Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-28 / 73. szám
1990. március 28., szerda SOMOGYI NÉPLAP 5 Szekfű Gyula és az antikommunizmus MEGJEGYZÉSEK EGY KÖNYV MARGÓJÁRA Ritkaság, hogy egy-egy nagy történész egyben nagy történeti egyéniség is legyen. Szekfű Gyula azon kevesek közé tartozik, aki nemcsak a múlt megidé- zője, de egyben olyan személy is, aki cselekvőén hatott vissza a társadalom ra azzal a történetíró eszmevilággal, amit képviselt. Magyar, de európai vonatkozásban is fehér holló a szek- fűi egyéniség. Talán Max Weber említhető az európai nagyok közül, aki miniszter volt az egyik, 1918 utáni német demokratikus kormányban. Természetesen a történetírói nagyság annyiféle, ahányfélekep- pen kivirágzik az ezzel kapcsolatos tehetség. Szekfű másként nagy történész, mint a somogyi származású Marczali Henrik, aki Szekfűnek professzora volt. Marczali képes volt az egész magyar történetet átfogni, miközben látókörébe belefért a világtörténelem egy része, de arra is képes volt, hogy forrásszinten elemezze a legkritikusabb történeti jelenségeket. Szekfű forrásismerete, elemzőkészsége ugyanúgy kiváló, mint egykori tanáráé. Ami mássá teszi, az a különleges történetírói felelősség, a kiemelkedő írásművészet, a magyarság jövőjéért aggódó intellektuel belső tüze. Mindez jelzi: nagyon nehéz róla úgy írni, hogy az egyéniség is lathatóvá váljon. 1945 után sokáig csak könyvtárban kaphatta meg az olvasó Szekfű Gyula munkáit. Ezért nagyon szerencsésnek kell tartani, hogy egyik jelentős munkáját, a Három nemzedék címűt újra kiadták 1989-ben. Meg kell ismernie az olvasónak azt a történetírót, aki vívódik, gyötrődik és sokszor haragosokat is szerez magának, akinek könyveit sok ezren olvasták, aki mar az első világháború előtt megírott „száműzött Rákóczi”-jával fiatalon magára vonta a közfigyelmet. De ne gondolja az olvasó, hogy könyvének megjelenése kapcsán az egykoron rázúdult kritikák, vádak terhétől most meg akarom védeni vagy hívatlan ügyvédje akarok lenni, mert erre még holtában sincs szüksége Szekfűnek. Én csupán felteszem a kérdést mindazoknak, akik hajlamosak Szekfű Gyulát korunk szemüvegén keresztül szemlélni, akik azt hiszik, hogy életművében az antikommunizmus a legfontosabb. A Három nemzedék előszavából tudja meg az olvasó, hogy a könyv megírásának eszméje 1917 körül merült fel. A tényleges munka kezdete 1918 vége, a befejezésé pedig 1920 júliusa. Igen ám!, Közben történt valami: „1919-ben a Tanácsköztársaság idején kinevezik a pesti egyetemen a segédtudományi tanszék élére, amit nem foglal el (ekkor Bécsben dolgozott, K. I.); de elvállalja, hogy — többek között — Hóman Bálinttal megírja a történelmi materializmus alapelvei szerint készítendő történeti kézikönyv egy részét.” (Glatz Ferenc: Történetíró, nemzet, társadalom. In: Szekfű Gyula: Forradalom után. Bp. 1983. III. 1.) Az előszóból az is kiderül, hogy 1917- ben azért nem tudott a megíráshoz hozzáfogni, mert az uralkodó liberális történetszemlélettel szembeni felfogása „diametrálisan eltérő” volt: ....utóbb lef olyt liberális félévszázadunkat másnak nem, csakis dekadencia szomorú korszakának rajzolhattam volna.” Szekfű könyvének ideológiai töltése tehát nem antikommunista, hanem antiliberális elsősorban. A negyedik könyv hatodik fejezetében találunk egy olyan részt, ahol foglalkozik a munkásmozgalommal, a szociáldemokráciával, a kommunizmussal, de mondanivalójának forrásául nem a marxizmus teoretikusait jelöli meg, hanem Werner Som- bart Geschichte des Socializ- musc. munkáját és az emigráns orosz szociáldemokrata Belo- wot. Azaz a lényeges mondanivalót illetően a marxizmus kritikája könyvében csak marginális jelentőségű. Ilyent a korabeli magyar kiadványokban szép számmal lehet találni, nem szabad elfelejteni, hogy a keresztény-nemzeti kurzus legelején zajlik a magyar történelem. Szekfű nagyságát aláhúzza, hogy korának eszmei áramlataiban, társadalmi törekvéseiben minden érzékszervével jelen volt. A családi indíttatás, az ifjonti eszmék a „középosztálynak” nevezett társadalmi konglomerátum mellett kötelezték el. A proletárdiktatúra elbukása utáni pár év azt a hamis látszatot erősítette meg benne, hogy elérkezett a „középosztály” nagy történelmi szerepvállalásának az ideje. A 20-as évek végén azonban szerfölött ideges lett, amikor az egyetemi hallgatóság körében megjelent a paraszti gyökerű népi mozgalom. Igaz, hogy a kissé politikai főnökévé vált gr. Bethlen István is ideges lett, csakhogy ő nem riválist látott a népi mozgalomban, hanem a nagybirtokos osztály halálos ellenségét. Szekfű Gyulát pályáján mindig a nyers történelem vitte előre. Bethlen politikai bukása, a nagy világgazdasági válság, a közép- és kelet-európai fasiszta diktatúrák gombaszerű szaporodása és erősödése újabb kihívás volt a „középosztályt” védő Szekfűnek. Arról zárójelben beszélek, hogy felesége bécsi zsidó asszony volt és a mindjobban szabadossá váló antiszemitizmus mennyi aggodalommal tölthette el. Ezek ellenére a régi történeti-társadalmi eszméjét, hogy a szélsőségektől Magyarországot csak egy erős „nemzeti középosztály” védheti meg, nem adta fel. A 20-as évek népi mozgalmát ellenségesen fogadó Szekfűben a 30-as években igen erős szellemi erjedés indult el. A magyar arisztokráciával már nem tudott mit kezdeni, hiszen ő maga mondta el, hogy még Bethlent is bizonyos arisztokratikus tartózkodás választotta el tőle; ahogy mondta, Bethlen az arisztokratákkal mindig oldottabban érintkezett, mint vele. A bomló „középosztály” fasizálódó elemei, a fasiszta tömegek lumpenelemei sohasem jelentettek számára történeti-politikai alternatívát. A munkásmozgalom még igen távoli és ismeretlen terület az ő érdeklődésében. Egyetlen kitörési lehetőség mutatkozott a keresztény-nemzeti kurzus zsákutcájába beszorult Szekfűnek, közeledni a 30-as évek népi mozgalmához. Miért ez a nagy pálfordulás? Szekfű belső hite szerint a bomló „középosztályt” csak a paraszti gyökerű intelligenciával lehet rekreálni. Bár botrányosan nem ismerte a parasztságot, a paraszti kultúrát pedig meg sem érezte, de előtte állt a feladat: megmenteni a „középosztályt”. A 30-as évek végén egyszer összejött a Parlament kávézójában Darvas Józseffel, Féja Gézával, Kovács Imrével és Veres Péterrel, de a kapcsolat nem erősödött meg. A legjobban Németh Lászlót szerette volna befogni a „középosztály” lepkehálojába. Többször is nekifutott ennek a feladatnak, de a szakadék közöttük nemhogy csökkent volna, hanem egyenesen nőtt. Németh László 1940-ben már egész könyvet szentelt annak, ami elválasztotta őket. Féja Géza kétszer is levelet váltott vele, hiszen ő volt az a népi író, akinek történeti érdeklődése a legelmélyültebb volt. Féja Géza a 70-es évek elején megmutatta ezt a két levelet. Különösen a második rázott meg: újra láttatta velem a történelem sodrában helyét kereső Szekfűt, az ideáktól megkötött tudóst és politikust. (Lásd: Féja Géza: Lapszélére (posztumusz). Bp. 1982. Csaták Szekfű Gyulával.) A népi írókhoz való közeledés meghiúsulása csak egy mozzanat volt Szekfű személyes drámájában. Ekkorra már érett férfikorának minden szellemi építménye a nyakába szakadt. Tudomásul kellett vennie, hogy nincs visszaút a történelmi Magyarországhoz, az ország régi, német orientációjú nemzetközi kapcsolatrendszere összedűlőfélben van, az állami életnek a széthullása a háború során kikerülhfetetlen, a polgári Magyarország helyére valaminő népi Magyarország kerül. 1941-től fokozatosan elsodródik a Horthy-rendszer hajójáról, a háború utolsó időszakában bujkál, mint egykori politikai partnere, gr. Bethlen István, mégis a 30-as években elkezdett útkeresés 1945-re elvitte abba az új politikai elitbe, ami ellen ifjabb korában annyira harcolt. A pályáját nem ismerő primitívek azt mondták róla. köpönyeget forgatott. 1946 januárjától 1948 szeptemberéig a Szovjetunióban volt magyar követ. Ott, Moszkvában írta meg a Forradalom után c. munkáját és benne a legnagyobb ívű tanulmányát a Valahol utat vesztettünk címűt. Ez már több volt, mint az 1919-ben munkát vállaló Szekfűjiöz való vissza- kanyarodás. Életét a Rákosi- rezsim alatt, 1955-ben fejezte be mint az Elnöki Tanács tagja. "Látszatra a keresztény-nemzeti kurzus ideológusából kommunista társutas lett, valójában olyan útkereső, szuverén szellem volt, akit a történelem éppúgy sodort, mint ahogy bennünket is sodor, néha akaratunk ellenére. Könyvet ajánlani nagyon szép dolog. Mikor mások ugyanezt teszik, arra kell nagyon vigyázniok, hogy olyan nagy formátumú történészt, mint Szekfű, nem szabad az an- tikommunizmusra kihegyezni. A történészt sem szabad kiszakítani korából és nem szabad a mi kívánságaink, törekvéseink szerint szerepeltetni, sőt ízlésünknek megfelelően kommentálni. Bármennyire furcsának találja is az olvasó, azt kell mondanom: a történetíró is részévé válik a történelemnek, a történetíró is személyiség, amit munkáinak szellemi hatásával alakít ki. Ezért rá is érvényes mindaz, amit más történeti jelenségek vizsgálatánál használunk: a történetíró sem független a történelemtől. Ha ezt mulasztjuk, különösen a főiskolai és egyetemi ifjúság tudatában okozunk olyan zavart, amely a ma sokat emlegetett „csőlátást" eredményezi. Persze senki se gondolja, hogy a „csőlátás” kivédésére a legjobb orvosság a szekfűi munkák olvastatása, mert ez a maga monotóniájában szintén „csőlátáshoz” vezet. A mai főiskolai és egyetemi ifjúság egy részének „csőlátása” csak a lusták, a restek jellemzője. Ugyanis aki kíváncsi volt és erre hajlandó volt munkát áldozni, annak módja volt a „csőlátás” leküzdésére. Szekfű Magyar- országon sohasem volt indexen, de más történész sem. Teljesen téves az a meggyőződés, hogy az ifjúságnak 1989 előtt csak a „csőlátás” adatott meg. Az egyes korokat tanulmányozó ifjúságnak ismernie kell azokat a történészeket is, akik valamilyen korról történeti felfogást közvetítenek. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az ifjúság szorgalmas legyen, hogy képes legyen plusz terhet vállalni. Persze a történelem szemétdombjára került diktatúra sok furcsaságot okozott Magyarországon, mégis nem szabad mindarról azt gondolni, ami más volt, mint a diktatúra alaphangja, az indexen is volt. Csak Kaposvárott került Marx indexre, mikor az egyik tanonciskola kíváncsi tanára meg akarta tudni, hogy mit is tartalmaz a sokat emlegetett Tőke és arra vetemedett, hogy tanári könyvtár polcáról levette és hazavitte elolvasni. Ezután a párttitkár és a szakszervezeti bizalmi sejtelmes kérdésekkel ostromolta: megvan-e elégedve a munkájával, a fizetésével, netán be akar lépni a pártba? Szekfű és a szomorú kaposvári eset ne ragadtasson el bennünket. Őrizzük meg "európaiságunkat és féltsük a demokráciát, mert ha sztálinistákat olyannal vádoljuk, amit nem követtek el, mindkettőből kivetkezünk és nem leszünk jobbak, mint a diktatúra emberei... Király István a történelemtudomány kandidátusa „Iskolánk hete” a Kinizsiben Hétfőn kezdődött a Kinizsilakótelepi általános iskolában a már hagyományosan évről évre megrendezett Iskolánk hete című programsorozat. Az első napon nyílt meg a napközis foglalkozások manuális „termékeiből” áló kiállítás, majd délután a nyílt szakköri napon sikeresen bemutatkozott a kémiai, a kézimunka-, a számítástechnikai és a rajzszakkör. A szülők nyílt napon ismerhetik meg csemetéik tudását, illetve órai aktivitását. A játszóház — amelynek az előbbinél sokkal nagyobb sikere van a diákok körében — érdekes játékokat, sport- és egyéb manuális tevékenységet ígért évfolyamonként a résztvevőknek. Hagyományos programja az iskolai hétnek a rajz- és az énekverseny, valamint a játékkaszinó. Ez utóbbin zsetonokkal amúgy „felnőttesen” próbálhatják ki szerencséjüket — holnap — a gyerekek. Az idén ünnepli működésének tizedik évét az oktatási intézmény. Ehhez kapcsolódik a programsorozatnak egy új színfoltja: pénteken a gyerekek találkozhatnak az iskola egykori diákjaival, illetve nevelőivel. Este pedig diszkó várja a fiatalokat. Szórakoztató és látványos programot ígér a szombati nosztalgiasport-délután, amelyen ismert autóversenyzőkkel beszélgethetnek a diákok, és talán autóikat is láthatják. A sportvetélkedőn a tanulók a szülőkkel és a pedagógusokkal is összemérhetik tudásukat. , Van erőd, hogy a Földet átöleld... ‘ Táncsicsosok bemutatója Hétfőn két előadásra — egy délutánira és egy estire — invitálta a közönséget a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium igazgatósága és a szülői választmánya a Kilián György Városi Művelődési Központba. A zenés irodalmi műsor híven illusztrálta, hogy az évek folyamán sok-sok tehetséges fiatalnak jelentett örök alapot a kaposvári alma mater. A több mint kétórás bemutató Csikós-Nagy Márton szobrászművész alkotásaiból rendezett kiállítást a kaposvári Művészeti Szakközépiskola és Ipari Szakmunkásképző Intézet. Az alkotó munkásságának bő keresztmetszetét tárta az érdeklődő diákok felé. azt is bizonyította: a művészetekhez is sokan vonzódnak. A Horváth Jenőné vezette vegyes kar—mint általában—most is remekelt: Verdi Nabuccójából a Szabadság-kórust hallottuk tőle, illetve olasz népdalfeldolgozásokat és néger spirituálékat. Szilágyi Domokos Kényszerleszállás ciműversét Dénes Marianna adta elő. Értő tolmácsolását vastapssal jutalmazta a közönség. Csakúgy, mint Kása Tímeának és Verseghy Ferencnek a játékát. A Táncsics Diákszínpad két tagja Foissy Két szerető szív című darabjának egyik részletét mutatta be. Egy leendő táncsicsos, a nyolcadikos Iharos Irén Weiner Leó Magyar parasztdalával bűvölte el a nézőtéren ülőket. Cima- rosa Kettős fuvolaversenye, megzenésített József Attila-, Szecsi Margit- és Takáts Gyulaversek következtek, valamintTat- jána monológja — a világirodalom egyik legszebb szerelmes levele — nagy tapsot érdemelve. Nagy Katalin Webber népszerű musicaljéből, a Macskákból, Nagy Miklós, a József Attila Színház tagja pedig a Padlás című műből énekelt. Itt volt Magyar Tivadar, a Jókai Színház tagja is, hogy elmondja Hamlet monológját. A színes repertoár még gazdagabb lett Haydn Esz-dúr trombita- versenyével; ezt BiCzó Balázs adta elő Kardos Kálmán zongorakíséretével. Az elsőévesek dzsesszbalett-bemutatójának és két páros latin-amerikai táncainak tapsolhattunk. A hangulat egy Toldi-paródiá- val, a kémia ihlette, szellemes lírai monológgal és a Debilizmóval hágott a tetőfokára. Ez utóbbin a legendás társulat közreműködésével — Ujláb Tamás, Klujber Zoltán, Tóth Barnabás és Domokos István — derültünk. A műsor végén egykori és jelenlegi diákok énekelték együtt a finálét. Fülbemászó refrénjét a közönség soraiból is dúdolták: „Van erőd, hogy a Földet átöleld...” Lőricz Sándor
