Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-13 / 87. szám
nyugdíjasok oldala Nem potyautasok az öregek Vásárlás A húsboltban a reggeli nagy vásárlási roham már elmúlt,' csak két vevő maradt az üzletben. Egy fekete ruhás, hajlott hátú öregasszony, meg egy elegáns, ezüstróka bundás fiatal nő. De ő is asszony, mert a kezén levő három gyűrű közül az egyik karikagyűrű. Az idős nő férje törvényszéki bíró volt, akit nemrég temetett el. A fiatal- asszony az egyik előkelő, fényreklámos butik tulajdonosnője. A bajuszos, fiatal hentes először az idős nőt szolgálja ki. — Mit parancsol, nénikém? — Egy fél kiló levescsontot kérek. Arról otthon leszedem a húst, és rizseskását csinálok belőle. A csontot pedig megfőzöm levesnek... A hentes előszedi a csontot, föl is darabolja. — Ezenkívül még mit kér, néni? — Tíz deka töpörtyűt, ha van. — Nem lesz az túl sok? — mosolyog a bajusza alatt a hentes. — Haza is kell ám cipelni! — Sajnos, uram, többre nem telik... Aztán a fiatalasszony kerül sorra. — Adjon nekem, Józsi, három kiló rövidkarajt, meg két kiló lapockahúst. Tudja, ünnepi vacsora lesz nálupk. Az uram névnapját ünnepeljük. — Igenis, nagyságos asz- szony! Fölszeletelve méltózta- tik a karajt, vagy egyben? — A felét vágja föl, a többi marad. Még őzhúst is kapok egy vevőmtől, s abból vadast csinálok. Egyik-másik vendégem nagyon finnyás... Apropó, Józsi, gyönyörű kombinékat, melltartókat és pulóvereket hozott az uram tegnap Pestről. Egyenesen a Fontanából. Magának — tudom, mert vevőm — van egy szép 18 éves lánya. Hát küldje be holnap hozzám. Eltettem néhány neki való holmit. A szép lányokat öltöztetni kell! — Igenis, nagyságos asz- szony. Köszönöm szépen. Föl- tétlen beküldőm holnap Gittát! — Remélem is! Mert viszik az ilyen árut, mint a cukrot! A hentes udvariasan belerakja a fiatalasszony bőrtáskájába a húst, és elviszi az ajtóig. Ott a két nő tessékeli egymást a kilépésre, aztán a fiatalasszony előrerobog. Neki sürgősebb: készülni kell a névnapi vacsorára. Tari János PADOK HELYETT TEMPLOMLÉPCSŐ? Azt már öreg és fiatal egyaránt megszokta, hogy a kaposvári Színház park padjain nem pihenhet meg akkor, amikor akar, hiszen a nemzetközivé szélesedett egykori lengyel piac árusai még a délutáni órákban is kínálják, gyakran kétes értékű portékájukat. A tavasz beköszöntével az átutazók és a sok gyaloglástól elfáradt, idős emberek nem fújhatták ki magukat a Latinka téren sem. A szökőkút környékéről — nem tudni, mi okból — sokáig hiányoztak a padok. A hőmérő higanyszála 20 C-fok fölé emelkedett napok óta, ám a sétálóutca növényei közé mégsem rakták ki a míves, kovácsoltvas ülőalkalmatosságokat, így a járókelők sokáig nem élvezhették a korán jött kikelet langymele- gét. Mi maradt a belvárosban a pihenni vágyóknak? A meleg — ám poros — templomlépcső. Igaz, ott sok ember elfér békességben, ami napjainkban nem kis dolog... Lőrincz A VIZSGAMUNKA EGY FÉL KANTÁR VOLT... A szíjgyártás mestere Horváth Ferencék többszintes, böhönyei otthonán olyasfajta harmónia érződik, amely kevés lakásban lelhető fel. Ezt az egyéni színt esztétikai érzékről tanúskodó, többnyire bőr alapanyagú tárgyak adják, ami nem csoda, hiszen a ház ura — Feri bácsi — családi örökségül kapta a kézügyességet és a szépérzéket. Édesapja is szíjgyártó mester volt Böhönyén, és úgy tűnik, e kihalófélben lévő ősi mesterség a családban tovább él. Fia a műszerész szakmát cserélte fel e nemes foglalatosságra; az alkotás-alakítás örömét most a somogysárdi ménes szíjgyártójaként élvezi. — Örülök, hogy Feri fiam személyében a szakmát illetően is az utódomat látom. De titkon remélem, hogy unokáim közül valamelyik, ha nem is szíjgyártó szakmát, de kezet és fantáziát egyaránt megmozgató mesterséget választ majd magának. Feri bácsi hét esztendeje van nyugdíjban, és sohasem unatkozik. A ház, a földek mindig adnak munkát számára, de ha teheti, a műhelyébe vonul, hogy belefeledkezzen egy-egy lószerszám, lovaglófelszerelés, karikás ostor elkészítésébe. Az udvarról nyíló alacsony helyiségben a nagy ablak mellett neonlámpa ad kellő fényt a marhabőr díszes darabokká való feldolgozásához. Felesége gyakran segédkezik egy-egy termék elkészítésénél; főleg akkor, ha határidőre jönnek a bőráruért az osztrák megrendelők. A sok görnyedéssel járó tevékenység alatt gyakran idéződik fel az átélt csaknem hét évtized: —Apámnál inaskodtam.s a marcali iparegyesület előtt vizsgáztam — mondja. — Akkor két és fél év segédidőre volt szükség ahhoz, hogy valaki mesterlevelet kapjon. Ennek elteltével a pécsi iparkamaránál jelentkeztem. Egy kantárnak az egyik felét vittem magammal (félkész munkát vártak tőlem), s ott az elméleti kérdések mellett szabásmintát kellett készítenem. Ekkor, 1943-ban, — mindössze 20 évesen — megszereztem a szíjgyártó mesterlevelet. Két évig segédként dolgozott édesapja műhelyében. 1946 augusztusában tért haza a hadifogságból. Hamarosan iparengedélyt váltott a már nős fiatalember, ám a bőrbeszerzés nehézkessége miatt rövidesen visszadta az ipart. Kaposváron, az akkor alakult Bőripari Ktsz munkása lett, s labdákat, lószerszámokat készített. Hétfőn hajnalban elbúcsúzott családjától, és csak szombaton délután tért haza, mivel akkoriban autóbusz ritkán közlekedett. Megunva a kaposvári albérletet és a távollétet, egy kényelmesebb munkahelyet választott. A Böhönyétől tíz kilométerre lévő Vései Állami Gazdaságba került, ahol 1952-ben még 126 pár lovat tartottak. Munka tehát bőven volt. Mivel Horváth Ferenc megtanulta a gumijavítás fortélyait is, így már két szakmában lett járatos. A böhönyei Szabadság Termelőszövetkezetben kereste kenyerét egészen nyugdíjazásáig. Ahogy nézelődünk a lakásban, egy míves, a fiatalok lakhelyére vezető falépcsőn akad meg a tekintetünk. A világos deszkákon apa és fia együttes munkája: díszes, barna bőrratétek. A falakon bőrtarisznyák, lószerszámok, őzbőrök, a szekrényben bőr ékszerdoboz. Az egyszerűség mindenhol eleganciával nemesül. Négy generáció él itt együtt, békében. A családtagok, ahol tudják, ott segítik egymást. A fiatal meny is ügyes: a karikás ostort előbb, megfonja 8 vagy 12 ágra, mint az apósa... Lőrincz Sándor Fotó: Jakab Judit Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc AKIK ÖRÜLNÉNEK A TÁMOGATÁSNAK Ha a pártok elpártolnak tőlünk... — De hát miért pártolnának el? — kérdi ismerősöm, s hozzáteszi — Most, miután már sínen vannak — szavazatainkkal mi ugyanúgy segítettünk sínre tenni őket, mint azok, akik a nyugdíjszelvény helyett a bércédulájukat lobogtatják —, éppen most pártolnának el? Az nem lehet, hogy pont mi, nyugdíjasok „tettünk volna rossz lóra” a közelmúltban tartott választásokon azzal, hogy olyan pártra vagy ' képviselőjelöltre adtuk a voksunkat, amelyik, illetve aki a kevés szavazat miatt most „nem rúghat labdába”. Ez egyszerűen ki van zárva, azon egyszerű oknál fogva, hogy a pártcsatározások győztesei (is) egytől egyig a nyugdíjasok felkarolását, sorsuk jobbá tételét ígérték... Vagy rosszul emlékszem? Mindenesetre a következő évek alkalmat adnak majd arra, hogy mérlegeljük: mi vált valósággá a választási beszédekből, hogy a következő szavazásnál tudjuk, miként döntsünk, attól függően, ki tartotta, s ki szegte meg adott szavát... Igazat adok ismerősömnek, mert valóban: ha a pártok, akik a velünk való fokozott törődést ígérték, szószegő módon elpártolnak tőlünk, sok keserűség vár erre az amúgy is egyre kiszolgáltatottabb rétegre. Szaván fogni, persze, ezt a képviselőt, azt a pártot is lehetne, de adja Isten, hogy erre egyik se adjon okot: az, aki segítséget ígért, nem maradhat adósa a sok nyugdíjasnak! Ámde van itt valami, ami azért mégiscsak aggaszt. Mi lesz a milliókkal? — kérdezte egyik napilapunk március végén, tehát az idei választás két fordulója között. Többen úgy tudják — írja ez a lap —, hogy minden olyan pártnak vissza kell fizetnie a választási hadjáratuk segítéséhez a központi alapból felvett pénzt, amelyik a választásokon nem érte el az egy százalékot. Nos, a „végelszámolás” szerint az első fordulót követően a területi listákra leadott szavazatok alapján mindössze tizenegy párt ért el egy százaléknál jobb eredményt, a többi elmaradt ettől, következésképp velük szemben érvényes a visszafizetési kötelezettség. Közülük az említett országos napilap körkérdése mindössze alig fél tucatra vonatkozott, ezeknek majdnem 13 millió forintot kellene visszafizetniük — ha lenne miből... És ez csak négy párt. S hány van még, amelyiknek fizetnie kellene, és nem fizet. A nyugdíjasok meg támogatásért kuncsorognak. Mi lesz velük? Melyik párt törődik velük? Vajon akad-e, amelyik nem pártol el tőlük? H.F. Mi tagadás, az utóbbi esztendőkben a jóból nem sok jutott osztályrészül hazánk idős lakosainak. A múlt év derekán mégis született egy olyan kormány- határozat, amely kivételnek számít. A 70 év fölötti magyar állampolgárok olyan támogatást kaptak, amely a maga nemében bizonnyal szerte Európában egyedülálló. A mi öregjeink — a „hetvenesek” — díjmentesen vehetik igénybe a MÁV vonatait, s a Volán helyi és távolsági autóbuszjáratait! A rendelet nemcsak az öreg nyugdíjasokat lepte meg, hanem a közlekedés vezetőit is. Az első napokban a fővárosban a Déli pályaudvar egyik vezető tisztviselője a tv képernyőjét felhasználva elég vészjóslóan szólt a kétségkívül humánus rendeletről, mondván: hajléktalan öregek megszállják majd az éjszakai vonatokat. (A gyakorlat azt bizonyítja, hogy ez nem következett be.) Pécsen, a MÁV-igazgatóságánál járva azt hallottuk, hogy az idős emberek nem rohamozták meg például a helyjegyes expresszvonatokat sem. Mintegy fél év tapasztalatairól kérdeztük a MÁV Pécsi Igazgatóságán Szombathelyi Károlyt, a személydíjszabás csoportvezetőjét. — Az idősek díjmentes utazási kedvezményre jogosultak elférnek a vonatainkon, s utazásuk semmi zavart nem okoz a vasúti forgalomban. Az öregek tisztelettudóak: sokan az utazás befejeztével megköszönik a jegyvizsgálónak az utat... —Kevesen vagy sokan élnek a kedvezmény nyújtotta lehetőséggel? Ha számokat kíván hallani, javaslom, forduljon valamelyik gócállomásunkhoz, a pécsihez vagy a kaposvárihoz. Ez utóbbinál a Balaton közelsége növeli az idős utasok számát. Azok az öregek, akiknek telkük vagy üdülőjük van ott, kétségkívül gyakrabban veszik igénybe a vonatot, mint korábban, amikor a MÁV 16 utazásra szóló kedvezménye dukált a nyugdíjasoknak. Ismétlem: hadd utazzanak ingyen az idős generáció tagjai, elférnek a vonatainkon. A kaposvári vasútállomáson Lőv Tamásné pénztárfőnök adott utaslétszámot a „hetvenesekről”. Kaposváron az idén az első negyedévben 4180 ingyenjegyet szolgáltak ki. A 04- es pénztár február végéig 291 jegyet adott ki a Balatonhoz (általában oda-vissza kérik a menetjegyet), 176-ot egyéb állomásokra. Járányi Antal ál- lomásfőnök-helyettes és Tóth József vezénylő tiszt (ő van közvetlen kapcsolatban a jegyvizsgálókkal) azt erősíti meg, amit Pécsen hallottunk. — Nem baj, ha némelyik öreg néha a környező állomásokról ingyenjeggyel jön bevásárolni Kaposvárra. A fonyódi vonatokon is jut hely — nyáron is — az időseknek. Á szakemberek véleménye szerint talán felesleges az ingyenjegyek „árusítása”, nyilvántartása, kezelése, pillanatnyilag azonban egy PM- rendelet miatt nem elegendő csak a személyi igazolvány felmutatása (mint a villamoson vagy a helyi járatú autóbuszon), mert a díjmentes jegy biztosítást is jelent az utasnak. (Egy más alkalommal mindezzel kapcsolatban megkérdezzük a Volán szakembereinek véleményét is.) Kovács Sándor
