Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)

1990-04-03 / 78. szám

1990. április 3., kedd SOMOGYI NÉPLAP 5 Közép- és felsőfokú képzés indul Több munkavédelmi szakemberre van szükség Egyre nagyobb szükség van arra, hogy minél több jól fölké­szült munkavédelmi szakem­ber legyen Somogybán is. Enélkül elképzelhetetlen a fog­lalkozási balesetekokainakfel- tárása, a szükséges műszaki szervezési intézkedések meg­tétele. Éppen ezért a vállalatoknak, a gazdaságoknak meg kell ra­gadniuk azt a lehetőséget, hogy az Országos Munkavé­delmi Képző- és Továbbképző Intézet fölvételi pályázatot hir­detett levelező rendszerű fel­ső-és középfokú munkavédel­mi képzésre. A felsőfokú kép­zés Budapesten indul szak­mérnöki, üzemmérnöki, felső­fokú szakképesítő tagozaton. Az elsőn öt, a másik kettőn négy félév a képzési idő. Min­den hallgató megszerzi a kö­zépfokú tűzvédelmi képesítést . is. A felsőfokú munkavédelmi végzettség az alapfeltétele a munkavédelmi szakértői tevé­kenységnek is. A középfokú képzés Buda­pesten kívül több vidéki város­ban van, így Kaposváron is ki­helyezett tagozaton. Ide a kö­zépiskolát végzettek jelentkez­hetnek. Aki műszaki jellegű középiskolát végzett, annak a képzési idő két félév, az egyéb középiskolai végzettségűek­nek pedig négy félév, vala­mennyi tagozatra május 15-ig lehet jelentkezni. A jelentkezési lapok beszerezhetők az Orszá- os Munkavédelmi Képző- és ovábbképző Intézetben (Bu­dapest V., Guszev u. 12.), vala­mint az Országos Munkavédel­mi és Munkaügyi Főfelügyelő­ség megyei felügyelőségén (Kaposvár, Ady Endre u. 2.) személyesen is. Az érdeklődők ott bővebb felvilágosítást is kaphatnak. APRODOK KERESTETNEK Mátyás király Nagyatádon Hollóvágta, Beatrix szimultán Mátyás, az igazságos ki­rály ugyan nem járt igazságot osztani a segesdi királynéi birtok Rinya-parti falvában, Nagyatádon, most azonban — ha képletesen is — megje­lenik. A Gábor Andor Művelő­dési Központ rendezvényso­rozatot szervezett Mátyás halálának ötszázadik évfor­dulója alkalmából. Csütörtökön délelőtt Apródtoborzó címmel játékos vetélkedőt tartanak a ház­ban. Másnap este a Vagan- tes és Tinctoris együttes köz­reműködésével reneszánsz esteket idéznek föl a zene, a tánc és az irodalom segítsé­gével. Április 19-én Mátyás, az igazságos címmel rajzfil­meket mutatnak be. Két nap múlva tartják a Hol­lóvágta futóversenyt, amely­nek résztvevői a célba jutás után akár a történelmi játszó­házba is elmehetnek. Április 23-án a Zrínyi Könyvkiadó mutatja be legújabb kötetét a Hunyadi Mátyás emlékköny­vet, 25-én Kulcsár Péter tör­ténész tart előadást Mátyás birodalmáról és külpolitikájá­ról. Az érdeklődők vásárol­hatnak Hollós szerencsela­pot, s ott lehetnek május ötö­dikén a városközpontba hir­detett reneszánsz sokada- lomban. Lehet sakkozni majd a Be­atrix névre keresztelt szimul­tánon, ahol Sziva Erika nem­zetközi nagymester (április 29-én) délelőtt 30 táblán gye­rekekkel, délután pedig 22 táblán felnőttekkel játszik. N. J. wmmems Ferences betegápoló nővérek álltak munkába a pécs-bányatelepi kórház geriátriai osztályán. A két nővérnek már három fiatal jelölt (oblá- ta) is segít a munkában. (MTI-fotó — Kálmándy Ferenc felv.) A Kilián váija a diákokat Gazdag program a tavaszi szünetben A kutyákról szóló szabad- egyetemmel indul ma Kapos­váron a Kilián György Városi Művelődési Központ tavaszi szüneti programja, majd hol­nap húsvéti játszóházzal, 4- én pedig társastánccal folyta­tódnak a diákrendezvények. Szombaton nagyszabású húsvéti családi délutánt szer­veznek, ahol a tojásfestéstől, a családi vetélkedőig minden­féle jó szórakozást ígérő programok lesznek. Gondol­tak a sportkedvelőkre is, mert 10-én kerékpártúrán-vehet­nek részt a Szennába igyek­vők. Hagyományaikhoz híven a szünet alatt is lesz színházi produkció az intézményben; Örkény István Tóték című darabját ezúttal francia ama­tőr együttes előadásában lát­hatják az érdeklődők. Es akiknek mindez kevés: mindekit vár a video, a számí­tógép és az asztalitenisz és — igaz otthon — az olvasás is hasznos időtöltés lehet. BONTAKOZÓ TAVASZ A TISZA MENTÉN • Kora délután ballagok a folyót szegélyező hul­lámtéri fűz-nyár ligeterdő­ben. A növények, állatok éle­tét pezsdítő tavaszi verőfény aranyhidat ver a szőke vizű, csendesen hömpölygő Tis­zán. Télutó és tavaszelő hatá­rán jár az idő. Szélárnyékban melenget már a napsugár, de a szeles folyóparton fázó­san húzom összébb a kabát­gallért. Messze van még az este, de halvány, ezüstös színek­ben feltűnt már a hold. Kissé otromba, kissé humoros je­lenség, amint nagy, szabály­talan dinnyeként gurulni lát­szik a kék égbolton. Száraz, enyhe, szürke tél van mögöttünk. Tájat fehérre meszelő havat egyszer, ha láttunk. Csapadék alig hullott alföldi világunkban, de a he­gyekben sem sok. Ezért ala­csony a Tisza vízállása. Nem lépett ki ágyából a folyó a tél folyamán. Pedig nagy szük­ség lett volna erre: a hullám­tér — különösen a települé­sek közelében — igencsak hiányolja a „nagytakarítást". A bővizű telek árhullámait, ame­lyek magukkal sodorják a sza­naszét heverő, a civilizáció és az emberi fegyelmezetlenség „termelte” sok szemetet. Az ezernyi papír- és műanyag­maradványt, ócska ruhát, bú­tordarabot, egyebet, melyek most csúf szeplőkként éktelen­kednek az ébredező, üde erdő alján. Talán majd egy jótékony tavaszi zöldár kiöblíti innen a „szennyesünket". Piros sapkás, nagy tarka har­kály riaszt egy magas fa csú­csán: „csikk”, „csikk”. Felfelé kémlelő szemünk elé csodála­tos látvány tárul: a levéltelen, vékony fűzágakon apró barkák milliói ülnek és ágszövevényük ezüstösen fénylő csipkét von a kék égháttér elé. A nyárak rü­gyei a kipattanásig duzzadtak, nagy barkáik buja, zöld zuha- tagként borítják a fákat. A még kopár platánokon azonban szárazon zörög a szélben az ezernyi tavalyi termésgöm- böcske. A bokrokra felcsavaro­dott vadkomló indáin árválko­dó, széltől tépázott, barna to- bozkák is a telet idézik. Mintha az öreg nyárak ter­mései lennének, úgy ülnek a magasban mozdulatlan kis csapatokban, a még itt tartóz­kodó téli vendégeink, a fenyőri­gók. Csak „sak-sak-sak” csa­csogásuk árulja el kilétüket. Néhány piros és szürke mellé­nyű süvöltő is itt tölti még telelé­sének utolsó napjait. A felrebbenő, fekete tollru- hás seregélyek viszont a ta­vasz vidám hírnökei. Nemrég érkeztet»,,haza” déli tájakról. Az erdőben még kevés a madár. Egy-egy széncinege hallatja fémes csengésű „tititi” tavaszi hangját. Rudas farkú őszapó szorgoskodik az ága­kon. És persze a mindenütt je­lenlevő feketerigó csengő riasztása hangzik jöttömre: „pik”, „pik”. A vízen élénk a madárélet. A túlparti erdő sötét háttere előtt fehér lepkeraj látszik röpködni: vagy kétszáz dankasirály csa- pong a víz felett, le-lecsapva az ott beömlő szennyvízcsatorna­hozta táplálékra. Csónakok érkezése zavarja meg a sirályokat. Evezősver­senyre készülő fiúk hajtanak nagy lendülettel víz ellen. Ed­zőjük motorcsónakon követi őket, hangosan kiáltva utasí­tásait. (Könnyű neki.) A víz­parton is van ember. A folyóba torkolló csatorna moszatoktól zöldes, állóvizébe lógatott pi­céjével kísérti tavaszi sze­rencséjét egy horgász. Vetési varjak keresztezik égi vándorútjukon a folyót. Több ezer madarat számláló, kilométer hosszúra nyúló szárnyas sereg. Némán röpül­nek, csak néha hangzik fel a jól ismert ,,krá”, „krá”. A velük tartó csókacsapat annál be­szédesebb, állandó „csjek- csjek” csacsogásukkal kísérik röptűket. Hazafelé tartó utamon őz­paták nyoma tűnik szemembe az erdei ösvényen. Őzek jár­nak itt! Pedig a ligeterdőnek ez a szakasza már a nagyváros lakott külterületén húzódik. Lám, az állatok bizalommal közelítenek az emberhez. Akár jelkép, biztatás is lehet ez számunkra: ha az oktalan természetrombolást, környe­zetszennyezést feladnánk, egészséges összhangban él­hetnénk a természettel. Marián Miklós LEV TROCKIJ: ELETEM KÖNYVESPOLC Az 1972-ben megjelent Mun­kásmozgalomtörténeti Lexi­konban olvashatjűk a követke­ző sorokat Trockijról: „Környe­zetének egyik tagja 1940. au­gusztus 20-án halálos merény­letet követett el ellene.” Ma már tudjuk, hogy a gyilkos jégcsá­kány nyelét a Sztálin által fölbé­relt ügynök fogta. A diktátor soha nem tudott megbocsátani Trockijnak és keze elért Mexi­kóig is. A Szovjetunió két volt vezető politikusának egymás iránti mérhetetlen gyűlölete pregnánsan bontakozik ki az Életem lapjain, amely az utóbbi hónapok egyik legnagyobb könyvsikere volt nálunk is, vi­lághódító útja után mi is megis­merhetjük — megírása után hatvan évvel! Mi indokolja ezt a nagy sikert a magyar olvasók között is? Elsősorban nyilvánvaló, az al­kotó személye. Hiszen Trockij a keleti tömbben évtizedeken keresztül tabu volt, a pártzsar­gon oly sokszor megfogalma­zott kliséje szerint „a kommu­nista mozgalom renegátja”. De hát hol vagyunk ma már ezek­től a megállapításoktól?! Ro­pog, lobog a történelem mág­lyája. Az izzásban öröknek hitt értékek, megállapítások ham­vadnak el, míg mások főnix­ként újraéledve új fénnyel tün­dökölnek. Nem, nem arról van szó, hogy az ismét felfedezett — vagy mondjuk inkább úgy, hogy felfedezhető — Trockijt szentté avassuk. Ám az „Éle­tem” — minden szubjektiviz­musa ellenére — megkerülhe­tetlen alapmű a Szovetunió igazi történelmének a megis­meréséhez. És emellett az egyik legárnyaltabb Lenin-ké- pet is nyújtja. A kötet másik varázsa az író lebilincselő stílusa. Ez a párat­lanul regényes életút szinte lá­zas lüktetéssel pereg le előt­tünk. Menekülésben, számű­zetésben töltött évek egy olyan ember részére, aki mindennél többre becsülte a gondolkodó alkotómunka, az írás örömét. Az Életem nem szerény ön­vallomás. Végig érezzük, hogy Trockij nagyon is tudatában van (volt) meghatározó politikai személyiségének. Valamennyi fényképéről egy kissé gőgös, öntelt arc néz ránk—de egyút­tal egy nem mindennapi is. Az 1922-ben öngyilkos lett Joffe utolsó levelében így búcsúzik Trockijtól, régi barátjától és harcostársától: „Immáron több mint húsz éve, a „permanens forradalom” meghirdetése óta együtt haladok önnel... Politi­kailag önnek mindig is igaza volt, most pedig még inkább igaza van, mint bármikor. Vala­mikor majd megérti ezt a párt, a történelem pedig feltétlenül ér­tékelni fogja.” Hosszú utat tett meg az 1879-ben született janovkai zsidó kereskedőcsalád sarja a forradalmakig. (Már rögtön, a kötet elején milyen érzéklete­sen tárul elénk az ukrajnai falu mindennapi élete, szinte jesze- nyini sorokat olyashatunk pró­zában. Ahogy maga Trockij mondja: „A tájképfestészet nem születhetett volna még a Szaharában.”) Csaknem 500 oldalon ke­resztül ível át ez az életpálya egészen ötvenéves koráig, a törökországi Prinkipoban — ez már a harmadik száműzetés helye—papírra vetett vallomá­sig. A vaskos kötetben két dolog kristályosodik ki legjobban a mai olvasó előtt. Az egyik az Trockij szinte elképesztő mű­veltsége és tájékozottsága. (Kisgyerek korától szenvedé­lyesen olvasott, s a világ alap­nyelveiben perfekt volt.) A másik pedig, hogy mennyire tartottak tőle Keleten és Nyu­gaton egyaránt. (Ez egyúttal utalás nem szívesen vállalt vi­lágpolgári szerepére is.) * Trockijnak ez a műve nem történelmi esszé. Művében ő maga is gyakran utal rá, hogy az Életem csak annyiban törté­nelem, amennyiben az esemé­nyek saját éjetét, saját sorsát érintették. Ám Trockij már ogyesszai középiskolás korától kezdve a történelem fogaske­rekei között forgott — sokszor őrlődött is — egészen tragikus haláláig. így az Életem nagyon is valóságos történelmi tények tárháza, melynek fő vezérfona­la az októberi forradalom és az utána kibontakozó hatalmi harc. Ám közben a sűrített élet krónikása arra is talál módot, hogy — néha csak pár sorban is — érzékletes portrékat vil­lantson föl kora csaknem min­den jelentős politikusáról. Vit- riolosan szarkasztikus, sok­szor kegyetlen megállapítások ezek, s nemegyszer érezzük igazságtalannak is. Ám nem szabad ezeket mai szemmel néznünk. Egy robbanásig fe­szült kor termékei ezek,*egy olyan politikus megállapításai, aki élete végéig a „permanens forradalom” lázában égett. Ma már tudjuk, hogy a forra­dalom vezetői közül a legna­gyobb ellentét nem Lenin és Trockij, hanem Trockij és Sztá­lin között volt Meggyőzően bontakozik ki ez az Életem lap­jain is. Felejthetetlen oldalai a kötetnek, amikor Lenin és Trockij, ez a két nagy műveltsé­gű, virtuóz politikus egy-egy szemvillanással jelzik egymás­nak Sztálin sokszor banális, kisstílű megállapításait a Politi­kai Bizottság ülésein. Trockij már a forradalom kezdetén érezte Sztálin mohó, gátlásta­lan hatalmi vágyát csakúgy, mint később vezetői alkalmat­lanságát. („Sztálin politikai lá­tóköre rendkívül szűk. Elméleti képzettségének színvonala egyszerűen primitív... Észjárá­sát tekintve minden alkotó kép­zelettől megfosztott makacs empirikus... A sztálinizmus mindenekelőtt egy arctalan apparátus ténykedése a forra­dalom lejtőjén...” Az Életem-nek ezek a sorai már jelzik a mérhetetlen gyűlö­let szülőágyát csakúgy, mint Sztálin eljövendő bosszújának lehetőségét. Az utolsó mondat pedig már az „epigonok”-ra is utal, elsősorban Buharinra, Kamenyevre és Zinovjevre. Akik kiegyeztek a diktátorral, nem sejtve még, hogy mindez csak pár évet jelent szá­mukra... És a fölgyorsult esemé­nyekben, „a forradalom apá­lyában” bekövetkezik Trockij immár harmadik száműzetése. „A vízum nélküli bolygó" nem akarja befogadni bolyongó fiát. Trockij ideiglenesnek tekintett törökországi magányában rója a sorokat, az önvallomást, az­zal az ars poeticával, amelyik végigkísérte egész életét: „A forradalmár elsőszámú köte­lessége, hogy megismerje az események törvényszerűségét és meglelje benne a saját he­lyét.” Dr. Sípos Csaba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents