Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-27 / 3. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. április 27., péntek Mindenről, ami az időseket érdekli A szeniorok klubjának programjából Évek óta eredményesen — és a résztvevők számára igencsak hasznosan — működik a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége Somogy Megyei Szervezetének keretében a szeniorok klubja. Tóth Ferenc klubvezető előterjesztésében legutóbb azon az elnökségi ülésen vitatta meg a megyei MTESZ a klub idei munkatervét, amelyen — ünnepélyes keretek között — megnyitották a XX. somogyi műszaki és közgazdasági hetek rendezvénysorozatát. Az elmúlt évek tapasztalataira építve erre az évre is gyakorlatias, a mindennapi élet vérkeringéséhez kapcsolódó témákat helyezett előtérbe terveinek kialakításakor a szeniorok klubjának a vezetősége. A megyei főépítész, a nyugalmazott államtitkár előadása éppúgy helyet kapott ebben a programban, mint a somogyi bankok, a pénzügyi helyzet időszerű kérdéseiről szóló tájékoztató, a Somogy megyei idegenforgalom, a közrend biztonságának, az éppen érdekesnek számító kül- és belpolitikai helyzetnek a megismerése, hozzáértő előadók jóvoltából. Hogy ne csak halljanak, de lássanak is egyet s mást a megye érdekesebb vidékeiről, tájairól, gazdasági vagy idegen- forgalmi nevezetességeiről — kirándulásokat is szerepeltet programjában a szeniorok klubja. Természetvédelmi területeket tekintenek meg, a város nevezetességeivel Nagyatádon, az állami mezőgazdasági nagyüzemmel Boglárlellén vagy Siófokon ismerkednek. Megtalálható a tervben a Kaposvári Villamossági Gyár, a barcsi Erdészeti és Vízügyi Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet meglátogatása — összekapcsolva a barcsi ősborókásban tett kirándulással. Hasonló céllal keresik fel a szőcsénypusztai erdészeti szakmunkásképzőt, illetve az intézmény környékét is. Láttuk, hallottuk, olvastuk... A rádióban hallottuk április közepén, hogy—állítólag — nem kell visszafizetniük a'választásokhoz fölvett állami pénzeket az egy százaléknál kevesebb szavazatot kapott úgynevezett fantompartoknak. Mint olvasóink tudják, április 13-án, a Nyugdíjasok oldalának hasábjain arról írtunk, hogy a kisnyugdíjasoknak bizony jól jönnének azok a tízmilliók, melyeket ezek a pártocskák a választások előtt a „nagy kalapból” kaptak... Nos, ha nem, hát nem. Ezt a hírt a rádióban hallottuk, a választások után, a visszafizetésről szólót az egyik országos napilapból vettük a két választás között. S még mondja azt valaki, hogy nálunk hetek múlnak el anélkül, hogy történne valami... (Csak megjegyzem: a meglehetősen hosszú nyomdai átfutási idő miatt ezek a sorok április 19-én kerülnek a nyomdába, s a lapot, amelyikben megjelennek, április 27-én veheti kézbe az olvaso. Hogy eközben mit láthatnak, hallhatnak, olvashatnak, egyelőre rejtély...) A nagyhéten láttam Kaposváron, a Zselic Áruház élelmiszerosztályán. Mint a sorban előttem oly sokan, én is húsvéti sonkát szerettem volna vásárolni. Már csak ketten álltak előttem, amikor a következő beszélgetés zajlott le vevő és eladó között (a vevő úgy hatvanöt és hetven között, az eladó innen a második ikszen): — Azt a darabolt sonkát kérem, fiam, amelyik ott balról lóg... — Ezt?... No, nézzük csak! Négyszázhuszonnyolc ötven. Tessék, parancsoljon... — ...Mennyi, fiam?! (A sonka már a bevásárlókosárban.) — Mondtam, kérem, rá is írtam... Hajói emlékszem, négyszázhuszonnyolc... (A hangban türelmetlen sürgetés.) — Sok az nekem, fiam. (Pillanatnyi tanácstalanság és pironko- dás után a csomag a kosárból az üveglapra kerül. — Vágjak le belőle egy darabot? (S a fiú már csomagolja ki a sonkát.) — Nem, nem! Inkább egy csülköt helyette, ha lehetne... Olyan középméretűt, fiam... Nem jön hozzám vendég, csak éppen az íze miatt... — Tessék. Százhuszonhat forint. Ez így megfelel? — Meg, meg lelkem, csak adja! A pénztárosnő ezen a napon mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánt. Ennek az öregasszonynak is. — H — TAVASZI CSENDÉLET A felvételek éppúgy készülhettek volna a barcsi parkok egyikében és a Dráva horgászok által kedvelt partszakaszán, mint mondjuk Nagyatádon és a Rinyánál, vagy éppen Siófokon és a Balatonnál. (Valójában a kaposvári Cseri parkban és a Töröcskei-tónál örökített meg egy-egy pillanatot a fotós). Mert bármely csücskében fordultunk is meg a megyének, tapasztalhattuk: az idén korán jött és rendkívül kellemes napokat kínált a tavasz! Az idős ember talán mindenki másnál jobban várja a téli tétlenségre, a falak közötti bezártságra kárhoztatás után a tavaszt — az újbóli rügyfakadást, az éledés évszakát. Fotó: Gyertyás László NYISSUK RÁJUK AZ AJTÓT! MEGHÍVÓ kisbajomból Nevek a márványlapon Március 15-re meghívót kaptam Kisbajomból. Harangozó László írta — néhány évvel fiatalabb nálam —, és arról értesít, hogy ezen a napon avatják fel azt az emlékoszlopot, rajta márványtáblával, melyre azok neveit vésették, akik a második világháborúban estek el, illetve tűntek el. Amikor a levelet megkaptam, mérhetetlen fájdalom szorongatta amúgy is megfáradt szívemet, sfeleségemmel kezdtük számba venni: kik estek el, hányán váltak a második világháború áldozataivá. „Csak” 18 név került elő emlékezetünkből... A most készült emlékoszlop ott áll az első világháborúban elesettek emlékműve mellett. Arra huszonnégy nevet véstek, az utóbbira huszonkilencet. A délutáni gyászünnepségre a falu lakossága sereglett egybe, meg azok a távolabb élő hozzátartozók, akik közben elköltöztek a településről. Magam is részt vettem a legutóbbi esztelen és oktalan háborúban, távol a Don mentén, 18 bajtársammal együtt. Hatan jöttünk haza, a többiekről soha nem érkezett hír: azt sem tudja senki, hol földelték el őket 1943 rettenetes telét követően... Jelenleg hárman élünk a volt „doniak” közül. Horváth József, aki most 79 éves, Dunaújvárosból, Szilvási Lajos 72 éves, Kisbajomból indult a frontra, jómagam ma 75 éves vagyok és Pécsről mentem el annak idején. A volt harcostársaktól én búcsúztam fájó szívvel, köny- nyes szemmel a kisbajomi emlékműnél. Ott mondott nagyon szép, szívhez és értelemhez szóló beszédet a lábodi református és a kutasi római katolikus lelkész. Verset mondott az egyik elesettnek az unokája és dédunokája. Hullott a szemekből a könny, zokogás hallatszott a sokaságból: a még élő hozzátartozók sírtak. Az emlékoszlop és a márványlap költségét a község közadakozásból fedezte. Jól ismertem azokat, akiknek a nevét táblára vésették: 1936-tól 1949- ig ennek a községnek a református kántortanítója voltam. A sok virág és koszorú elborította az új, de a régi emlékművet is, miközben felhangzott a Szózat s az egybegyűltek énekeltek: „Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, s halnod kell!” Kiss József Egy idős, vidéki asszony mondta egyszer: — Három nagy fiam van. Emlékszem, amikor még itthon élő, fiatal legények voltak, úgy jöttek haza nap nap után a munkából, jól kiéhezve az én főz- tömre, hogy szinte egyszerre estek be az ajtón, szinte rám törték az ajtót. — Azután keserűen hozzátette: — Akkor csaknem rám törték, most meg rám sem nyitják az ajtót... Még azt is elmondta: nem rossz emberek az ő fiai. Egy lakik közülük a faluban, kettő városba költözött. Néha anyagi segítség is jön tőlük, karácsonykor mind hazajöttek, de most várhatja az újabb karácsonyt, hogy lássa őket. Esetleg nyárra kap egy-két unokát kis időre, de hát... De hát! Akár falun, akár városon él az öreg szülő, bizony nagyon elkelne a segítség. Persze, nem mindig egyszerű. Nem egyszerű, mert ha egy községben, egy városban laknak is, akkor is dolgoznak napközben, el kell látni a saját háztartást, hogyan jutna idő és erő még az öregre is? Nincs recept a hogyanra, de talán néhány lehetőség: A hét végén segíthetne valaki a gyerekek vagy a nagyobb unokák közül a tüzelőt behordani, szombaton akár egész hétre előre bevásárolni, alkalmanként egy alapos nagytakarítást rendezni és így tovább. De a nagyobbacska unokák nem segíthetnének-e hét közben is? Tudom, sok helyen ezt meg is teszik. Azután sok olyan idős ember is van, aki nem is a segítségre szorul rá. Megoldja maga a saját ellátását, vagy naponta eljár a napközi otthonba a többi öregember közé. Nemcsak azért, mert ott készen találják az ebédet, de azért is, mert van kivel szót váltani. Igen ám, de hiába van kivel szót váltani, ha nincs miről. Pedig ha a felnőtt gyerekek, az unokák legalább hetenként egyszer rányitnák az ajtót az öreg szülőre, vagy ha távol laknak, legalább néhány soros levélben tudatnák, mi újság a családban, akkor bizony már lenne miről mesélni szomszédnak vagy bárkinek a napközi otthonban. A törődés sokféle lehet aszerint, hogy mire van szükség és mire van lehetőség. De nagyon jó lenne, ha ez a kettő minél több családban találkozna. — sm — V/SCr-Y” € £> n>OLTt~ MÁZLI — Ennek mindig jól jön valami! Amióta például gyomorszűkülete van, alig kell ennivalóra költenie. .. így persze, hogy meg tudta magának venni a tavaszi kabátot! (Takács Éva karikatúrája) HÉTKÖZNAPOK ÖRÖMEI (Egy nyugdíjas feljegyzései) Turgenyev írja az Apák és fiúk-ban: „Miért van az, hogy még akkor is, mikor például élvezzük a zenét, élvezünk egy szép estét, egy társalgást rokonszenves emberekkel, úgy érezzük, hogy ez az öröm is inkább csak utalás egy mérhetetlen, valahol létező boldogságra és nem valódi, vagyis olyan boldogság, amit magunk is elérhetünk? Miért van ez?" Úgy gondolom: a boldogság — búvópatak, melynek apró erecskék a táplálói. A forrásvidéket keresők számára biztos tippet a ma embere sem adhat. Legfeljebb szeletkéket saját apró örömeinek forrásvidékeiről... * * * Állítom, hogy egy szép szőlőt (szóló-szőlőt, szőlőlugast) szeretni lehet, sőt a vonzódás hozzá egy kicsit hasonlít a szerelemhez is. Mikor kezdődik ez a szerelem és mikor válik szeretetté — ki ennek a megmondhatója? Örömöt adó, keser-édes, tavasztól őszig tartó gondokat terem a szőlő. Nem ilyen-e a szerelem is? De hát egy élet mit ér szerelem, szeretet nélkül? * * * Csini, az okos, nyugodt járású kanca rövid időre „szülési szabadságon” van. A napokban életerős, mokány csikónak adott életet. Csikaját észrevétlenül, éjjel hozta világra, miközben gazdája az igazak álmát aludta. Kincsét, újszülöttjét meglepetésnek szánta: kora reggel a gyanútlanul belépő gazdát — így mesélik — a tétova járású kis jövevény fogadta és rúgós kedvében lévő világra- hozója. Á meglepetés sikerült. De mi váltotta ki? A kiscsikó megjelenése vagy a korábban nyugodt járású kanca „átváltozása” rúgós lóvá? Bevallom, a gyümölcsfa oltását és szemzését amolyan fura hobbinak tartottam a közelmúltig, „tiszta munkának” csupán az új, korszerű fajták telepítése számított. Gyümölcsfa-leraka- tokban vásárolt franciabarack- fáim azonban rendre csődöt mondtak (elfagytak, mézgá- sodtak, millió bajuk lett). Feleségemnek jutott először eszébe: helyben kelt sarjakat próbáljunk beszemeztetni. Feri szomszédom szemzései sorra megeredtek, s ma már ontják a termést nekem is. Az idén tavasszal újabb lépésre szántam el magam: a kényes- kedő pándimeggyet korai, nagyszemű fajtával váltattam le. Nagyfi Jóska barátom gondos oltása nyomán a beültetett oltóágak megkezdték önálló életüket. Itt, Pósteleken, boldogságaim forrásvidékén... * * * Kerner Tibor
