Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-18 / 90. szám
1990. április 18., szerda SOMOGYI NÉPLAP 5 A nagyapja élő mesefa volt DR. MAREK JÁNOS ÉS A HONISMERET Dr. Marek János neve ismerősen cseng megyeszerte, hiszen a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium magyar-történelem szakos tanára három évtizeddel ezelőtt, az országos honismereti mozgalom indulásakor jegyezte el magát a helytörténettel, a néprajzi gyűjtőmunkával. Az elmúlt évek során a családi örökségül kapott érdeklődésből igazi szenvedély lett. Errol s a honismeret szerepéről beszélgettünk. — Anyai nagyapám amerikás magyar volt. A századforduló kivándorlási históriái, melyeket tőle hallottam, még ma is a fülemben csengenek. Rengeteg történetet mesélt kisgyerekkoromban, s mert a kalendáriumon kívül más könyv nemigen volt a családban, estenként körülültük nagyapámat, aki hol szlovákul (a Felvidékről származnak őseim), hol ízes magyarsággal mondta vég nélkül „meséit", vakon hitt a túlvííági létben, így a kivándorlás-históriák közé mindig vegyült egy-egy bo- szorkánytörtónet, amelyet másnap folytatott. Nagyapám élő mesefa volt — nagy-nagy szeretettel gondolok rá. Talán neki köszönhetem a helytörténeti-nép rajzi érdeklődésemet, s életem ilyetén való alakulását... Somogyszilban végezte el az elemi első öt osztályát. Majd Dombóvárra került, később pedig a csurgói gimnáziumba. A cserkészmozgalomban még inkább fokozódott a nép és a természet iránt érzett szeretete. A Szegeden töltött esztendők miként érlelték a fiatal növendéket? — A csurgói diákévekhez kell visszanyúlnunk; ugyanis az ottani patriarchális szellemű iskola diákromantikája mélyen belémivó- dott. Történelemből Pókos Feri bácsi tanított, aki a hollandiai Lei- denben szerezte diplomáját. A magyar nyelv é? az irodalom sze- retetét pedig Ecsy Ödön István tanár úr (aki latin-magyar szakos tanár, író és költő volt egysze- mélyben) plántálta el bennem. Ilyen alapokkal kerültem Szegedre, ahol dr. Bálint Sándor és Péter László előadásain, szemináriumain vettem részt a legszívesebben. A helytörténeti, honismereti munka itt, a somogyi megyeszékhelyen is folytatódott. Kollégistákkal öt éven át gyűjtötte So- mogyország dokumentumait, népi tárgyait, tudatosítva tanítványaiban a szülőhely ismeretének fontosságát. Nagy Károllyal közösen írták Kaposgyarmat monográfiáját. A pályamunkával országos első díjat nyertek. 1964- ben — a megyében a középiskolai tanárok közül elsőként — ledoktorált. Birtokviszonyok és agrármozgalmak Somogybán a századfordulón címmel irta disz- szertációját. 1971-ben került a Táncsics Mihály Gimnáziumba; — Már ekkor szerveztem honismereti szakkört, melynek tagjait úgy válogattam össze, hogy városi es vidéki fiatalok azonos arányban legyenek. Mivel mindegyik szakkörös diákot tanítottam is, sokkal jobb kapcsolatot tudtam kialakítani velük: a tanárhoz, a tárgyhoz és a szakkörhöz (amelyet a négy évfolyam tanulói alkottak) egyaránt kötődtek. Célunk az volt, hogy szükebb hazánk, Somogy szellemi és tárgyi néprajzát feltérképezzük, gyűjtéseket végezzünk. Többek között megismerkedtünk a paraszti világ jellegzetességeivel is, a cselédek életével, a bér- és aratómozgalmakkal, — ezek levéltári kutatásokat is igényeltek. Kihaló kismesterségek — cipész, szíjgyártó, rokkakészítő, faesztergályos, gölöncsér — kerültek feldolgozásra, sok értékes dolgozat született egy-egy még élő mesterember életének, szakmaszeretetének, mesterségbeli fortélyainak bemutatásával. A gimnázium ,,B” épületének alagsorában levő népi használati tárgyakkal, tablókkal, fényképekkel díszített honismereti klub A Magyar Népművészetért Alapítvány pályázatot hirdetett a magyar néptánc, népzene, népviselet kutatása, feldolgozása és széleskörű megismertetése témakörében. Olyan személyek és csoportok pályázhatnak, akik alapkutatással (gyűjtés, lejegyzés: zene, tánc, viselet, szokás stb.), tudományos feldolgozó munkával (rendszerezés, tanulmányok, publikációk: kiadvány, könyv, hanglemez, video- és hangkazetták stb.), oktatási feladatokkal (tanfolyam, tábor, képzés stb.), példaértékű munkát végeznek a magyar nyelvterület népművészetének megőrzése, hiteles bemutatása, mind szélesebb hazai és külföldi közönség előtt történő megismertetése érdekében; hozzájárulva ezzel a nemzeti identitástudat erősítéséhez, a korszerű magyarságkép kialakításához. Az alapítvány a különlegesen értékes művészeti alkotásokért (zene, tánc, viselet) egyes országos rendezvények alkalmával díjat ad ki. A pályázathoz munkatervet és költségvetést is kell csatolni. A pályadíj-igények a munka volumenétől, valamint a pályamunkát végzők számától függően 10—15 ezer forint közötti összegre nyújthatók be. Pályázni 1990. május 31-ig lehet az alábbi címen: Magyar Népművészetért Alapítvány, Budapest Corvin tér 8.1011. SORT A MARHÁKNAK A címet egy egyszer volt, hol nem volt kollégámtól ,,loptam" némi átköltéssel. Az 6 cikkének a elme az volt: Szemüveget a marháknak, írásában ugyanis azt a tudományos eredményt kürtölte világgá, ha a tehénkék szemére zöld színű napszemüveget tesznek, akkor a tehénke friss zöldnek látja még a csaknem semmit érd réti szénát is, és több tejet ad. Vagyis a tejtermelés növelése roppant egyszerű! Csupán szemüveg dolga. Egyszer volt, hol nem volt kollégám nagy buzgalommal írta meg a világszenzációt, miközben a többi kolléga pukkadozott a visszafojtott kocáitól. Mert beugratás volt az egész, amolyan ,,újság iroavatäs". Az esetet az juttatta eszembe, hogy a Reuter jelentésben olvastam: Japánban a korhely-marhatartás terjed. Idézem a tudósításból: „A modem tudomány eszközeivel is be tudják bizonyítani Japánban már régóta alkalmazott speciális marhatartást mód, a sörrel kevert takarmányozás hasznosságát. Az alkoholban gazdag takarmányt fogyasztó szarvasmarhák nagyobb étvágyüak, súlyuk gyorsabban gyarapszik. Húsuk sokkal izletesebb, élén- kebb színű, porhanyósabb. mint az ..absztinens'' marháké... A ..korhely tartású" marha húsának ára természetesen magasabb: az ínyenceknek az ilyen hús kilójáért több mint tízezer Jent (hozzávetőleg 64 dollárnak megfelelő összeget) kell fizetni." Ez viszont nem vicc. Nem beugratásI Azzal együtt, hogy mégis mosolygásra késztet, elgondolkodtat. Valódi piaci gazdálkodásra készülünk, a tudományos eredményekre, a piac rezzenéseire minden korábbinál jobban kell figyelni. Akkor is, ha a tény az első hallásra képtelennek, esetleg groteszknek, nevetségesnek hat. Képzeletem azonnal megindult. A magyar húsmarhatartás az elmúlt évtizedekben meglehetősen sok hányattatáson ment keresztül. Most a vállalkozások kiterjedésének idejét éljük. Mi lenne, ha egy vállalkozó úgy határozna: ..a napi sörömet nem én iszom meg, hanem odaadom a marhának". Ezzel kettős célt szolgálna: hathatósan küzdene a terjedő alkoholizmus ellen, a vagyonkáját pedig gyorsabban gyarapítaná, mert mint a japán példa bizonyítja, a kor- hely marha húsának ára még Japánban is meglehetősen borsos! És ínyencek — mint mindenütt a világon — nálunk is vannak. S már látom is képzeletben: a húsboltban az eladó azt kérdezi a háziasszonytól: —Absztinens vagy korhely marhát tetszik parancsolni? Ma viccnek hat. Lehet, hogy egyszer mégsem mosolygunk ezen?! (Vörös) szekrényéből több tucat fekete műbőrbe kötött dolgozat kerül elő. A szakkör féltett kincsei ezek, hiszen zömmel országos pályázatokra készültek, s alkotóikat többnyire meg is jutalmazták az alapos kutatómunkáért. — Amikor a honismereti szakkörök szaktanácsadójaként ellátogat egy-egy középfokú iskolába a megyében, milyen érzésekkel tér haza? — Somogynak 28 középfokú tanintézete van. 23-ban működik honismereti szakkör. Jó ez az arány, bár én úgy érzem, hogy mindenhol lehetne, hiszen érdeklődő diákokból nincs hiány. Az iskolákban önként vállalták a tanárok ezt a sokrétű munkát. Megfizetni sehol nem lehet őket, hiszen mindössze heti egy órai bért kapnak érte. Ennyi idő alatt érdemi munkát nem lehet végezni; a közös akarat és lelkesedés — tanár és tanuló részéről egyaránt — élteti a honismeretet. Sajnos ezt nem mindenhol ismerik fel az iskolaigazgatók, nem fordulnak kellő figyelemmel a honismereti gyűjtőmunka felé. Igaz, hogy a munkánk nem látványos, de puszta kézlegyintésnél többet ér! Hetek, hónapok munkáját őrzi egy-egy tanulmány. Dr. Marek Jánosnak életeleme lett a honismeret. Az évtizedek sok elismerést hoztak számára, de ő a két Ortutay-emlékplakettre a legbüszkébb. Lőrincz Sándor HÁROM MEGYE ZENEKARA A Guzsaly Az egyik megye természetesen Somogy, s a közelebbről is érintett település Balatonszent- györgy. Az öt fős zenekar tagjai Zala és Veszprém megyében élnek, zenélnek, illetve most már egy éve a Kisbalaton együttes kisérőzenekaraként Somogybán is. És persze szerte az országban, ahová hívják őket, s ahová a táncegyütteseket hívják. A Guzsaly ugyanis nemcsak a szentgyörgyi csoportot „látja" el talpalávalóval, a nagyhírű keszthelyi Georgikon együttesnek már csaknem húsz éve méltó partnere a színpadon vagy a zenekari órákon. — Bizony, már csak egyedül maradtam a kezdő nagy csapatból — mondja Töttő Vilmos —, de hát nem is lehet csodálkozni. A folklór annál pénzigényesebb, minél sikeresebb a csoport, és a Georgikon igazán híres együttes volt. Jöttek is meghívások külföldre, mi pedig szívesen mentünk. Amit lehetett, az egyetem fizetett, de sokszor kellett a zsebünkbe nyúlni: vízum, sofőr díja, és persze mindig valami apró emlék a családnak. Amíg fiatalok voltunk, nem is volt gond, közben azonban megnősültünk, többen abbahagyták emiatt a zenét is... Jöttek a gyerekek, kellett a pénz. S amikor már úgy éreztük, tíz év után először mi is tiszteletdíjat kérhetünk, kiderült: az egyetem képtelen fenntartani a tánccsoportot és a zenekart is. A népzene a hobbijük, de a feleségek otthon nem ezt nézik. Mezőgazdászként, földmérőként, gépésztechnikusként a muzsikálásból szerzett jövedelemnél bizonyára nagyobbra is szert tehetnének. — A Kisbalaton a mi nagy kompromisszumunk — mond- a.—Zenélünk, és egy kis pénzt s keresünk. Fodor Iván, a táncosok mes- :ere egy évvel ezelőtt csalogat- :a Szentgyörgyre a Guzsalyt, miután állandó zenekari problémával küszködtek. A „házasság” jót tett az együttesnek is. 'lágy Lajos muvelődésiház- gazgató szerint ez újabb fejlődési lehetőséget jelent a tánckarnak: a jó zenekar „feldobja” az együttest hangulatban, akaraterőben is. A muzsikusok azt mondják, számukra is fontos a rendszeres próba, a megméretés, és ahol lehet, önállóan is bizonyítani kívánnak. Nos, a közelmúltban többször láttuk őket a képernyőn; az országos folkzene- kari vetélkedőn a döntőbe jutottak. A bizonyítás tehát sikerült. — Csodálatos a magyar.népzene: szép és gazdag. Öröm megismerkedni egy-egy táj muzsikájával, még akkor is, ha esetenként az interpretáláshoz új hangszert kell megismernünk. Zongorán, klarinéton tanultak játszani, hiszen a zeneiskolában a népi hangszerek oktatása valahogy nem „sikk”. Ezért tartják fontosnak a népzenei táborokat, ahol bizonyos előképzettséggel már könnyebb megtanulni játszani hagyományos hangszeren. Nos, nekik mesterfokon sikerült: az ország egyik legjobb népzenei együtteseként tartják számon őket. Az öt zenész — Töttő Vilmos, Burucz Zoltán, Rezes Gábor, Lovász Tamás, Varga Zoltán— a népzene elkötelezett híve, a folklór kitűnő művelője. Ők öten a Guzsaly együttes. s. F. Szeretet és hűség Somogy hoz Nagy László fotó- és rajzkiállítása Kérgeskezű emberek, népviseletbe öltözött lányok, So- mogy gyönyörű tájai a fotókon. Fantázia szülte galaxisok sorozata pasztellel megörökítve — ezek az első benyomásaink a művészeti díjas Nagy László fotó- és rajzkiállításán, amelynek a kaposvári Helyőrségi Klub adott otthont. Nagy László Kaposváron él, s nyugdíjba vonulásáig az optikafotó szakmában, boltvezetőként dolgozott. A festészet és a fotózás kedvtelés maradt számára; anyagi gondjai nem tették lehetővé, hogy egész életét ezeknek szentelje. Amolyan vasárnapi fotós volt. A szürke hétköznapok munkája nem engedett többet, ám mégis szép sikereket ért el. Több önálló kiállításon mutatkozott be hazánkban és külföldön is. Fotós munkásságáért 1969-ben kapta meg a város művészeti díját. — Nekem a fotózás a szakmám. A kedvtelésem is, ami most már tökéletesen kitölti mindennapjaimat. Lelkileg nagyon sokat jelent. Bármilyen gondterhelt és fáradt is vagyok, az alkotás öröme újra és újra kedvet és erőt ad. Egyre több ötletem van, egyik gondolat követi a másikat. Úgy érzem, 20 év is kevés lenne ahhoz, hogy ezeket megvalósítsam. Hiába, az idő eljárt fölöttem, az energiám csökken, de továbbra is a fotózásnak élek. Elindulok, megragadom a pillanatot és talán így sikerül olyan egyedi felfogású képeket készítenem a továbbiakban is, melyek bizonyítják szeretetemet és hűségemet Somogyhoz. Ezért örülök, hogy ismét Somogybán, Kaposváron mutatkozhatok be — vallja önmagáról Nagy László. A magyar népművészetért Pályázati felhívás
