Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-28 / 73. szám
1990. március 28., szerda SOMOGYI NÉPLAP 3 Mi lesz a magyar gazdasággal? Beszélgetés Petschnig Mária Zita közgazdásszal Petschnig Mária Zita közgazdász a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa. Arról kérdeztük, hogy valójában milyen állapotban van a magyar gazdaság, mivel kell a lakosságnak szembenéznie. Részvénytársasággá alakult a Kaposfarm Sokrétű igények szolgálatában — Konvertibilis valutában fennálló adósságunk terhei eléggé közismertek, s ezt a múlt évben jócskán sikerült megtetézni. Devizatartalékaink megcsappantak, és az ország a fizetésképtelenség határára sodródott. Talán többen emlékeznek még arra, hogyan szorongatták meg tavaly decemberben a parlamentet, hogy fogadja el a krízisköltségvetést. Mert ha nem..., akkor a Nemzetközi Valutaalap szóba sem áll velünk, s nyomában mások sem, ekként februárban ösz- szeomlik a gazdaság. Úgy tetszik, hogy a februárból ha megcsappant pénztárcával is, de épen kilábalunk. Adóssághegy — illúziókkal — Hogy mit hoz a jövő, az meglehetősen bizonytalan. Megalapozatlan illúzió tehát arra gondolni: a választások után nemsokára jobbra fordul a sorsunk. Ellenkezőleg! Őszintén meg kell mondani, hogy általában sokkal, de sokkal nehezebb lesz. Akármilyen kormány alakul, az adóssághegyet nem tudja elvarázsolni. —A szovjet export drasztikus korlátozása máris zűrzavart idézett elő az iparban. A közvélemény egy része nem érti, hogy azokat a termékeket, amiket legalább el lehet adni, még ha Keletre is, miért nem engedik ki az országból? — Az, ami most előállt a rubelexport leállításával, valóban tragikus. De nem azért, amiért a közvetlenül érintettek érzik. Hanem mert a szocialista exportra termelő vállalatok vezetői évek óta tudják, hogy erről a piacról ki kell jönni, mert előbb- utóbb baj lesz. Nagy baj lesz. A szemellenzős politikáért persze felelősek a kormányok is, akik engedve a vállalati nyomásoknak lehetővé tették, hogy a vállalatok a szűkülő belső piacról a nehezen meghódítható nyugati piacok helyett ebbe az irányba meneküljenek. Sőt a Grósz— Medgyessy kormány még bátorítást is adott a szocialista exportnak azzal, hogy 1989-re beígérte a forint leértékelését a rubellel szemben. A Németh- kormány pedig késlekedve vonta vissza ezt az intézkedést. így a múlt évet 1,6 milliárd rubeles aktívummal zártuk, azaz ennyit kölcsönöztünk lényeg'ében kamatmentesen, miközben a kivitt termékeknek egyre nagyobb a dollártartalma, azaz egyre több drága hitelen vett nyugati alkatrészt, anyagot építettünk bele. A rubel-exportban keletkezett követelések ugyanakkor hozzájárulnak a hazai infláció erősítéséhez is, hiszen az országból kivitt áru forintellenértéke fedezetlen pénz, aminek önkéntes megtakarítására nemigen lehet számítani. Ez év januárjában már 300 millió dollárnyi exporttöbbletet sikerült elérni, s ezt az áradatot föl kellett tartóztatni. Annál is inkább, mert nincs remény a behozatal bővítésére. A szovjet—magyar kapcsolatok további kritikus pontja ugyanis az energia- és nyersanyagszállítás, Évekig—a népi babonák szintjén is — élt bennünk a rettegés, hogy nem szabad megsérteni a másik felet, mert akkor „elzárják a csapokat”. Ma az a helyzet, hogy nem kell a csaphoz nyúlni; a szovjet gazdaság rettenetes hiányai, ellátási gondjai miatt kell más piacok felé néznünk, illetve új alapokra helyezni együttműködésünket. Ez az átállás — bár több milliárd dollárba kerül — elkerülhetetlen. Elszabadult árak, infláció —A lakosság az inflációt tartja a legnagyobb gazdasági csapásnak, hiszen ezt a bőrén érzi nap nap után. Egyre erőteljesebben követelik az áremelkedéseket követő béreket. Mi ennek a realitása? — Az infláció elszabadulása önmagában teljesen szétzilálhatja a gazdaságot. Persze az egyes ember szemszögéből ez másként néz ki: emeljék annyival a fizetésemet, amennyivel nőnek az árak! Ám ha emögött nincs valóságos többletteljesítmény, akkor ennek újabb inflációs hatása lesz. A mai helyzet egyik veszélye, hogy a dolgozók nyomására, az elégedetlenséget érzékelve engednek a bérköveteléseknek, s ezt — ilyen körülmények között, amikor a jövedelemtermelés szűkül — csak további inflációval lehet fedezni. Ennek a kiterjedése a gazdaság összeomlásához vezet. A másik veszély közvetlenül is politikai jellegű. Ha ugyanis keményen ellenáll a kormány a bérharcnak, az könnyen politikai robbanást okozhat. Helyüket, szerepüket keresve a szakszervezetek is ilyen irányba feszítik a húrt, s tényleges tulajdonosi érdekeltség hiányában a munkaadók is velük pen- dülnek. (Tavaly a vállalatok gyorsabban növelték a bérkifizetéseket, mint a beruházásaikat.) Bár ilyen irányú vizsgálatokat nem végeztek, nekem az az érzésem: ma a lakosság jelentős része abban bízik, hogy a választások után rendeződnek a dolgok és minden úgy megy tovább, ahogy évtizedekig ment. Ha mégsem teljesül ez a remény — márpedig nem teljesülhet— félő, hogy az indulatok a pártok, általában a többpártrendszer és szükségképpen a rendszerváltás ellen fordulnak. S akad, aki érdekelt az indulatok hergelésében. Most kell fizetnünk a „számlát” — A politikától magukat távol tartók közül nagyon sokan úgy vélekednek, hogy a Kádár- korszak nekik jót hozott. A mai káoszt a hetvenes évek konszolidált fejlődésével összehasonlítva valóban nehéz elfogadható gazdasági érveket felhozni a Kárád-rendszer tarthatatlanságára. — A konszolidáltnak tűnő Kádár-rendszert azok sírják vissza, akik nem tudják vagy — még rosszabb — nem akarják tudomásul venni, hogy az egykori viszonylagos jólét számláját ma kell fizetnünk. S lehet, hogy még az unokáink is beleroppannak. Egy nagy ígérethalmazban éltünk: ingyenes lesz az oktatás, az egészségügy, a kultúra, egyenlőség lesz a társadalomban; az állam ad, de legalábbis hozzásegít a lakáshoz, teljes a foglalkoztatottság, stabilak az árak. Egy darabig ezt fenn is lehetett tartani — látszólag — oly módon, hogy a költségvetés fedezte a növekvő költségeket. Addig, amíg léteztek újraelosztható források. 1956 után például — az enyhülés éveiben — jelentős katonai kiadásokat lehetett megtakarítani. Munkába lehetett állítani a nőket és a parasztok egy részét az iparba lehetett hajtani. Jó ideig kitartottak az előző rendszer infrastruktúrájának elemei, az iskolák, kórházak, vasutak, amelyek mostanában fenyegetnek összeomlással. A hetvenes években a külső hitelfelvétel pótolta az ígéretekhez és az ambiciózus tervezők elgondolásaihoz hiányzó jövedelmeket. A nyolcvanas években felmutatott növekedés — a jelzések szerint — a szocialistának tartott rendszeren kívüli forrásokból táplálkozott. Azokból az erőkből, amelyeket a lakosság a második gazdaságban fejtett ki, hogy mentse életszínvonalát. Ma már az első és második gazdaságból kiépült kettős rendszer sem tartható. A helyzetet súlyosbítja, hogy jóllehet már évek óta látni lehetett ennek a politikai-gazdasági szisztémának a teljes lehetetlenülését és tarthatatlanságát, 1985—87-ben még egyszer életre pumpálták: a működőképesség látszatát keltették azon az áron, hogy három év alatt megduplázódott az adósságunk. Ilyet még egyszer nem lehet megtenni, de már nincs is hitelező, aki erre pénzt adna. — Mit tehet ebben a helyzetben az egyes ember, az állampolgár? — Sajnálatos dolog, hogy mind a mai napig senki sem vállalta, hogy teljes nyíltsággal, nem szakmai rébuszokba burkolva, hanem mindenki által érthetően elmondja, milyen súlyos a helyzet és mennyire nem számíthatnak az emberek arra, hogy őket „felülről” megsegítik. Meggyőződésem, ha valaki fe- ketén-fehéren tudja, hogy az a gyár, ahol dolgozik, csődbe jutott és vegetálással sincs remény a nyugdíjig kihúzni, akkor elkezd gondolkodni: mit tehetne. Például a bejáró munkás — több mint egymilíióan vannak— azt mondja: veszek, bérelek otthon földet. Ha van valami piaci szakmája, műhelyt nyithat. Összeáll más sorstársaival és kibérel egy üzemrészt vagy üzletet stb. Egyszóval új életstratégiába kezd, amihez esetleg új ismeretek megszerzése is hozzá tartozik. De semmiképpen sem várja a sült galambot vagy a „klasszikus” szóhasználat szerint: az aranytojást. Az aranytyúkot ugyanis már rég ellopták és levágták. A csontokkal meg mit kezdhet? Az emberek életképességét, találékonyságát nem szabad alábecsülni. Esélyek a túlélésre — Képes ekkor váltásra, változásra egy olyen nép, amelyiket korántsem vállalkozó szellemben neveltek? — Sokat töprengek magam is ezen. A munkatáborokban, a hadifogságban sem képezték ki az embereket megmaradásra, mégis sokan megtalálták a túlélés fortélyait. Bízom benne, hogy békeidőben jóval többen lesznek esélyesek a túlélésre. Csak az marad meg, az tudja magát, családját elfogadható színvonalon fenntartani, aki váltani tud. És nemcsak a munkában kell váltani, hanem például a gyerekek nevelésében is. Eddig nemigen volt általános érték a tudás, az iskolai jó előmenetel. Gyerekeinket épp azért, mert az ország igen nagy bajban van, versenyképessé kell tenni a fejlett országok hasonló koroszályaival. Nyelveket kell tudniuk, és számítástechnikát! Ez legyen a család beruházása! Meg az, hogy elküldjük a gyerekeket Nyugatra tanulni, dolgozni, hogy megismerjék a modern társadalmak, technológiák mibenlétét, másként nem tudjuk feltartóztatni a leszakadás folyamatát. — Mi lesz azokkal, akik koruk, képzettségük, egészségi állapotuk miatt kiszorulnak a munkaerőpiacról? — Nagyon népszerű most — és sajnos még jo ideig az is lesz — azt követelni, hogy gondoskodjon róluk az állam, s tegye jobban, mint eddig. Pedig e követelésnek egy darabig nem lesz sok realitása. A társadalom oly nagy része kerül veszélybe, hogy az már túllép a hagyományos szociálpolitika keretein. Magunknak kell elkezdeni szervezni és újratanulni az elveszett-elfelejtett szolidaritást. A következő évek egyik problémája épp az lesz, hogy növekvő — és a hazai viszonyok közt nagy — jövedelmi különbségekkel kell majd együtt élnünk, mert ezek nélkül semmire sem jutunk. Pusztai Éva Az igazgatótanács megtartotta ülését. Hagyományos volt ez a megbeszélés olyan tekintetben, hogy a testület — mint egy évtizede mindig — értékelte az előző év munkáját, döntött a vállalat feladatairól, de egyben rendhagyó is volt a tanácskozás, mert lényeges szervezeti változásról határoztak. Tegnaptól a közös vállalat állat- tenyésztési és kereskedelmi részvénytársaságként működik. A részvénytársaság elnök vezérigazgatója dr. Harsányi Lehel. — A Kaposfarm a magyar szarvasmarhatartást és tenyésztést övező igen nehéz időkben is talpon maradt. Mi indokolta ezt a mostani, jelentős szervezeti változást? — A részvénytársaság közvetlenebb érdekeltséget, biztosabb anyagi alapot jelent. Napjainkban ez igen lényeges feltétele annak, hogy a cég következetesen végrehajtható rövid és hosszú távú programot alapozzon meg. Ez a szervezeti forma kínálja a legkedvezőbb lehetőségeket. — Nem volt vita erről a közös vállalathoz tartozó partnerek között? — Nem vitának, inkább eszmecserének nevezném a folyamatot, amely megelőzte a szervezeti változást. Jómagam kilenc megyében, több mint negyven gazdaságban beszélgettem a vezetőkkel két témakörről: mi a véleményük a Ka- posfarmról, s hogyan látják a vállalat jövőjét, illetve a nagyüzem és ezen belül is a szarvasmarha-ágazatét. E tárgyalások egyértelmű tanulsága, hogy a jövőben is szükség van egy olyan szervezet munkájára, mint a mienk. Az üzemeknek azonban sem szellemileg, sem anyagilag nem mindegy, hogy milyen szervezeti kötelékhez tartoznak, ezért a százhuszonöt taggazdaságunkból száz- huszonnégy csatlakozott a részvénytársasághoz és huszonhat eddig kívülálló is aláírta a nyilatkozatot. — Mit várnak a Kaposfarm Rt-től az ide tartozók? — A velünk szemben támasztott igények sokrétűségére négy példát mondok. Van egy gazdaság, ahol négyszázötven tehén mellett harminc- nyolc ember dolgozik. Létszámot csökkenteni nem akarnak, a foglalkoztatási kötelezettség miatt, de az eredményességet növelni szeretnék. Másik példa: egy szövetkezeti középvezető vállalkozóként kivett egy ötszázas tehenészetet, radikálisan csökkentette a létszámot, megszüntetett minden függetlenített munkakört, s ha szükséges, saját maga is bekapcsolódik minden fizikai munkába. A harmadik példa: a közös vállalat szervezésében a gazdaság végrehajtott egy kötetlen tartásé fejőházas rekonstrukciót, és egy év alatt 960 literrel nőtt a tehenenként tejtermelés. Az itt dolgozók döntő hányada képzett, érettségizett ember, a havi jövedelmük tizenöt—húszezer forint volt. A negyedik — a legsajnálatosabb példa — az a gazdaság, ahol a 170 tehenet olyanok gondoznak, akik nemigen ismerik azt a fogalmat, hogy munkamorál. Az eredménytelenség mindennél többet elmond erről. Gazdaságaink mai helyzete — beleértve ebbe az általunk kezdeményezett farmgazdaságokat is — kisebb-nagyobb korrekcióval beleilleszhető valamelyik példába. — Vagyis rendkívül differenciált szakmai igényeknek kell megfelelni. — Feladataink sorában továbbra is első helyen állnak a tenyésztéssel kapcsolatos tennivalók. Azok, amelyek determinálják a tej- és hústermelés eredményességét. A tenyésztés és tartás mellett a szakmai területhez sorolom természetesen a kereskedelmet is. — Nemcsak termelni, eladni is tudni kell; összefügg ez a kialakuló piacgazdasággal. Hazánkban a Kaposfarm az elsők között volt, amely szakítva az évszázados hagyományokkal kiverekedte magának a tenyészállatexportot. — Hat évvel ezelőtt az elsők között kezdeményeztük a minisztériumnál, hogy változtas- sunká több száz éves tradíción, az élőmarha- és a marhahúsexport mellett lépjünk ki a világpiacra a magyar tenyészállattal. A kitartó törekvés eredményes- ségét jól jelzi két adat: öt éve tizenhat, tavaly — döntően saját külkereskedelmi jogon — csaknem kétezer tenyészállatot exportáltunk. Tizenhat országgal van külkereskedelmi kapcsolatunk. Az idén ezt a munkát szeretnénk továbbfejleszteni, megszervezve az exportjogot a vágómarhára is. Az a tapasztalatunk: a termelőnek az a megnyugtató, ha a saját szervezete külkereskedik, ha jogában áll beleszólni, javaslatot tenni, a pénzügyi elszámolásokba betekinteni, ugyanakkor gyors információt is kap a külpiac igényéről, és — hozzáteszem — az igényességről is. Spanyolország például az egyetlen európai állam, amely a kanadai törzskönyvi előírásokat vette át. Nehéz piac! Tavaly december közepén vettük fel velük a kapcsolatot, és március végéig az ő igényeiknek megfelelő módon öt kamion tenyészállatot vásároltak eddig. Minden termelőtevékenységet a piac diktál, a mi munkánk lényege, hogy a piaci értékek figyelem- bevételével minél több és magasabb jövedelemhez jusson a termelő. — A közös vállalat gazdasági irányítása hogyan módosult a részvénytársasággá való átalakulással? A nyomtatott áramkörű lemezek magas színvonalú előállítását és igen pontos ellenőrzését teszi lehetővé az a három gép, amit nemrég vásárolt a Tungsram Rt. kaposvári elektronikai gyára. A több mint fálmillió nyugatnémet márkába kerülő berendezés minden lemezről jegyzőkönyvet állít ki, s ha esetleg hibát észlel, a komputer vezérelte gép azt is megjelöli, hol kell javítani a nyomtatott áramkörön. Ilyen vizsgálat nélkül ma már szinte sehol a világon nem fogadják el az áramköri lemezeket. Fotó: Csobod Péter — A legutóbbi igazgatótanácsi ülésen leköszönt a tizenöt tagú igazgatóság és az öttagú felügyelőbizottság. Az rt. megválasztotta a héttagú igazgatóságot, a.négytagú felügyelőbizottságot, az igazgatóságon belül az elnök vezérigazgatót, a helyettesének pedig dr. Széles Gyula dékánt. A Kahús, a Katej rendszer, a Kaposfarm bölcsője a Pannon egyetem kaposvári kara volt. Dr. Széles Gyula személye egy kicsit jelképezi is a folyamatos, szoros kapcsolatot. — Köszönöm a beszélgetést! Vörös Márta
