Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-13 / 87. szám
6 SOMOGYI NÉPLAP 1990. április 13., péntek HORIZONT — HORIZONT OKTÓBER 17. Tegnap Kovács Levente részletesen is elmesélte, miként tiltották be Szatmáron a Lócsiszár előadását. Az utolsó jelenetet próbálták éppen, mikor beszólt telefonon Bukarestből bizonyos Trif elvtárs: — Halló, Parászka elvtárs? — Parászka. — Mi a helyzet a Sütő-drámával? — Bemutató előtt állunk. — Nem állunk bemutató előtt. — Hanem? — Hanem az a helyzet, hogy önöknél egy színésznő eltörte a lábát. Világos? — Nem világos. Nálunk ugyanis egyetlen színésznő sem törte el a lábát. —Azt mi jobban tudjuk. Tehát eltörte. Hogy kicsoda? Mondjuk B. Ildikó. Parászka: — Az pláne nem törhette. Nem is játszik a darabban. Trif elvtárs zavartan: — Hű, a mindenségit! Akkor az baj. Azazhogy nem baj. Mert akkor egy másik színész törte el a lábát. Lehetőleg főszereplő legyen. Vagy bármelyik! Fontos, hogy a dráma valamelyik szereplőjének kitörött a lába. Következésképpen a Lócsiszár próbáit felfüggesztitek. — Mi a baj vele? — kérdezte Parászka. — A darabbal nincs baj. A szerzővel van baj. — Mi a baj? — Ezt nem tudom most megmondani. Kész. Lárévédéré! Ezután Parászka a megyei pártbizottsághoz fordult. Stanca titkár elvtárs véleménye az volt, hogy a lábtöréses indoklás nem a legjobb. Azt kell inkább mondani, hogy a színház teljes együttesének be kell kapcsolódnia a nagy nemzeti ünnep műsorába, így tehát a Lócsiszár próbáit most abbahagyják. — Ezt azonban nem sokkszerűig, hanem apránként, tapintatosan, egyéni úton kell a társulat tudomására hozni. Stanca elvtárs zseniális elvtárs. Ezután pártgyűlés következett. Nevezetes esemény. Szé- lyes Ferenc, aki a darab lázadó hősét, Nagelschmidtet alakította volna, valóságosan is föllázadt: bejelentette, hogy kilép a pártból. Bátor és tiszteletre méltó férfiú ez a Szélyes Ferenc. OKTÓBER 29. A Kossuth rádióban ismertették a Magyar Nemzetben megjelent tiltakozásomat Tőkés László temesvári református lelkész állami és egyházi üldöztetése ellen. Nem sokkal azután, hogy elhangzott, telefonon keresett már B. belügyi ezredes. Nem voltam itthon, így csak Évával beszélhetett. Nem tudni, mit akar. De bizonyos, hogy megtalál. A belügy mindig mindenkit megtalál. Annak semmi értelme, ahogyan némelyek úgynevezett ,,kínos helyzetek” elől megpróbálnak kibújni, sőt éppenséggel elmenekülni. Nincs hova bújni, menekülni. Jaj, mondd, hogy nem vagyok itthon! Elutaztam! Beteg az anyósom. Isten tudja, mikor kerülök csak vissza! Stb. A menekülő embert akkor is elcsípik, ha „megtisztelő fölkéréssel” üldözik, például, hogy köszöntő sorokat írjon a pártfőtitkár vagy felesége születésnapjára. Múltkoriban egy ilyen tiszteletsújtott kollégával találkoztam. Mi járatban mifelénk? Mondja, hogy újabb hódoló kötet készül a Vezér tiszteletére, őt is fölkérték: írna valamit, de nem fog írni. Hogy ne zaklassák, elutazott otthonról, városunkban töltött néhány napot, ám itt is fölfedezték, így tovább kell utaznia Brassóba. Mondom, nem lenne egyszerűbb szembeszaladni? Uram, a megtisztelő fölkérésnek nem tudok eleget tenni. És ülnél nyugodtan az otthonodban. Nyugodtan? Hát azt gondolod, ilyen egyszerű ez? Nevettünk. A Vinczéhez írott levél visszhangjából. A halállal fenyegetőző telefonpatkány után egy-egy barátunk is megszólal. B. hívott Székelyudvarhelyről: „Hallgattuk és egyetértünk!" G. és M. a szerkesztőségben keresett meg egy néma kézszorítás végett. Sz. G. román barátja megölelt, szeme könnybe lábadt: „Egész szívemmel veled és veletek vagyok!” — mondta. É. tanácsa így szólt: „Lehetőleg ne járkálj egyedül, kerüld a magányos utcákat.” No persze. Szüts Pál nagykövet látogatása. Kinyitom a nagykaput, hajtsanak be az udvarra. Nem biztonságos a ház előtt hagyni a gépkocsit. Későbben a nagymosásban segédkező asszony így szólt: „Tessék már utánanézni, ki az a pofátlan alak odakint? Felmászott a kerítésre, úgy bámulta a vendégek autóját. Mondom neki: szálljon le, hallja! Mit akar maga?” Kérdem: „S aztán mit mondott?” — „Rományul morgott valamit.” „A jelek szerint az elvtárs otthon felejtette a távcsövét. A szemközti ház emeleti ablakából szokott ilyen alkalommal leskelődni.” OKTÓBER 31. Telefon. B. ezredes. Mondom Évának: „No ugye, hogy megtalált?” Közel háromórás vita legutóbbi „államellenes megnyilatkozásaimról”, ahogy ő fogalmaz. Békésnek nehezen mondható eszmecserénk témái: 1. A magyar nagykövet látogatása. 2. A Tőkés László ügyében Budapesten közölt nyilatkozatom. 3. Vincze Jánoshoz írott levelem, melyet a Kossuth rádió is beolvasott. végeredményben kémtevékenységnek is minősíthető.” — Szóba hozom a kerítésen mászkáló gyanús leskelődőt is. B. ezredes ezt így magyarázza: a szemközti munkatelep egyik munkása arra figyelt föl, hogy udvarunkra idegen kocsi (egy Mercedes) hajtott be. Mármost az a munkás igen becsületes ember lévén betelefonált (a rendőrségre? a belügyhöz?), mondván: gyanús dolgot észlelt. Az az idegen kocsi vajon nem ellenséges szándékkal hajtott be S. A. udvarára? Ők pedig — a belügynél—aggódni kezdtek érettünk. Ezért küldték ki az emberüket, hogy a gyanús autót közelebbről is megnézze. Attól tartottak ugyanis, hogy nem vagyunk itthon, elutaztunk valamerre. így az ellenség távollétünket használja föl valaminő disznóság elkövetésére. Hát nem megható gondoskodás ez? Mondom az ezredesnek, hogy azért ez eléggé tréfás magyarázat. Szó se róla, mondja. Már hogy lenne tréfás? Különben — mint máskor is — a fölhozott kisebbségi bajok közül egyet sem fogadott el, mind „visszaverte”, megmagyarázta stb. Határozottan állítja például, hogy az erdélyi magyar menekülteket valójában a magyar kormány csábítja el. (Lásd Honecker magyarázatait is!) Ha nem vezetnék félre őket, itthon maradnának. NOVEMBERI. Megyünk világítani. A temetőben s a környező utcákon hatalmas tömeg hullámzik, rendőrök egész hada nyüslet, irányítja a forgalmat, a parkolást stb. A főkaputól kb. 300 méternyire üres helyet találok, leparkolnék, a rendőr azonban odébb zavar. Miért? Nem értem. Nagy nehezen újabb alkalmas helyet találok, kiszállunk a kocsiból, virágcsokrainkkal elindulunk apósom, anyósom sírja felé. Aztán egy óra múltán igyekszünk vissza, hogy még a szülőfaluba is eljussak. Anyám vár, hogy otthon is eleget tegyünk a világítási kötelezettségnek. A kocsihoz közeledve már messziről látom: a hátsó jobb kerék defektes. Hát csak ez hiányzott. Nekiállok, fölszerelem a pótkereket, aztán beülünk Évával, indulnék. Ekkor veszem észre: az első jobb kerék is „leült”. Nézem keservesen. Világos már, hogy nem szeget szedtünk föl. Valaki kiszúrta a gumiabroncsokat. A Patkány, mondom Évának. A közvetlen közelünkben hét rendőr is működik rendkívüli szigorral, de ránk nem vetnek pillantást. Az úttesten és a járdán hullámzik a tömeg. Sokan megállnak egy pillanatra, odasúgják nekünk: „Ők voltak!". Egy fiatalasszony karján kisgyerek. „Csókold meg András bácsit” — mondja neki az anyja. „Köszönjük a budapesti rádióban elhangzott szavait." Aztán eltűnnek a soka- dalomban. Később mondja valaki, hogy az asszonykát egy civil szekus máris félreszólította, igazoltatta. Elindulok gyalog hazafelé. Egy darabig eredménytelenül telefonálgatok mindenfelé, ahonnan a leromlott kerekek dolgában segítséget remélhetek. De végül hárman is elindulnak, hogy kisegítsenek a bajból. Lajos sógorom, egy barátja, meg M. Laci működik serényen az autó elején, hátulján. Szürkületkor már úton is vagyunk Pusztakamarás felé. Itt is fényben úszik a temető. Apám, s Jóska öcsém sírján gyújtogatjuk a gyertyákat. Szóba kerül újból, hogy apám sírjának rendbe tétele immár nem tűr halasztást. A megtervezett betonkeretet ki kell még idén ötetni. A fagy beállta előtt.A Anyám legyint, s mondja: már nem lehetséges. Betiltották a sírkeretek előállítását. Ehhez ugyanis az emberek cementet használnak, odafönt a megyénél pedig — s még fennebb Bukarestben — megállapították, miszerint ez anyagpazarlás. Nem holtaknak kell a cement, hanem az élőknek! A most épülő blokklakásokhoz! A holtak elégedjenek meg a földdel, agyaggal! Micsoda népség! Éppenséggel cementre áhítoznak, amely egyebekben valutát is jelent az országnak. Később, hogy otthon erről- arról anyámmal elbeszélgetünk, újabb tiltások is kiderülnek. A község helyi diktátora, SUTEU elvtárs garázdálkodásait sorolják. Az élő fába is beleköt, de különösen a magyarországi turistákba, akik eddig elég nagy számban zarándokoltak ide Kemény Zsigmond sírját meglátogatni. Közülük sokan anyámat is fölkeresték. A gyanúsnak minősített jövés-menés nem tetszik az éber SUTEU- nak. A faluból rendőrrel zavartatja ki a turistákat, de még büntet is törvénytelenül. Egy marosvásárhelyi diákokat szállító autóbusz sofőrjét maga elé citálta, lehordta, megbírságol- tatta: „Mit keresnek maguk itt?” Menjenek Cosbuc szülőfalujába!" A rendőr anyámat zaklatja: „Tulajdonképpen miért látogatják magát ezek az idegenek?” „Hát mert rokonaim!” „Túl sok a rokona, hallja!" A rettegéssel vegyes gyanakvás, a xenofóbia mocskos árja, lám, ezt az eldugott mezőségi falucskát is elérte már. A hatóság emberei folyvást igazoltatnak, autók csomagtartóiban kutatnak. Figyelmeztetnek és fenyegetődnek. Mindent megtesznek, hogy a nép egy szép napon majd elzavarja őket. NOVEMBER 3. N. azt mondja: barátaival megszervezik házunk körül az állandó védelmet. Ilyen elgondolással keresett föl K. M. is. Köszönet érte. A szomszédaink is vigyáznak ránk. Újból beigazolódik: mily becsületes és bátor emberek. Ez már akkor kiderült, amikor Laci unokámat az a részeg vasgárdista orrba verte, a földre leteperte. Utána eredtek, alaposan eltángálták. NOVEMBER 8. A telefonpatkány naponta többször is jelentkezik. Hol magyarul, hol románul fenyeget halállal. Gergely öcsémet is fölhívta, mondván: közölje velem, hogy ha nem fogom be a pofámat, legyilkolnak valameny- nyiünket. Öcsi fiam naponta jelentkezik Veszprémből telefonon, de már a második mondatnál megszakítják a vonalat. Ágnes lányom is megpróbált hívni. Ugyanúgy jártunk vele is. NOVEMBER 9. Hírek szerint Temesvárott Tőkés László ügyében elkezdődik a „hosszú kések éjszakája.” (München.) Állítólag álarcos „hazafiak" törtek be a lakására. Késekkel támadtak rá, keresztet vágtak a homlokára. Azt mondják, ez volt a vasgárdisták büntetési módja az úgynevezett árulókkal szemben. Ez lenne tehát a népharag, amiről B. ezredes beszél. Ennek közeledtét jelzik nálunk is a szaporodó fenyegetések. Újabb virágcsokrok az udvarunkon a kerítés tövében. A papíron csak ennyi olvasható: „Köszönjük.” Én is köszönöm, mondom magamban ismeretlen sorstársaimnak. Mióta az ablakainkat betörték, nappal sem húzzuk föl a redőnyt.Sötét a ház, de még sötétebb az ártó szándék, mely körülvesz bennünket. Obszcén szavak a kerítésünkön s a ház falán. Krétával írták. Egyik így szól: „La bloc cu tine pulalaule!” Igényes, ám kissé eufemisztikus műfordításban ez így hangzana: „Blokkba veled faszi- kám!” Évával együtt elismerőleg értékeljük a krétás szöveg névtelen-szerzőjének rendkívüli tömörítő erejét. Hogy mily ragyogó elmeéllel egyesíti a sajátost az általánossal. A személynek szóló üzenetet az általános társadalompolitikai törekvésekkel. így többek közt azzal, hogy a betelepítés követelménye szerint városunk kétharmadát le fogják dózerolni az új tömbházak felépítése végett. Továb- bá azt a jogos követelményt is megfogalmazza, miszerint a város régi lakóinak ugyanúgy blokkban a helyük, mint a frissen behozott katonatiszteknek. Városunk kertes magánlakásai magának az egyenjogúságnak az eszméjét sértik. NOVEMBER 13. Öcsém és családja. Aztán F. D.-ék látogatása. Röpiratom harmadik része is elhangzott a magyar rádióban. D. azt mondja: az elhangzott szöveg szellemében szólt híveihez is az istentiszteleten. Nics és nem lehetséges már nemzetiségi gondoktól mentes igehirdetés sem. D. ezt nem most vallja csupán; börtönt is ült már a nézetei miatt. Segítőkészsége, szolidaritása jóleső vigasz e mai helyzetünkben. (...) NOVEMBER 15. Minden napra kijut valami a levelem keltette botrányból. Valaki megjelent Budapesten a Magyar Rádiónál, s interjú keretében beszámolt tényszerűleg arról, ami velünk történt az utóbbi hetekben. Ismeretlen jóakarónk B. ezredes nevét is megemlítette. Beszámolóját magunk sem hallhattuk. Mások mesélték el, ahogy éppen tudták. Sógorom is. Őt faggattam éppen: no és mit mondott még? Hogy mondta volt? Amikor megcsörrent a telefon, B. ezredes jelentkezett. Első néhány mondata még emberinek nevezhető hangon indult, ám folytatólag egyetlen, félbeszakíthatatlan üvöltéssé vadult. Mi háborította föl? Hogy úgynevezett vitáinkról én a Magyar Rádiót tájékoztattam. (Holott ismeretlen jóakarónk tette.) Hogy ez ügyben az ő neve is elhangzott. Őt óhajtottuk tehát kompromittálni. Mindez pedig aljasság, disznóság részemről stb. No- hát, eddig volt ahogy volt, békés vita, eszmecsere, ám ezután másként lesz. Mások fognak majd velem tárgyalni, más eszközökkel. Mik lehetnek azok? Csizma, szorítóvas? Tény, hogy ő velem többé nem tárgyal, ezt én nem érdemiem meg. Mármint, hogy ő emberileg elfogadható módon fogalmazta meg rendszerint a kifogásait. Ez így is volt. Kész! Lecsapta a kagylót. NOVEMBER 18. Rádióhír: a Magyar Néppárt,, a jogi nehézségeket is vállalva”, engem köztársasági elnökjelöltjeként tisztelt meg a bizalmával. Ezt majd megköszönöm, hozzátéve, hogy efféle tisztségre még álmomban sem gondoltam. Nálamnál alkalmatlanabb személyt lámpással sem találhatnának. Nyilván összetévesztenek — netán — az írásaimmal. Azok hordozhatnak valamelyes közügyiséget, az író viszont, a porhüvely üljön csak meg helyén — a sutban. No persze, bárki megjegyezheti, hogy kisebbségi dolgainkban épp eleget forgolódtam. Ez igaz. De nem jókedvemből tettem. Velem együtt melyik írótársamnak hiányzott gondjai közül a szélmalomharc magyar iskolákért, nyelvünk nyilvános használatáért, kollektív jogokért stb. Erre a kudarcra regényeim, drámáim mentek rá. Megannyi élő áldozat egy máglyán, amelynek füstjére az Isten oda se pillantott. Tán megharagudott rám, amiért egyben- másban Káin pártjára álltam. NOVEMBER 20. Választ kellene küldenem a Magyar Néppártnak, de hogyan? A román posta mindenre jó — például a lehallgatásban —, csak arra nem, hogy levelet hozzon és vigyen külföldre. A magyar nagykövet üzenetére sem válaszolhatok. A mienkkel együtt az ő telefonjuk sem működik. Mondják: ezekben a sta- táriális napokban a fővárost civil ember nemigen bírja megközelíteni. Az állomást, az utcákat kutyás rendőrök lepték el. Szigorú igazoltatás a követségek közelében. Egyik-másik barátunk még ilyen körülmények között is megpróbál újsághoz, folyóirathoz jutni a magyar követségen. Aztán ha nem kapják el közvetlen a kijáratnál, a nyomába erednek, lefülelik a vonaton, s viszik a rendőrségre motozás, kihallgatás végett. NOVEMBER 22. Telnek-múlnak fokozódó nyugtalanságban a napok. A lakásunkat három rendőr őrzi. Kettő jobbról, a harmadik balról. Vigyáznak ránk reggeltől estig, estétől reggelig. Látogatóink némelyike, hogy őket meglátja, rémülten iszkol odébb, be sem mer csengetni. A bátrabbak be-; jönnek és káromkodnak: „Hát ez mi az isten!” A rendőrök bizonyára maguk is káromkodnak, hogy miattunk folyvást egy helyben kell topogniuk. Ha eltávolodnak a ház sarkától — ahol az út kissé jobbra hajlik —, nem vehetik szemügyre a kapun belépőket. Ha közelebb jönnek, dühös pillantásainknak teszik ki magukat, mert időnként fölhúzzuk a redőnyöket, kihajolunk az ablakon szertenézelődni. Kilépni persze nem hagyták, hanem másokkal együtt, akik emigrálnak, annak rendje-mód- ja szerint kizárták. Ez utóbbit különösen súlyos vétségnek minősíti. — „Ez SUTO ANDRÁS Naplójegyzetek
