Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
1990. március 31., szombat SOMOGYI NÉPLAP 5 Sütő András betegágyánál A zenei nevelés: küldetés A bukaresti Romániai Magyar Szó a szabad választásokra különtudósítóként Budapestre küldte szerkesztő- bizottsági tagját, aki Sütő Apdrás írót is fölkereste betegágyánál. Volt idő, nem is olyan régen, amikor ennek az ágynak a helye napról napra változott. Először a marosvásárhelyi klinikán állt, miután az „ismeretlen” bunkósbotot irányító gyűlölet meggyalázta és majdnem elpusztította a mai magyar irodalom egyik jelesét, majd hamarosan a bukaresti Katonai Kórház műtőjében és kórtermében kapott helyet. Végül a budapesti Honvéd Kórházba került, dr. Farkas József orvos vezérőrnagy felügyelete alá. S közben az események úgy peregtek, alig bírtuk utolérni. Ám megálltak a jól őrzött kórházi különszoba kettős ajtajánál, amely előtt fehér köpenyes őr posztói, ráadásul az épület körül is szabályos őrség. Az írónak most gyógyulnia kell, s azért, hogy gyógyulhasson, felejtenie. Sütő András azonban nem tud felejteni. Tiszta szerencse, hogy nem szabad huzamos ideig ágyban feküdnie — a tüdőgyulladás veszélye miatt —, s ezért a pár négyzet- méteren föl—le járkálva, karosszékében, ágya szélén elüldögélve, felesége, olykor lánya és fia társaságában az élet, a mindennapok legelemibb funkcióiban igyekszik föllelni a visz- szatérés esélyeit. Az emlékezés visszahozza szellemi frissességét, de fölviszi például a lázát, veszélyezteti lelki egyensúlyát. Gyógykezelés az NSZK-ban? Ülök vele szemközt egy széken, ő a fotelból méreget, felesége révén kávéval kínáltat. Én sem faggatnám kényes kérdésekről, ő is feszeng, mert tudja, mit nem szabad kérdeznie. Mégsem állhatja meg: — Mi újság odahaza? Kissé elszontyolodik, amikor megtudja, hogy szinte egyszerre érkeztünk Budapestre, azzal a különbséggel, hogy én a magam jószántából jöttem, őt pedig hozták. — Azért jó, hogy jöttél — mondja tovább —, mert legalább ti is megtudtatok valamit odaát, a mi öt órán át tartó ostromállapotunkról. Nagyon fontos, hogy odahaza megtudjátok: ón nem futottam el! De lehetséges, hogy nyugatnémet orvosi beavatkozásra is szükség lesz... — Ha ragaszkodsz hozzá, foglald össze röviden... Míg mesél, igyekszem nem nézni összevert, kíntól és gyötrődéstől olykor eltorzuló arcát, a tekintet viszont akaratlanul is odatéved, lopva végzi az elvadult erőszak leltárát. Meg sem kísérelték fékezni a tömeget — Hétfőn volt, március 19-én, amikor a marosvásárhelyi RMDSZ székházában rekedtünk és a padlásra menekültünk. Ott elbarikádoztuk magunkat, hátha megmenekülünk. Két magas rangú tiszt, Judea ezredes (Maros megye azóta leváltott potentátja. Cs. G.) és Scrieclu tábornok határozott fölszólításár3 ráálltunk, hogy katonai teherautóval biztonságban elszállítsanak. Amennyiben ezt nem tennénk meg, mondották, ők nem felelnek azért, hogy talán perceken belül a tömeg ránkgyújtja a padlásfeljárót. Tehettünk-e egyebet? Szót fogadtunk. Viszont ahogy mi kiléptünk, a tisztek eltűntek szemünk elől. Azt viszont láttam, hogy a védelmünkre kiszemelt katonák még csak meg sem kísérelték akadályozni azt a tömeget, amely emberi mivoltából kivetkőzve, őrjöngve, késekkel és botokkal fölszerelten ránkvetette magát a teherautón, amelynek szerintem már előre fel volt hasítva kétoldalt a ponyvaborítása, hogy könnyebben lehessen hozzánkférkőzni. Az ott elkezdődött tettlegességről már ninccsenek egész pontos emlékeim, mert az első hatalmas ütés után, amely a szememet érte, már szinte érzéketlenné vált a testem a rúgások, egyéb ütések alatt... Azt hiszem, a barátaim fölém borultak, védelmeztek, s így ők is megkapták a maguk adagját... Érdekes lenne fölkutatni, mi lett abból a listából, amit akkor állítottunk össze, amikor a padlástéren ránk szállt az est sötétje; hadd maradjon nyoma, kik és hányán voltunk ott. Ha netán bentégnénk, legyen nyoma a mi ottlétünknek. Ázt már nem tudom, hogyan képzelte, hová rejti el a listát, hogy ne égjen el velünk együtt; bizonyára kidobta volna valamerre az ablakon, mondjuk, de hát ha akkor ez volt az elgondolás... Különben Judea ezredes, aki személyesen, szinte könyörögve mondta nekem: jöjjön Sütő úr, menjünk ki innen, mert én vigyázok magára, és rászólt az ordibáló, félrészeg vagy egészen részeg, avagy egyáltalán nem részeg, csak gyűlölettől dühöngő hodá- kiakra és a többiekre, hogy „dragii mei", „baietii mei”, tehát „kedveskéim, fiacskáim”... Na, hát az ő fiacskái, miközben vonultunk végig a termeken, a két- sornyi rendőr között, alul megrúgtak bennünket sípcsonton, hol pedig a rendőrök feje fölött öklöztek belénk. Az én zsebemben közben volt egy olyan szöveg, amit aznap délután akartam fölolvasVizsgálatot ígért a megyei múzeum több dolgozójának bizalmatlansági indítványára a Somogy Megyei Tanács társadalompolitikai főosztályának vezetője, dr. Horváth Sándor. A megyei múzeumban kialakult helyzet súlyosságát is jelzi, hogy az intézmény vezetése elleni petíciót ellenpetíció követte — méghozzá gyorsan. Március 22-én munkáltatói határozat született arról, hogy dr. Mészáros Balázsnak, a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága igazgatójának alkalmatlanság miatt fölmond a főosztályvezető. A határozatot átvette dr. Mészáros Balázs, aki tíz éve kinevezett igazgatója az intézménynek. Harminc napon belül fellebbezési lehetőséggel élhet az elbocsátott vezető, — Március 23-án hivatalomban nyújtottam át a határozatot dr. Mészáros Balázsnak, A múzeumban kialakult helyzet akadályozza az érdemi munkát, Beszélgetés Zákányi Zsolt Liszt-díjas karnaggyal tatni a helyi rádióban, felszólítani a marosvásárhelyi lakosságot, főleg a munkásságot, hogy ne vegye föl ezt a kesztyűt, hagyja kifulladni az ötezer fős tömeg őrjöngő támadását, mert embervér, emberhalál árán védhetjük csak meg az igazunkat. Azt is elmondtam volna, hogy ez a tömeg, amely így tüntet, nem lehet azonos Marosvásárhely román lakosságával, csak egy kis, fanatizált, leitatott vagy tényleg gyűlölködő részét képezi és hagyjuk, hogy lecsillapodjanak... Jóformán be sem fejezhettem, mert ezt a beszédemet azért elmondtam a mintegy 200 főnyi magyar szervező előtt, hogy a székház elől vigyék szét az üzenetet a gyárakba, de akkor már ránkrohantak a tüntetők... Ott, a székházban vetettem aztán papírra a gondolatokat, de nem volt mikor elmondanom. Amint lehet, hazamegyek A feleség eközben szemrehányóan néz rám: férje belehe- vült a történetbe, láthatóan megint újraéli az eseményeket. Csöndesen az orrom alá dörgöli, hogy erről nem volt szó; igaza van, elnézését kérem. — Ezt azért jó, ha tudják az otthoniak — szabadkozik, némileg kifulladva Sütő András. — Igen, de most próbálj meg egy kicsit pihenni... — De azt fontos azért elmondani, hogy én nem elmenekültem Marosvásárhelyről, hanem ez volt az egyetlen választási lehetőség. Lényegében én akkor már nem rendelkeztem magammal... Valaki képes rá, s még elterjesztheti, s ráadásul a hírnek bedőlhet egy-két magyar ember is, miszerint amíg ők otthon szenvednek, addig lám, egyesek külföldön várják a dolgok alakulását. Természetesen, ahogy egészségi állapotom engedi, azonnal hazamegyek, s ott folytatjuk, ahol abbahagytuk... — Kész, egyelőre befejeztük; addig is gyóg', ist Sütő András! A Te épülésed megköny- nyíti a mi talpraállásunkat is... Úgy hagyom ott betegágyát, hogy kétségeim vannak: nem okoztam-e váratlan szövődményeket interjúmmal az író állapotában? S enyhén szégyellem, hogy bár barátként léptem be hozzá, végül mégis újságírónak kellett lennem... Cseke Gábor A kóruséneklés—mondhatni rögtönzött próba — a hosszú tízperc gyermekzsivaját szelídítette meg. Zákányi Zsolttal, a kaposvári Tóth Lajos Általános Iskola nyugalmazott tanárával az ének-zene tanteremben találkoztunk abból az alkalomból, hogy március 15-e alkalmából több évtizedes karnagyi munkássága elismeréseként a Liszt-dijat vehette át. A tanterem falának támaszkodó pianínó fölött emlékidéző fényképre esett a tekintetem, miközben a tanár úr vezényletével megszólalt a méltán Euró- pa-híres gyermekkórus kisebb csoportja. A felvételen Kodály Zoltán és Zákányi Zsolt ismerhető föl — gyerekek gyűrűjében. — A felvétel 1961-ben készült Csillebércen. Andor Ilona, aki azóta elköltözött tőlünk, egy műsort készített elő; erre meghívta a kaposvári Tóth Lajo,$ Általános Iskola kórusát is. O hívta meg a mestert, hogy hallgassa meg a mi kórusunkat. Találkozásunk Kodály Zoltánnal nemcsak mint emlék él bennem, hanem ösztönző élményként is őrzöm. Igen nagy erőt adott ez a találkozás. Egyik tanítványomat, H. Kovács Zoltánt szólistaként is meghallgatta a mester. — Az iskolai kórusban és szólistaként szerepelt H. Kovács Zoltán ma felnőttként a kaposvári Vikár Béla Vegyes Kar tagja. Mind a Tóth Lajos iskola kórusát, mind a Vikár Vegyeskart a somogyi kóruskultúra és kórusmozgalom élesztő- jeként tartjuk számon. — Örülünk, hogy ha így látják az emberek. Nekem közvetlenül nem volt ez a célom, csupán az, hogy az itt élők zenei élménye ne különbözzön azokétól, akik a fővárosban, illetve egykét egyetemi városban ismerkedhetnek a muzsikával. Bennem mindig az munkált, hogy a somogyi emberek, diákok megkapják a zenében, amit a budapestiek. Nagyon nagy szerencsém volt az, hogy a munkahelyemen nagy szabadságot élvezhettem, amire, megvallom, törekedtem is, hogy a zenei nevelést magam irányíthassam. Az énekórák rendjét mindenkor szabályozta a tanterv, de én magam úgy végeztem a munkámat, hogy senki sem szólt bele, milyen müveket tanítok és milyen művek révén akarom nevelni a gyerekeket. Az a meggyőződésem, hogy a kórusmunka a szöveges zenén keresztül mindenképpen nevelés is. Missziónak tekintettem és tekintem ma is ezt a munkát. Olyan fontos missziónak — mondta Zákányi Zsolt —, amely olyan dolgokat képes művelni az emberben, amire semmi más nem képes, csak a zene. A muzsika az értelmi igényen kívül érzelmi kötődésű is; olyan területe életünknek, ahol igen nagy küldetése van az ember kialakításában. Akkumuláló erőnek érzem azt a lelkes, támogató sereget, amely megértette szándékomat, törekvésemet. — Éneklő családból származik? — Igen. Mondhatom azt is, hogy az otthoni légkör meghatározó volt pályám alakulásában. A bennem kialakult vágyakat itt ki tudom élni. Nagy famíliából származom. Hatan voltunk testvérek, és amikor valamilyen nagy ünnepen összejöttünk, akkor édesapám segítségével kis kórusmuveket tanultunk, énekeltünk. Vágyam és ösztönöm szerencsésen vezérelt a csurgói gimnáziumba, majd a nagykőrösi tanítóképzőbe, ahol országosan elismert kórus működött. Volt olyan elképzelésem is, hogy énekes leszek, mert erre is sok biztatást kaptam. De hát ez nem valósult meg; mások énekeltetésével próbálom kiélni vágyamat. Ellenben két gyermekem hivatásosan műveli ezt a művészetet. A harmadik gyermekem egy nagyon Jó nevű énekkarnak a tagja. Úgy érzem, jó helyen vannak. Hisznek ennek a munkának embert gazdagító erejében. A Tóth Lajos iskola gyermek- kórusának egy csoportja nemcsak a mi kedvünkért fakadt dalra, míg a fényképfelvételek elkészültek; nagyon is szükségszerű volt, hogy minden időt kihasználjanak arra, hogy próbáljanak, hiszen hamarosan egy külföldi versenyen vesznek részt. — Az egyik legnépesebb a 32. belgiumi gyermekkórusfesztiválra készülnek — ismertette a kórus programját Zákányi Zsojt. — Április végén utazunk, csak egy autóbusznyi gyerekkel — a kórus egyharmadának a tagjaival. Ez nagyon szomorú, de a támogatóktól többre nem futja. így is hálás vagyok azért, hogy a gyerekek eljutnak egy másik országba, ahol ismeretséget köthetnek zeneszerető társaikkal. — A Vikár vegyes karra milyen feladat vár az idén? — Az együttest meghívták a veronai kórusfesztiválra, a nyárra. Remélem, sikerül kijutnunk. Az olaszokkal egyre szélesedő a kapcsolatunk. Nagyon örülök ennek, mert az olaszok igen jó gazdái az énekes zenének. Nagyon szeretik a vokális zenét. Egy kicsit, a nyugati mintára, náluk a férfikarokra helyezik a hangsúlyt. Nálunk részben mesterünk, Kodály Zoltán tanácsára, vegyes karokká alakultak át az énekkarok. A nők igen hasznos részesei a kórusoknak, érzékeny tolmácsolói a zenének; kár lenne kirekeszteni őket. Az igényesebb, igazán nagyobb művészi élményt nyújtó művek vegyes karra is íródtak. — Köszönöm a beszélgetést. Horányi Barna Alkalmatlanságot állapított meg a megyei tanács Fölmondták a megyei múzeumigazgatónak ez sürgette, hogy a vizsgálat eredményét meg sem várva mielőbb döntsék. Elégséges alapom van arra, hogy dr. Mészáros Balázst alkalmatlannak tartsam munkakörének betöltésére. Az elmúlt tíz évben, amióta betöltötte vezetői posztját, több mulasztást követett el irányítói munkájában, ezekre a fenntartó többször figyelmeztette. — Munkaviszonyát azért szüntettem meg, mert nem tapasztaltunk változást munkájában. Nem kallő körültekintéssel irányította az intézményt. Súlyos mulasztások terhelik a műemlék épületek karbantartásában és felújításában — nyilatkozta dr. Horváth Sándor. — Ezt bizonyította többek között az Országos Műemléki Felügyelőség ez év márciusában kelt levele is, amelyben bírálatként fogalmazódott meg, hogy a megyei múzeum igazgatója évek óta figyelmen kívül hagyja az előzetes műemléki egyeztetés követelményeit. A felháborodott hangú levél szóvá teszi, hogy dr. Mészáros Balázs a niklai Borzsenyi-emlákmú- zeumban i; igedély nélkül végeztetett el átalakítási munkálatokat, s ezzel veszélyeztette az intézmény létét. A vidéki múzeumok is elhanyagoltak — sorolta tovább dr. Horváth Sándor az intézmény- vezető mulasztásairól. Emiatt számos alkalommal a helyi tanácsi vezetők elégedetlenségüket fejezték ki. — A dr. Mészáros Balázs vezette intézményben dolgozók megosztottak; ennek okát abban látom, hogy feladatát rendszertelenül, pontatlanul, hanyagul látta el, a múzeum külső megítélése is erre utal. A kialakult helyzeten nem tudott úrrá lenni — mondta a főosztályvezető. — Nem túl későn született-e ennyi alkalmatlansági bizonyíték birtokában a végső döntés? — A felelősségrevonás mértékében túl türelmes volt a Somogy Megyei Tanács. Fenntartói felelősségem 1939. január 1 -jótői érvényes. A korábbi vezetőknek kellett volna eljárniuk azokban az ügyekben, amelyek a múzeumban mostanra felhalmozódtak. Tárgyaltam az intézményben működő három szakszervezeti bizottsággal — ezek száma is a megosztottságot bizonyítja —, valamint az osztályvezetőkkel is döntésem meghozatala előtt. Véleményemet tudomásul vették. 1990. március 29-én ismertettem a múzeum dolgozóival a határozatot, és megbízott vezetőnek kineveztem Horváth János osztályvezetőt. A lehető legrövidebb időn belül a múzeumigazgatói posztra pályázatot írunk ki. Az új igazgató kinevezése előtt az intézmény dolgozóinak a véleményét is kikérjük. A korábban elhatározott vizsgálatot már az új igazgató érdekében is mindenképpen lefolytatjuk. (Horányi)
