. Or­szágos Pénztárosversenyt. A Balaton Fűszért, a Schwa-Bo Kft. és a Kereskedelmi Minisz­térium által sponzorált verseny­re 52 pénztáros jelentkezett. Dr. Severné Darinka főszervezőt kérdeztük arról, milyen felada­tokat kaptak a versenyzők. — Tíz bevásárlókocsiban 200 árut helyeztünk el, ezt min­den pénztárosnak le kellett blokkolnia. Minden pénztárgép­nél egy felügyelő ellenőrzi a verseny szabályosságát és stopperrel mérik a felhasznált időt. A legfontosabb szempont a blokkolási és a pénzvisz- szaadási pontosság. — Kik jelentkeztek? —Azok, akik a vállalatok házi versenyein a legjobb helyezést érték el. Összesen 12 csapa­tunk van. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy kevesebb jelentkező volt, mint amire szá­mítottunk. Ennek több oka is van: a vezetők érdektelensége, az, hogy csak a nagyobb üzletek képviseltetik magukat és az egyre növekvő számú maszek üzletek távol maradnak ettől a versenytől. — Milyen hagyományai van­nak ennek a versenynek? — Régebben a szektorok közötti versenyek is igen nép­szerűek voltak. Újabban már csak az élelmiszer-kereskede­lemben dolgozók jelentkeznek. Ők a kereskedelem napszámo­sai, mert kevés a jövedelmük és sok a munkájuk. Meggyőződésem, hogy szükség van ezekre a verse­nyekre ahhoz, hogy érezzék ezek az emberek is az odafigye­lést, azt, hogy elismerik őket. A 24 éves Andrási Gizella Csongrád megyéből, Hódme­zővásárhelyről érkezett. Már túl volt a versenyen, amikor be­szélgettünk. — Nagyon izgultam és sajnos egy helyrehozhatatlan hibát is elkövettem: 4,70 helyett 0,47 forintot ütöttem be és nem volt időm kijavítani. Más pénztár­géphez szoktam, mint amivel most versenyeztem. Az országos verseny a díj­kiosztással ma délelőtt ér vé­get. (Hunyadkürti) Fotó: Kovács Tibor A Park Autószerviz belvárosi, jól felszerelt műhelyében, kedvező díjtételek mellett, meg­bízhatóan és gyorsan vállalkozik személygépkocsik gépi- és kézi mosására, tisztítására, műszeres ellenőrző mérésekre, beszabályozásokra, olajcserékre, és más javítások elvégzésére, hozott anyagból is. Park Autószerviz: Kaposvár, Lenin u. 14. Telefon: 19-566 Nyitva tartás: munkanapokon 7—16 óráig Üzemeltető: a Somogy Megyei Tanács V. B. Ellátó Szervezete (110753) "1 I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I > J A SomogykerRt. német és angol nyelvtudással, megfelelő szakképesítéssel és gyakorlattal rendelkező munkatársat keres külkereskedelmi ügyintéző munkakörbe. A munkakör főálláson kívül is betölthető A jelentkezéseket az Rt. személyzeti vezetőjéhez címezve kérjük (Kaposvár, Ady E. u. 2.). (110843)

Next

/
Thumbnails
Contents