Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)

1990-04-29 / 5. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 1990. április 29., vasárnap AMIBŐL MÉG FESTÉKRE SEM TELIK, — AVAGY Mitől művész a művész? — Nem vagyok én tanár, grafi­kus vagyok... — Ez mit jelent, mi a munkája? — Feliratokat festek. Ilyeneket: hogy férfi és női WC, meg hason­lókat... —Azért gondolom, taníthatja is a diákokat, részt vehet az intézeti kiál­lításokon... — Nem. Erről szó sem eshet. Talán egyszer a főiskola kollégiu­mában az én egyik képem is sze­repelt a közös tanári tarlaton. A szemben ülő fiatalember uj- jai idegesen vibrálnak. Bele-bele- túr szakállába, elsimítja a homlo­kába hulló hajfürtöket; néha el­mosolyodik, de tekintetében mintha mindig ott bujkálna vala­mi félelem. Vörös András több rangos hazai és európai tárlat résztvevője, díj­nyertes festmények alkotója, a Soros Alapítvány ösztöndíjának egyik elnyerője a kaposvári taní­tóképző főiskola dolgozója. A Rippl-Rónai Stúdió tagjainak al­kotásaiból a Kaposvári Galériá­ban megrendezett kiállításon ta­lálkozhattunk nemrég grafikai­lag és festészetileg is izgalmas, átütő erejű alkotásaival. Úgy tűnik hát, hogy befutott, elismert művész a 36 eves fiatal­ember. Vagy mégsem? ,,Ha valaki a művészképzésnek nem a hivatalos útján vált önálló al­kotóvá, ezzel számol is" — írja Cs. Tóth János a Művészet c. folyóirat februári számában. S hogy ez mennyire igaz, arról Vörös And­rás eddigi életútja is meggyőzhet bennünket. A kaposvári születésű fiú szerszámkészítő kisiparosként került fel a fővárosba. Tíz éven át egy újpesti önképzőkörben igye­kezett elsajátítani a szakma forté­lyait, a Képző- és Iparművészeti Főiskola tanáraitól. A kurzus sike­resnek bizonyult, mert amikor felvételre jelentkezett a főiskolá­ra, imigyen utasították el: „Aki már így tud dolgozni, az minek jön ide?" Hitte hát, hogy amatőrként be­fogadja a művészek legitimált közössége, mert hitte azt is, hogy a produktum a meghatározó, es nem a papírforma. E hitében több, kisebb galériában kiállított és sikert aratott munkája is meg­erősítette. — Legnagyobb hatással Bar­csai/ Jenő modellje volt rám—em­lékezik. Egy nagyméretű fekete­fehér tabló elkészítésére inspirált. A 70—80 éves nénike a stúdiu­mokon sok izgalmas dolgot me­sélt. A legnagyobb művészek al­kotóműhelyeiben fordult meg, volt miről beszélnie... Tóth Béla szobrászművész szigorúan a har­móniára koncentrált, a Fáklya­klubban pedig Fischer Ernő korri­gálta a munkáimat. Az országos amatőrtáborokba Misch Áaám festőművész mellett minden le­hetőséget megkaptam az előbb- rejutásnoz. Világlátásom is ott formálódott. Ekkor rendezték meg az országos képzőművészeti tárlatot, ahol nem fogadták el a képeimet. — Mindent meg akarsz nyerni? —• kérdezték. Amatőrként és hivatásosként is kiszorultam a mezőnyből. Seho­va sem tartoztam... Aztán elfogadták jelentkezése­met a Fiatal Képzőművészek Stúdió­jába. Ez jelentette számomra a legtöbbet. Igazolta a tízéves ke­mény munkát, és lehetőséget biz­tosított ösztöndíjak elnyerésére, külföldi kiállításokon való sze­replésekre. Visszajöttem családi okok miatt Kaposvárra. Alkalom adódott volna egy kiállításra, de mikor a zsűriző művész meglátta a képeimet, felordított: „Vigye in­nen ezeket a...!" Megviselt egy kicsit, hogy a sa­ját városomban így fogadták munkáimat. — Mi az, ami irritálta a művész- társakat? — Nem konvencionálisán fes­tek. Az úgynevezett újszenzibili- tást — újerzékenységet — képvi­selem. Ez egy erősen radikális vonal, amelynek a követőit a Szovjetunióban, Franciaország­ban es Olaszországban is elisme­rik. Végül is sikerült a fiatal mű­vészek fesztiválja keretében, Budapesten az Álmássy téren bemutatnom a képeimet. Egy osztrák úriember megvásárolta őket. Kudarc és önigazolás is volt egyben ez a kis intermezzo... A radikalizmusról faggatom tovább. — Ez egy keményebb vonal — magyarázza. — Színekben, for­mában és kompozícióban egy­aránt. Az orosz avantgarde-aal lehetne kapcsolatba hozni. Most, hogy ösztöndíjasként kijutottam a Szovjetunióba — Moszkvába és Leningrádba —, ez be is igazoló­dott. A legnagyobb festőművé­szekkel dolgozhattam együtt. Egy ebédlőasztal térítőjére és vas­hulladékra festettem. Nagyszerű kiállítás kerekedett az alkotások­ból! A francia Antenne 2 készített is filmet rólunk azzal a céllal, hogy nyomon kövesse a peresz­trojka alatti képzőművészet ala­kulását. — Hogyan reagált a közönség az alkotásokra? — Toleránsán. Egyébként ez volt az első kiállítás, amely egy­ben a politikai nyitást is reprezen­tálta. A Coca-Cola reklám és a Lenin portré együttes megjelené­se önmagáért beszélt. Az olasz műkereskedők, szinte minden alkotást felvásároltak. — Most „restaurálják" Rubljov ikonjait. Rettenetes „élmény"... Részegen, hozzáértés nélkül, durva eszközökkel esnek neki az alkotásoknak. Ezt látva értettem meg igazán, hogyan készíthette el Tarkovszkij egyetlen vágás nélkül a festő életéről szóló film­jét. Nekem is csak egy kamera kellett volna és kommentár nél­kül venni a képeket. A moszkvai élmények után Nagykőrösre terelődik a szó, ahol a városi tanács jóvoltából egy hónapig alkothatott. — Ez egy nagyszerű dolog volt — mondja. — A városnak ugya­nis nincs pénze arra, hogy újabb művekhez jusson, ezért minden évben meghívja a fiatal művé­szek egy csoportját alkotóházába. A térítés egy-egy festmény; eze­ket a tanács a galériában gyűjti és tárja a közönség elé. Kaposváron is el tudnék képzelni egy hasonló kezdeményezést. Talán a Rippl- Rónai Stúdió munkatársai kezde­ményezhetnék..* — meditál. Majd a békési és békéscsabai kiállításokról beszél, ahol az al­kotók, a közönséggel együtt ké­szítették műveiket. Vörös And­rás minden gesztusából, szavá­ból sugárzik: jó pedagógusegyé­niség. Lehet, hogy nem a hagyományos értelemben, de szabadon és az egyéniség tisz­teletben tartásával próbálja átadni ismereteit. A kiskőrösi Cifra-kert csupa üveg oldalú műtermében pél­dául kandi gyerekszemek lesték esténként minden mozdulatát. — Kinyitottam az ajtót, mert így gondoltam, nekik és nekem is jobb lesz, ha együtt dolgozunk— mesélj. — És Kaposvár? Mi újság itthon ? — Amikor pár éve kiállítást szerettem volna rendezni, azt mondták: jöjjek vissza tíz év múl­va. Tíz év múlva én már nem ugyanaz az ember leszek! Most egy bécs—kőin—budapesti, majd egy kölni egyéni kiállításra hívtak meg, s tálán decemberben a Kaposvári Galériában is lesz önálló bemutatkozásom. Tavaly fölvettek a Soros Alapítvány tag­jai közé. A státusz kiváló lehető­séget biztosít, hogy bárhol a vilá­gon „lehívják" számítógéppel az anyagomat. A kaposvári festő­művész lassan „kiöregszik" a Fiatal Művészek Stúdiójából. Új közösség, új mecénások támoga­tását várja. Ars poétikáját pedig így fogalmazza meg: — Arra törekszem, hogy min­dig tisztességesen és becsülete­sen dolgozzam, akár WC-felira- tot készítek, akár kiállításra ké­szülök. Jó lenne, ha minden em­ber előítéletek nélkül, örömmel tudna dolgozni. Mert rohanni és dolgozni kell! — összegez tömö­ren. Hogy miképp lehet ebből a tisztességből és becsületességből megélni? —Úgy, hogy festékre sem telik — válaszol —, de ez senkit sem érdekel. Az a lényeg, hogy mi­lyen a munka, amit az ember pro­dukál! Várnai Ágnes Fotó: Kovács Egy kiállítás hattere TERASZ NAPFÉNYBEN, ÉRDEKES EMBEREKKEL Bizsók László festményeit lát­hatjuk a Dél-balatoni Kulturális Központ galériájában. Mivel az utóbbi időben Siófokon nem voltunk elkényeztetve igazán jó képzőművészeti kiállítások­kal, most különösen örülhe­tünk egy tehetséges helybéli bemutatkozásának. Annál is inkább, mert — vívódó, filozo­fikus alkat lévén — nem való­színű, hogy a közeli jövőben ismét rászánja magát a nyilvá­nos szereplésre, amely nem csi- títja, inkább fölerősíti benne a kételyt önnön értékeiben, mű­vészi kifejezőerejében. Mindenesetre most alkal­munk van megállapítani (ezért hát ne késlekedjünk megtenni), hogy egy magasabb szellemi­ség igénye sarkallja törekvései­ben, s ez hatja át legjobb mun­káit, s föltehetőleg ez okozza vélt vagy valóságos kudarcait is. Témáit balladai tömörség­gel, látomásos erővel fejti ki, es figyelemre méltó — egy kicsit a nagybányaiakra is emlékezteti) — mély tüzű színvilága. Min­dez különösen a Közep-Kelet- Európa utóbbi évtizedeinek egy-egy jellegzetes pillanatát megjelenítő képeire vonatko­zik (Gyűlölet, Magyarok,,kijöve­tele" stb.), balatoni vízióira (Ba­dacsony, Vitorlások) nemkülön­ben. Végül jegyezzük meg: ha valaki az említett művekben nem venné észre a mesterség­beli tudást, azt a túlságosan is aggályos Bizsók érdekes stílus- gyakorlatokkal győzi meg. Kiállított ugyanis néhány olyan képet (főkent tájképeket, csen­déleteket), amelyeket 18—19. századi mesterek modorában festett — megrendelésre. *** — Nem tudom jól tettem-e? — néz rám bizonytalanul. — A stílusgyakorlatokra gondolsz? — Az egész kiállításra. — Szerintem jól tetted. — Örülök, hogy ezt mondod, de hát... Valahol itt született, nevelke­dett a víztorony közelében. Mesteremberek, különböző szakmák szerszámai vették körül gyerekkorában. Apja ci­pész. Az udvarban, ahol laktak, még „éltek" a műhelyek. Két bátyjából is mester lett. Kéz­ügyessége, rajzkészsége korán megmutatkozott, ő lehetett vol­na a legjobb szerelő, szabász vagy műbútorasztalos a kör­nyéken. Rajzolt, festett, fara­gott, de a saját feje, fantáziája szerint. És megigézték a „titkok és talányok". Egyébként olyan volt, úgy élt, mint a többi siófo­ki gyerek. Horgászni járt a Sió­ra, fürödni a Balatonra, de ott volt minden rajzszakköri fog­lalkozáson is, amelyet egy szentéletű öregember vezetett. A nagybányaiak utolsó nemze­dékéből való festőművész: Mu- zsinszky Nagy Endre. Aztán Szé­kesfehérvárra került gimná­ziumba, de nem tett érettségit, hanem elment szakmunkásta­nulónak, ahol jól érezte magát, és kitűnően végzett. Ezután fel­vételizett a Kandó Kálmán Főis­kolára, s annak ellenére, hogy nem volt érettségi bizonyítvá­nya, bejutott a hallgatók közé. Kollokviumait, szigorlatait si­keresen abszolválta, de diplo­mát nem szerzett. Ezután a ka­tolikus hittudományi főiskola következett, ahol a reál és mű­szaki tárgyak után jólesett mű­vészettörténettel, filozófiával, teológiával foglalkoznia. Egy ideig — pontosabban 1982-ig — maszek villanyszerelőként dolgozott, hajtotta magát reg­geltől estig, mert kellett a pénz, ugyanis házat épített. Aztán gombát termelt egy pincében, s azt írták a személyi igazolvá­nyába: gazdálkodó. Közben rajzolt, festett, faragott; figurá­lis- fadomborításait az Artex Külkereskedelmi Vállalat for­galmazta s juttatta el külföldre, főként nyugati országokba. A 70-es évek eleje óta grafikái, festményei is meg-megjelentek a tárlatokon, tavaly óta pedig hivatásos festőként dolgozik a Képcsarnok Vállalat, illetve kü­lönböző galériák részére. — És a titok? — Hát ez az! Keresem, hogy megfejthessem. Legalább e- gyetlen titok nyitjára szeretnék rájönni ebben a keserves élet­ben. — Keserves? — Eléggé. 43 éves vagyok. Amióta az eszemet tudom, ka­paszkodom, küszködöm, ki akarok jutni valahova. — Hova? — Egy teraszra például. Ahol napfényben reggelizik a család, szépén, nyugodtan, kelleme­sen. Alkonyaikor pedig érdekes emberek, barátok gyülekeznek a teraszon, körülünk az asztalt, és beszélgetnek. Érdekes embe­rek. Akiket mindig valami új dologizgat. — De hiszen van már tera­szod. Felépítetted Kilitiben a házadat. Szerintem több tera­szod is van. — Tévedés. Még nem kész a házam. Pedig csaknem 20 éve építem. Vettem egy öreg pincét is Ságváron, valaha apátsági dézsmapince volt. Beleszeret­tem. Rendbe kell — kellene — tennem. Van hozzá 4000 négy­szögöl földem is. Alig győzöm a munkát. Szőlőt telepítettem, gyümölcsfákat. Nincs rendben még a birtokom, talán sohasem lesz olyan szép, mint amilyen­nek elképzelem magamban. Valahogy semmit sem sikerül igazán befejeznem... Azt hi­szem, a képeimet sem fejezem be. Csak abbahagyom a mun­kát. — Gondolj a mesteredre, Muzsinszky Nagy Endrére! — Sokat gondolok Endre bácsira. Megfestettem, ahogy a háza előtt üldögél és fejét a fal­nak támasztja. Az első szobá­ban voltak azok a képei, ame­lyeket az Evangélium ihletett. A poros utcára tódult ki a fé­nyük. Abba a szobába soha sen­ki sem léphetett be... Bizsók Laci! Benned a titok. Önmagadat kell megfejtened! Szapudi András Fotó: Gáspár Andrea

Next

/
Thumbnails
Contents