Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-11 / 85. szám
1990. április 11., szerda SOMOGYI NÉPLAP 5 A KÖLTÉSZET NAPJÁN GŐBÖLÖSSÁNDOR Bpifátium Világra tárt ajtók, ablakok, bokrétából,levegőssé vált ez az ország, könnymarta milliók arcán feldereng a bizalom, fejfa-erdők csöndjében, már madárdal is felhangzik néha, s a megbocsájtó drága füttyjelek gyógyírként sajgósebekre hullnak történelmet írni, ki bátor számíthat rá, hogy tolla megbotlik néha, s a tintafoltok máról holnapra nem fakulnak, de a cselekvés és a tett mégis a hibák itatósa, „a harcot, melyet őseink vívtak békévé oldja az emlékezés rendet tenni végre közös dolgainkban ez a mi munkánk... és nem is kevés” Kötetnyi szonettel folytaja Takáts Gyula A semmi árnyéka címen 1980-ban megjelent lírai vallomását, amit 1982-ben a Helyettünk szóljál verscsokor követett, amelyben az Öt érzéken túl ciklus már sejtette, hogy születőben az idei költészet napjára megjelent Szonettek a Styxen túlra című kötet. Sajátos „őszikék” ezek a költemények. A szonett rendje szerint szólnak a Takáts világlátásáról, amelyről egy esetben így beszélt: — A semmi árnyéka című könyvem után a Helyettük szóljál is kimondja címében, amit költői munkám „indítékának” tartok. Azt, ami zaklatottan kísértett világgal ismerkedő korom óta, vagy talán már eszmé- lésem előtt is. Mert igen korán kísértett, hogy mindaz, amit érzékelünk, tapasztalunk, látunk vagy csupán sejteni vélünk, csak álarca valamely vaskosabb realitásnak, amelynek nyitjára még nem vagy alig jött rá az ember. S éppen e felületek mögöttinek, a kézzelfoghatón túlinak a keresése és kimondása a költészet feladata, hisz ez egyik lényege. Folytathatnók a költő prózában megfogalmazott gondolatait, ám e ponton a versolvasó közbe- vetőleg elmondhatja: Takáts Gyula lírája olyany- nyira egy és oszthatatlan, hogy noha különös módon összetartozónak érzi az utóbbi tíz év termését, egy találó ciklus címével is kifejezhető: Öt érzéken túl (Helyettük szóljál) az 1935-ben napvilágot látott első kötettől, a Kút-tól, meghatározottnak tekinthető személyes lírája.Ha nem értik félre megjegyzésem, bátran leírhatom, hogy Takáts Gyula több mint fél évszázada ugyanazt írja... Versvilága behatárolható, mert önmaga által meghatározott. Versei a külső és belső világ változatos tájait vetítik elénk, mint ahogy az utazó a Balatontól a Dráváig annyifélével találkozik. A tó, a berek, a zselici lankák, a sodródó határfolyó, csupán jelzik Somogyország változatos természeti adottságát, ugyanígy versről versre, kötetről kötetre szerez meglepetést a költő olvasójának. A Szonettek a Styxen túlra című új kötetének címe borús érzéseket kelt, ám — ahogy ezt utóbbi kötetei is igazolni látszottak — nincs igazán okunk a derűt sem feledni, mert mint mondja: ....mindennek megtartó értéke, fénye is van." És aki a költészetben oly bizakodó, mint Takáts, az mondhatja: — Bízom abban, hogy átragyog soraimon a remény, annak a reménye, hogy hihetek a költészetben. A valós táj élménye legújabb kötetében is ösz- szeolvad az öt érzéken túlival, egy ötödik évszakéval — mindezek a fogalmak bennefoglaltatnak a takátsi lírában éppúgy, mint a nyár, a móló, a vitorla... A Szonettek a Styxen túlra kötet hangja azonban ily módon szól: vegyük például a Csillognak a mólók helyett című verset: Itta nyár és nem indulok. Tündér-helyem hiába vár, kerülgetem a zörgő vitorlát s villognak fehér márvány-sorok. A takátsi ,,őszikék”-ben is megjelenik Dionü- szosz, ám alakját másképp rajzolja meg a költő, mint korábbi verseiben. A becei szőlőben, a présházban most így találkoznak: A pince-kápolnám falában itt suttog Dionüszosz ajka s mikor az est váltamra üt, egy érzés ül mellém a padra... A kőlapon tárul a barlang. Hallom, akiért itt vagyok. Nem földi, de égi sem ez a hang, inkább, mint a csillag ragyog... Ő szólít, mert ott járt velem a sáfrányszínű hellén hegyeken és borom, mint élő tükör öt érzéken túl, mint a hatodik hozza s átadva kulcsait körénk tágul a rejtett tájú kör. Az elvesztett társ iránti mély érzés szelíd megértés hangján szól ebben a versben is, amelyben a költő nemcsak a léten túliról beszél, hanem az együtt átélt élményeket is fölidézi újra és újra, s TAKATS GYULA SZONETTEK A STYXEN TÚLRA nemcsak ebben a költeményben. A szonett fegyelmezett formája—amit a költő választott—is lenyűgözi az olvasót, ha ily sorokat talál: — December lenne a csillag hava ?— Kutatlak, de sehol.. Pedig tudom, te is felém jössz azon az úton.. Ma, a költészet napján, a költészet ünnepén ennél szebb sorokkal nem is köszönthetem az olvasót, a költőt, kívánván, hogy a vers bennünk is fölragyogjon. Horányi Barna Bertók László A vasgolyó Avasgolyó, ajobb-lett-volna-ha, beléakad arcod ráncaiba, egy szempillantás hidege elég, hogy jéggé váljon alatta a fék, egy tétova gondolat huzata elindítja síkos útjaira, s a lejtőnél, ha meglódul kicsit, az emlékek az örömig lökik, s ahol megállni készteti a mély, mindig fölvillan valami tökély, hogy visszafelé, mikor megakad, jobban sajogjon tükrében a nap. Sárándi József Tornácon Ne mutasd magad gyöngének Nálad gyöngébbeknél Széthordják hírét kudarcodnak Kudarc? — Összgyűjteménye Elemi kísérleteknek Példatár! — Hírtőzsdések Spekulációihoz Minősíthetetlen „győzelem" Önünneplés egy lélek — Sjelenléttelen tornácon ADOGARAS-— Ez meg mi? — Az adógaras.-— Az igaz krisztusi vagy. a Tiziano-festette mű? —Egyik sem. A XX. századi. Váltópénz és lelkiismeret egyformán. Vér, életnedvek ára. Meg egyetemes emberi sors. — Kinek tartogatod? — Nincs, aki elfogadja. Se így, se úgy. — Akkor ez már nincs is. — De mennyire, hogy van. Elégeti a nyelvem, a gyomrom, a lelkem, a tisztaságom. Maszatos fekete foltokat hagy maga után a múltból — és ráncokat gúzsol a jövőre. — Nem értelek. Hiszen te nem választottál soha császárt. — Nem én. De helyettem és nekem választottak. S él kellett fogadnom, illetőleg tudomásul kellett vennem. — Hát a kényszer-választott elfogadta-e? — Nem teheti, mert nincs már sehol. Elsöpörte a történelem vihara. — Akkor ajánld föl istenednek. — Ót meg nem találom már régi helyén. Naprendszereket teremtő adógaras... — Akkor most mi következik? —Üres marad és kihűl a tenyerem. Megfakul a hangom, meghályo- gosodik a szemem, meghalkul a szívem lüktetés-ritmusa. Az adógaras csengésének a visszhangja elfúl a tornyosuló idők ködében. — Évezredek múlva senki sem emlékszik majd rá... EMBERFARKAS — Amikor a fegyverek megszólalnak, a humanizmus már régen halott. — A harcokban csak az embertelenség él—a küzdelmeknek lehetnek humanista motívumai. — Tisztességes harcot csak az állatok vívnak egymással. Minden háború tisztességtelen. — De van úgy, hogy az ember állattá válik. —Csak nem az emberfarkasokra gondolsz? Hiszen az balga hiedelem, antik babona, középkori mítosz. — Hátha ma is éf... — Bár Hérodotosz, Plinius és Vergilius is emlegeti őket, de igazán egyikük sem hitt ennek a misztikus átváltozásnak lehetséges valódiságában. — Ha nincs is farkasfoguk, karmaik, farkasbundájuk — pusztításuk esztelenebb a farkasokénál. — De hát ha a tank eltiporja a kislányt, ha lelövik az apja vállán néz- gelődő kisgyereket, aztán a folyóba dobják... ilyet csak az emberfarkasok tehernek. —Ók mindig farkasok voltak; emberek soha. Farkas volt a szándékuk, a vágyuk, a szimatuk, a mozgásuk. Csordákban kóboroltak; ha falni kellett, szaggattak; ha szólni kellett, vonítottak. '— Hát az ember? Mert tud gondolkodni, mert lehet erkölcsrendje? Mert fényeket gyújthat az éjszakában?... Akkor már nem is farkas..? — Amikor egy édesanya megszüli ember-gyermekét, a sírás hangja sohasem lobbantja lángra a vért... —A farkasok vonítanak a holdra; az ember hallgat vagy csöndesen dalol. Egy karnyújtásnyira... Azt mondták, szépen szavalok. Kezembe nyomtak egy verseskötetet, hogy olvassam... „A nádasdi erdőszélen, tizenkét sír sorban, szépen...” Aztán egy másikat: „Lement a nap, táskájába tevén ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán. Ketten vagyunk, Lenin meg én. Lenin mint fénykép szobám falán.” Tenyerem izzadt, kivert a hideg veríték. Csak túl legyek rajta! A kórus, a hátam mögött a Lenin-gyászindulót zümmögte. Ötször — tízszer... A vörös nyakkendők izzó sávvá mosódtak vibráló szemem előtt. A kirakatban aprócska, bársonyborítású kötet. Valami megfoghatatlanul könnyed ecsetvonásokkal lágy emberi arcvonások bontakoznak ki rajta. Ezt meg kell néznem belülről is! Francois Villon — olvasom. Illusztrálta Szász Endre. A zsebem üres, de hajt a vágy, hogy az enyém legyen, hogy újból és újból a kezembe vehessem, megcsodáljam. Egy nap eltűnt az üveg mögül a szépség. A könyvtár porosodó polcain, tucatkötésben megleltem. Szabó Lőrinc fordította a középkor kóbor, dacos poétazsenijének új életérzéseket belémtápláló sorait. Egy időre ez lett a Bibliám, kamaszkorom magányos óráinak elrablója. Aztán jött Aragon, s Elza szemeinek kékje, mely a kedvesét idézte. Majd barangolások egy agyonnyúzott Tóth Árpád-kötettel. — Olvastad az Esti sugárkoszorút?— Csak magunkban ízlelgettük a szerelem néma szépségét. „Pici hópelyhek, halk melódiák, gyertek, segítsetek a sárnak” — citálta gyakorta édesapám, és mintha prizmán át láttam volna szemének íriszét. A lányom húszéves. Esténként odabújik hozzám; kezében hol Ady, hol Pilinszky. — Anyu! Ezt olvasd el! Havas Krisztus-kereszt az erdőn Holdas, nagy, téli éjszakában. Régi emlék. Csörgős szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy, téli éjszakában. Éjfélt is elüti már az óra, a könyvet ágya mellé teszi... egy karnyújtásnyira... Várnai Ágnes Kötetnyi szonettel SZIRMAI ENDRE ÍRÁSAI
