Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-21 / 93. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. április 21., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Epilógus képekben GERŐ KÁZMÉR ÉLETMŰVE A SOMOGYI KÉPTÁRBAN Kaposvár város régi Kötelezettségének tesz eleget, amikor gyűjteményes kiállítás keretében bemutatja Gerő Káz- * mér életművét. A sors iróniája, hogy erre az eseményre 1990- ben, a művész halála után egy évvel kerül sor. Hosszú, mintegy 40 évi pályafutása alatt mindössze két kisebb kiállítás adatott meg neki 1984-ben, 64 éves korában. Ezért a művészettörténeti indíttatású megismerésnek és az általa létrehozott értékek előtti tisztelgések egy fontos mozzanata a Somogyi Képtár életmű-kiállítása. Gero Kázmér lénye ma még elevenen él a köztudatban, hiszen alakja a hosszú évtizedek alatt összeforrt a várossal. Barátok, művésztársak és nem utolsósorban tanítványok egész sora emlékszik rá szívesen. Festőművészi életműve mellett komoly érdemeket szerzett pedagógusi tevékenységével is. Szülőfaluja egy kis somogyi község, Büssü (1920), de a gyermekévek helyszíne már Somogyszil, ahová röviddel ezután átköltözött a család. A dunántúli lankás táj iránti szeretet a gyermekkori élmények hatására fogant meg benne, és ez a vidék vált a későbbi évtizedek során is a művészi inspiráció kimeríthetetlen tárházává. A veszprémi piarista gimnáziumban érettségizett 1937- ben, majd a család kívánságának engedve kadétigkolara adta be jelentkezését. Ébredező vonzalmát a művészi pálya iránt odahaza nem támogattak: a család nem értette, miért cserélné fel a polgári értelemben vett „biztonságot” a sokkal kevésbé megbecsült, küzdelmes művészpályával. A „vita” végül kompromisszummal zárult: apja kívánságára a katonai pálya helyett a gyakorlatia- sabbnak tűnő Iparművészeti Főiskola grafikai szakára jelentkezett. Mesterei a főiskolán: Diósy Antal, Domanovszky Endre és Haranghy Jenő. Lényegében mindegyik — különösen Diósy és Domanovszky — a magyar posztimpresszionizmus és a posztnagybányaiak szellemében dolgozó mester. (Diósy az egyszerű hétköznapok meghitt hangulatának festője volt köny- nyed akvarellekben, míg Haranghy a szabadban asszociáló historizmus szellemében oktatta tanítványait). A főiskolai évek alatt Gerő Kázmér elsősorban tőlük kapott szakmai útmutatást, és a fény-árnyékkal átszőtt kolorizmus festői gyakorlatát is általuk szerezte meg. Időközben családja a megyeszékhelyre, Kaposvárra költözött. A háború nehéz évei és fél éves szovjetunióbeli hadifogsága után ide tér haza. 1945 után, a nehéz sorsú években, elölről,kell szinte mindent kezdenie. Úgy tűnt, az ország kezdeti bénultságában a művészi képzettségre és tevékenységre sehol nem tartanak igényt. Apja meghalt, édesanyjáról gondoskodnia kellett, így kénytelen volt hivatalnoki munkát keresni. Eleinte a Talajlaboratóriumi Intézetben tevékenykedett (két éven át,) majd az 50-es évek folyamán a Mező- gazdasági Minőségvizsaáló Intézetben lett vezető technikus. Ahogy a somogyi művészeti élet újra szerveződni kezdett, ismét visszatért a festészethez. Rendszeres kiállítója lett a helyi rendezvényeknek és képeket is adott el. 1947-ben a meginduló kulturális élet jele, hogy a somogyi képzőművészek—megelégelve a megye művészeti életének teljes ellanyhulását, a dilet-' tantizmus terjedését és a gyenge érdekképviseletet — a maguk kezébe vették a helyi művészet szervezését. Z. Soós István festőművész harcos szellemű felhívásának köszönhetően a Somogyi Szépművészek elnevezésű egyesületbe tömörültek: így próbálták megszervezni a hivatásos művészek körét, kiállítási programjait és a mecénásokat. Az újraszerveződő művészcsoport szívesen fogadta Gerő kázmért is. Már az egyesület létrejöttétől együtt állított ki az akkor még élő Kunffy Lajossal, az egyesület nagy tiszteletnek örvendő elnökével, továbbá Z. Soós Istvánnal, Ruisz György- gyelés Lovrits Kálmánnal. Égy 1948-as pécsi kiállítási katalógusból kitűnik, hogy Somogybán ekkor már egy rokon szellemiségű csapat állt össze: az irányadó egyéniség Kunffy, és valamennyien a termeszét utáni plan air festésmód kissé naturális változatát művelték. Gerő Kázmér két kis képe ismeretes ebből az időszakból, a Téli táj és a Csalogány utca. Mindkét pasztell a kiegyensúlyozott, harmonikus komponálás, a finoman differenciált színkezelés példája. Figyelemreméltó, hogy Gerő a pasztellel olyasféle „firkálgató", mozaikszerű részletekben gazdag színfelrakást valósít meg, ami a későbbi, 70-80-as évek festői gyakorlatának egyfajta előzménye is lehet. Az ország történetében cezúraként számontartott 48-as fordulat a somogyi képzőművészek számára is az erősen centralizált művészeti forma kialakulását hozta magával. A Somogyi Szépművészek csoportja beolvadt 1949-ben az országos jogkörű Szabad Művészek Szakszervezetébe. Ettől kezdve az immár államilag szervezett kiállításokon a Képzőművészek Somogy Megyei Munkacsoportja elnevezéssel szerepel. Az akkori múzeum- épületben tervszerűen rendezett éves kiállításokon Gerő Kázmér is rendszeres résztvevő. A korszak (50-es évek) kiállítási rendszerének tematikus követelményei behatárolják a művészek mozgásterét: Gerő képei között is, korábbi évekhez viszonyítva több a figurális mű, mint a táj, vagy a csendélet. Egy 1950-ben kiírt forradalmi témájú pályázat első díját nyeri meg egy kis impresszio- msztikus felfogású vázlattal (egy nagyméretű pannó tervezete), melyben a kaposvári munkászászlóalj harcba indulását festette meg. A díjkiosztásra azonban mar nem mehetett el: mint származásra nézve „osztályidegen”, nem vehette át nyilvánosan a díjat. Időközben a pasztellről fokozatosan áttért az olajfestésre, és ezzel a technikai változtatással párhuzamosan lényeges átalakuláson ment át képvilága is. Különösen szívesen festi meg az általa vezetett képzőművészeti szakkör világát. Jellemző, hogy a témát nem zsánerként kezelte, inkább hangulatszerűségében ragadta meg a korszakra jellemző sötét, a pasztózusan festett vásznakon. A szakköri tagok között gyakran tűnik fel középponti alakként egy szép arcú, fiatal leány (Kiss Ildikó, ma textiltervező iparművész), akit mindig szívesen választott modelljének. Hasonló atmoszférikus hangulatteremtő törekvés figyelhető meg az 1952-es Augusztusi délután című kéR én is. Egy 1955-ös Somogyi léplap-beli cikk már sikeres festőként említi: ,,...munkái híven tükrözik alapos felkészültségét, tudását szubjektív nézőpontját. Ecsetkezelése, harmonikus színei, meleghangú megoldásai méltán alátámasztják hírnevét. ”1956 júniusában újabb újságcikk foglalkozik a festővel. A Nádasdi erdőszélen című képe kapcsán azonban az újságíró inkább a „forradalmi mondanivalóra”, mint a festői erényekre fordít figyelmet. Mégis úgy tűnik, a művészi kvalitás a hivatalosan gerjesztett előítéletek ellenére is fokozatosan kivívja az elismertséget. A 60-as évek elejére Gerő palettája ismét kivilágosodik, és visszatér kedvelt témájához, a tájképekhez is. Képvilágának alakulását a hozza korban és szellemben is közelálló két művésztársa, Ruisz György és Völgyi Dezső viszonylatában tudjuk jól megragadni. Valamennyien a somogyi táj lelkes megörökítői, de más-más szellemben dolgozzák fel a látottakat. Hármuk közül Ruisz György a leginkább lírai alkat. Aprólékos ecsetvonásokban gazdag képeit a tünékeny hangulatok, impresz- szionisztikus árnyalatok felé fejlesztette. Hozzá képest Völgyi Dezső nagy szerkezeti egységekben építi kompozícióit, és a természethű ábrázolás keretein belül is egyfajta kiszámított rend uralja gondosan összefogott felületeit. Gerő Kázmér e két különböző megközelítés között foglal állást. Általában ragaszkodik a natu- raszerű részletekhez — olyannyira, hogy gyakran készített fotókat is az általa megörö- kítendőnek tartott tájról, amit ezután hűségesen, élményszerű részletességgel festett meg. Festői módszere tehát a lan air. Ecsetvonásai legjobb épein e részletgazdagság mellett is energikusak maradnak, és festékfelrakási módja keményebb, feszítettebb, mint Ruisz György puhább atmosz- férájú vásznai. (Bányamező, 1962.) A 60-as évek elején több tehetséges, pályakezdő művész települt Kaposvárra. Megújító törekvéseikkel felpezsdítették a kisváros kissé álmatag, megszokott mederben csordogáló művészeti életét. Nagy hatású egyéniségként működött köztüK Lóránt János, aki a pannon szellemiségű művészektől eltérően a drámai foj- tottságú alföldi táj élményét közvetítette. Lóránt erjesztő hatása vitathatatlanul kimutatható a somogyi alkotók művein, így Gerő Kázmérnál is. Festőkéssel újabb, határozottabb fakturális kísérletekbe kezd, fehérrel tört okkereket, Van Dyck-barnákat használ. (Kaposhíd, 1966.) A 70-es évek elején festett Domboldal című kép festői értelme sem a színek energikus mozgása, vibrálása, ehelyett inkább a táj szerkezetét, a dombok vonulatait hangsúlyozza okkerek sötét-világos kontrasztjára építve. Gerő rendkívül nyitottan viszonyult minden új festői módszerhez: előítéletek nélkül tudott szembesülni az olyan megoldásokkal, melyek tőle idegenek voltak, és szívesen kipróbálta például egy-egy tanítványa vagy művésztársa adott pillanatban újszerűnek tűnő festékfelrakásait is. A későbbiek során csak azt tartotta meg, amit képvilágába illeszkedően tudott felhasználni. Pedagógiai erényeinek egyik legjobban értékelhető vonása a természetes kíváncsiságon alapuló, jóindulatú tolerancia volt. Kaposváron a 60—70-es évek muvészközössége rendkívül szoros kapcsolatban állt egymással, gyakran állítanak ki együtt, jó ismerői és ugyanakkor állandó kontrolláloi is egymás munkáinak. E kölcsönhatás egyfajta műhelymunka benyomását keltheti a külső szemlélőben, hiszen Somogy művészete két-három, sót többoldalú oda-visszahatások együtteseként alakul ebben az időben. Ilyen megtermékenyítő együttmunkálkodás volt Gerő Kázmér életében az az időszak, amikor Völgyi Dezsővel együtt dolgozott a Balázs János szakkör műtermében a 70- es évek elején. Duna-kanyar (1974) című festményén is jól érzékelhető, hogy a korábbi időszakok jobbára naturális ih- letettségű komponálását — eleinte Lóránt, majd később színességét tekintve a hozzá közelebb álló Völgyi Dezső hatására az összefogottabb, kiérleltebb szerkesztés felé viszi. Életművében a 70-es évek végét és a 80-as éveket nagyjából egyenletes ívű fejlődés, gazdagodó művészi kifejezőeszközök jellemzik, miközben festészete lényegét illetően már alig változik. A korai évek pasztell finomságú mo- dellállásától fokozatosan a kompozíció tömörebb, szer- kesztettebb felfogásához jutott el: a kék-zöld (csaknem monokróm) szinkoloritok expresszi- vitást sem nélkülöző sűrítéseihez és egy durvább felületmegmunkálási módszerhez, amivel erőteljes hatást gyakorol a szemíélőre. A szenvedély, ami az alkotás manuális szakasza alatt a festőt hajtja, a sűrű vastag csomókkal, széles pásztákban felkent testies festékszeletekben kapott formát, ott forr a vastagon felrakott rétegek alatt, az izgalomban tart. Indulatiság, sűrű, tömörítő fogalmazásmód, eruptív kedélyvilág: ez Gerő Kázmér utolsó, érett korszakának lényege. Festőként számara a rajzzal szemben a szín, a tömegekkel szerkesztett perspektívával és térélménnyel szemben a látványélmény volt a fontosabb. Kedves festője, Cezanne életművében is leginkább a mo- dellállás hallatlan finomságai nyűgözhették le. Kékes-zöldes izzású tájain ugyan pillanatnyi benyomásait vet „vászonra”, hiszen a látvány ininspiratív ereje mindig fontos marad számára, de a hangulatteremtés mögött az erőteljes kifejezés igénye munkál. Legjobb képein a konkrétumot a látomás erejéig tudta felemelni. (Csobánc, 1980: Szőlőhegy, 80-as évek: Cselic 80-as évek). Az égbolt kobald- és ultramarinkékjeit, a dombok zöldjeit szeletelő „síkok" egymásnak feszülnek, energikusan ütköznek, miközben a távolban fel-felizzik egy- egy házfal okkersárgája, a víztükörre vetülő fénycsóva törtfehér sávja, egy pipacs vöröses színfoltja. Gerő különösen kedvelt világa a Balaton, vagy a somogyi-zselici dombság szelíd, enyhe lankái. Legutolsó korszakában is ez a táj a főszereplő — egy-egy kedélyes, zsánerre utaló képcím ellenére is. (Szabadszombat, Csacsifogat). Legjobb képei művészeti karakterének két lényeges sajátosságára utalnak: az intim, meditativ lírára és feszültségteli, drámai vonásokra, gazdag koloraitbeli erényekre. Ha a kortárs magyar művészet irányzatai között kívánnánk elhelyezni Gerő Kázmér életművét, mindenképpen a Bernáth Aurél fémjelezte pannon tájlíra, a posztnagybányai iskola szigorúan termeszeteívű festésmódja az, ami behatárolja helyét. Alkotásai az elmúlt évtizedekben a Képcsornokon keresztül szinte az ország minden részére eljutottak. Közöttük sok az értékes mű, bár — különösen a korai időszakból — néhány egyenetlenebb színvonalú kép is kikerült műterméből. Halála előtt röviddel ismét pasztellel kezdett festeni: kisméretű tájtöredékekben villantja fel utoljára azt a ragyogó színkultúrat, melynek üde levegőssége, puha tónusokban szikrázó foltjai Gerő Kázmér feledhetetlen emlékét őrzik az utókor számára. Geger Melinda
