Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-07 / 82. szám
1990. április 7., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 JÓZSEF ATTILA: A költő hasztalan vonít Ős patkány teijeszt kórt miköztünk. a meg nem gondolt gondolat, belezabál, amit kifőztünk, s emberből emberbe szalad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli. S mert a nemzetekből a szellem nemfacsar nedves jogokat, hát egymás ellen új gyalázat serkentiJöl a fajokat. Az elnyomás csapatban károg, élő szívre, mint dögre száll — s a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál. S mint a sakál, mely csillagoknak fordul kihányni hangjait, egünkre, hol kínok ragyognak, a költő hasztalan vonít... Óh csillagok, ti! Rozsdás, durva vas törökül körös körül, hányszor telkembe vagytok szúrva — (itt csak meghalni sikerül). S mégis bízom. Könnyezve intlek, szép jövőnk, ne légy ily sivár!... Bízom hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már. Majd a szabadság békessége is e\jön, finomul a kín — s minket is elfelednek végre lugasok csendes árnyain. KIRÁLY LAJOS ÖREG BARÁTAINK PANASZAIBÓL Hullatjuk őszülő hajszálainkat Megválunk beteg fogainktól Bőrünkön redők sokasodnak Roppannak meszes ízületek Elnehezülnek lépések mozdulatok Szemeinket beszövi a hályog Elmaradnak levelek üzenetek Ellenségeink lassan fogynak És hasonlóképpen régi barátaink te, ahogy ül az al- eli odakünn a felújságpapírral zö- Dlja a papírt, minúttal macskát lát- ubbasztott a dívá- képei, melyekről adnék ismertem a ä Rippl-Rónai tus- nyainak, és Bálint >lajfestményének. aen. Ritkán szólt, / mondatai össze- \atra szikrázott fel zínvonalán tréfál- glátásait hamaro- ;zcm, megkérdez- Holdbéli csónakos ezt a remek dara- laszolta:„Valami- óbb megnéztem: a aeg arra, hogy rit- sebb darabokat", ■ik. Legutolsó ver- :s világosság van, n tudta megalkot- rővel, labilis lelki Búcsúzáskor Károlyi Amy elővette a polcról a Kútbanézőt. Felütötte a címlapnál. Sándor nehézkesen fogta mega tollat, kereste rajta ujjai helyét. Aztán — hosszas összpontosítás után — leírt egy óriási, reszketeg „W"-t, meg egy kisebb, megbillent „S"-et. Kereste a neve kezdőbetűit. Erről eszembe jutott, mennyit mesélt korábban a családjáról, meg a nevéről: hogyan bukkannak fel a régmúlt századokban a Weöresek hol itt, hol ott — egy költőelődje is ismert, Nyéki Vörös Mátyás, aki a nevét hol Weresnek, hogy Weöresnek írja, bár nem tudni, rokona-e valójában.Meg arról is szót ejtett, hogy nevének kiejtése komisz talány: lehet veresnek, vörösnek, véresnek mondani, de maga sem tudja, melyik a helyes, hogyan ejtették valaha. Végül, ahogy a két névbetűt sikerült lekörmölnie, odaírta a könyv lapjára az esztendőt is. Ez sem ment könnyen. A 19-et még?sak sikerült lejegyeznie, de az évtizedet már „súgni" kellett neki: előbb egy újabb kilencest próbált kanyarítani a tolla, mintha gondolatai az elkövetkező évtizedben járnának. Aztán egy apró hetessel zárta az évszámot. Innyi a legutolsó dedikáció. Semmi F. rajz/ semmi fintorgó ötlet, semmi szeszélyes ákombákom. Két reszketeg betű, meg egy évszám. És ami megdöbbentő, ahogy továbbhaladt az írással, a betűk és a számok mérete egyre csökkent. A "W" még óriási, de a hetes, mely a sort zárja, talán ha ti- zedrésze a kezdőbetűnek. És: pontot sehova sem tett, így valósággal összemosodnaka betűjelek a bizonytalan évszámmal: W SI 9 8 7 Költészet napja, ‘90 Manapság—érthető indulattal, de nem mindig érthető és elfogadható gondolatisággal — szinte mindent megkérdőjelezünk, ami az elmúlt negyven- egynéhány esztendő terméke. Am még ettől függetlenül is megkérdezhetné akárki, hogy ugyan mi szükség van a költészet napjára 1990-ben, mi szükség volt eddig, s hogy miért éppen a költészetnek van napja? Ezekre a kérdésekre nemcsak lehetséges, de szükséges is a válasz. Valóban a pártállam sztálinista szemléletének terméke lenne a költészet napja? Az időpont oda sorolná, de a szemlélet nem. Akárki volt is a kitalálója ennek az ünnepnek, s bármi volt is a szándéka vele: eredményében jót cselekedett. A magyar költészetben ugyanis a magyarság önmaga létet, nemzeti öntudatát ünnepelhette meg — bármilyenek voltak is a körülmények. S ez egyben magyarázat arra is, hogy miért éppen a költészet műneme kapta meg ezt az ünnepet. Nem kívánom lekicsinylem sem más irodalmi műnemek, sem más művészeti ágak, vagy tudományok teljesítményeit amikor cáfolhatatlannak tartom azt, hogy a magyarság ez idáig önmagáról és önmaga megőrzéséről a legtöbbet költészetéből tudhatott meg. Ezt lehet erénynek tekinteni, lehet fof yatékosságnak, mégis így van. rény azért bizonyosan, mert egyáltalán volt, adódott olyan anyag, és abban olyan értékrend, ami ezt a tudást lehetővé tette. Fogyatékosság azért bizonyosan, mert nem adódott kellő számú és értékű más anyag és értékrend, amely ugyanezt a fajta megismerést segítette volna. Mert hiszen gyönyörű az, ha egy népnek nagy költészete van, de az se megvetendő, ha tartósan normális társadalmi életre nyílik lehetősége, ha nem kell a puszta megmaradásért küzdenie, s ha minden gyermek olyan értékrendbe születik bele, és olyanban nő fel, amilyent nyugodt lélekkel elfogadhat a magáénak. Tudjuk, nálunk évszázadok óta a valóságos élet és a valódi közötti .szakadékot elsősorban a költészet hidalta át. Ezért lettünk és maradtunk álmok álmodéi? S ha igen, mi tehetünk róla elsősorban? Mátyás királynak éppen ötszáz évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta — bármekkora volt is országunk területe —kis nép voltunk, amely nem rendelkezett a saját sorsavai saját belátása és akarata szerint, amelynek tehát állandóan alkalmazkodnia kellett az euró- ai és ázsiai nagyhatalmakhoz, ogy megmaradhasson nyelvében és nemzetében is. S ha belegondolunk ennek az ötszáz esztendőnek a történelmébe, bizony kevés az olyan esemény, kevés az olyan időszak, amelyre büszkék lehetünk, s amire, okkal, büszkék va& gyünk, azok is rendre kudarccal vagy félsikerrel végződtek. A magyar költészet pontosan átérezte és meglátta ennek a nemzeti történelemnek a valóságos menetét, látta a kiáltó hiányt, s így a sürgető feladatot is, s ennek felelt meg a reformáció írói és Balassi Bálint óta folyamatosan — bár természetszerűen változó tehetséggel. Mégis, a magyar felvilágosodás kora óta állandó a nagy magyar költészet árama, s ez létezik még akkor is, ha a mindenkori társadalomnak csak egy töredéke vesz róla igazán tudomást. Három évtizeddel ezelőtt, a költészet napjának megszületésekor „népszerű" volt a magyar klasszikusok és kortársi költészet: még tízezer példány is elfogyott egy-egy jelentős élő költőnk új verseskönyvéből, s volt, amikor utánnyomásra is szükség volt, hogy jusson minden versbarátnak. Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Pilinszky János, Váci Mihály sikere részben a szuverénül gondolkodó művészet igazságerejének volt a következménye, részben pedig annak az olvasói fogékonyságnak, amelyet a hatvanas évek bizakodóbb, valódi fejlődést ígérő légköre erősített. Korántsem a bőség kosara jelent meg még előttünk, de valami hasonló a korábbi nyomorévekhez képest, s a kenyér éhének csillapultával kezdett megmutatkozni éhe a szónak is; ígérkezett a szellem napvilágának eljövetele. Mindez ma már történelmi múlt. Más szinten ugyan, de Nyugat-Európával összevetve ismét csak a nyomor esztendei ígéfkeznek a magyarság számbelileg döntő többségének közeli jövőül, s egy ilyen helyzetben a szép szó éhénél előbbre- való a kenyér. A kenyér követelésével vitatkozni nem lehet: mindennapi kenyerünk a legfőbb parancs. Egyet azonban nem szabad elfelednünk. Szép szó, költészet — és természetesen még sok minden egyéb — nélkül soha nem lesz elegendő kenyér sem. Petőfi Sándor nevezetes költeményében tudatosan használta a mindenki és a minden szavakat, mert bár voltak illúziói az eszményi társadalmat illetően, azt ő is pontosan tudta, hogy mindenki számára csak akkor jöhet el a bőség és a szellem világa, ha előbb egyeseknek (osztályoknak, rétegeknek) módjuk lesz anyagi és szellemi értékekben gazdagodni. A kilencvenes évek nem úgy köszöntenek hazánkra, hogy anyagi bőséget ígérnek. Ám abban bizonyosak lehetünk, hogy tudás nélkül, a szellemi értékek, s köztük a költészet birtokbavétele nélkül helyzetünk jóra nem fordulhat. Vasy Géza SZIRMAY ENDRE Még énekelhet Mint akinek csak egy története van, egy lehetősége — és egyetlen titka, aki menne a hívó úton bátran, de a szabadság kapuja most sincs nyitva, várna egy társra, biztató baráti szóra, de a csöndben sehonnan, senki sem felel, vágyainak kincses reménye ködbe fúlva tört némasággal szinte énekel. Mint akinek egyetlen szerelme van, egy reménye, otthona, egy menedéke, akitől elvették féltett igazát, akit kifosztott a háború réme; de még dajkálja a szépség szent hitét, hogy ember-arcú világot teremthet, hogy a pusztító árnyékok felett még a béke kórusában énekelhet. Csillagsorsok és embersorsok Az elmúlt években egy-egy művészeti irányzat, egy-egy korszak grafikai művészetével ismertette meg közönségét a Szép- művészeti Múzeum. Majd tematikus kiállítások következtek. így is, úgy is a világ garafikai művészetének élvonalából származó kollekcióból válogathattak a tárlatok rendezői. Hiszen köztudomású, milyen gazdag, s európai viszonylatban is jelentős a múzeum grafikai tára. Most július elsejéig látható a Csillagsorsok és embersorsok című, kétszáznál is több 16— 17—18. századi, főleg németalföldi rézmetszetet, rézkarcot tartalmazó kiállítás. A grafikák legnagyobb része most szerepel először közönség előtt, például azok, amelyeket az Ester- házy-gyűjteményből éppen erre az alkalomra válogatott ki, és restauráltatok a kiállítás rendezője, dr. Bodnár Szilvia. A grafikák közös tematikája az az ókori megfogalmazás, amely szerint az ember és a világmindenség egységes. Leginkább abban, hogy „minden létező, az ember, a földi világ és a világegyetem négy alapelemből áll: levegőből, tűzből, földből és vízből. E négyes felosztás analógiájára négy évszakot, négy életkort, négy szélirányt, ugyanennyi napszakot, alapminőséget (meleg, hideg, nedGoltzius: Tűz vés, száraz), négy testnedvet és vérmérsékletet különböztettek meg." A négyes egységet ritkábban hetes vagy ötös osztású csoportokkal is felváltják: hét bolygó, hét szabad művészet, hét erény, hét főbűn, öt érzék stb. A fenti jelenségek, minőségek, tulajdonságok allegorikus ábrázolásával találkozhat a néző a kiállításon. Leggyakoribb a négy évszak és a négy életkor megjelenítése allegóriák, zsánerképek, tájképek formájában. A karcokat magyarázó versekkel, a témához kapcsolódó sorokkal egészítették ki. Dürer, Jan van de Velde, Hendrik Goltzius, és mások metszetei kimagasló művészeti értéket képviselnek. Számunkra felettébb érdekes az a 15. századi planétasorozat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára kölcsönzött a múzeumnak a különleges alkalomra. A színezett tollrajzokon a bolygókat kop- jás zászlót tartó lovas alakok személyesítik meg. A Napot Zsig- mond" király, a Vénuszt a király felesége, Borbála. A sorozatot egy 15. század eleji német kéz- irattöredék, Konrad Kyeser zsoldoskapitány Belliforti című hadtudományi munkájának lapjain lelték fel. (kádár)
