Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-27 / 72. szám

1990. március 27., kedd SOMOGYI NÉPLAP 5 VISSZHANG Eltűntnek nyilvánítva A Van-e Siófoknak zeneiskolája? címmel március 13-án megje­lent cikkben az újságíró egy képzeletbeli asztal köré ültette zeneis­kolánk igazgatóját, két tanarát és a siófoki tanács közművelődésü­gyi felügyelőjét. E képzeletbeli kerekasztal mellett azonban jó né­hány szék üresen maradt. Engedtessék meg, hogy utólag helyet foglaljak az egyik széken, és par gondolatot fűzzek a cikkben emlí­tettekhez. Nagy István a zeneiskola virágzó korszakáról beszélt, amely — véleménye szerint — az intézmény első igazgatójának, Simon Mihálynak a távozásával lezárult. A továbbiakban előadja, hogy 1985-ben „a munka értékelésekor meg kellett fogalmaznunk: a szakmai tevékenység színvonala leesett, és a zeneiskola egysze­rűen eltűnt az itt lakók életéből!" Tényként említi ugyanakkor, hogy az „utolsó másfél évben reményt keltő jeleket tapasztalhatunk működésükben”. Találkozhatunk olyan mondatával is, amely így hangzik: „Zenei pályára való felkészülésük^) viszont elenyésző”. Bízom benne, hogy itt csupán nyomdai hibáról van szó, és Nagy István a felkészítésük szót kívánta használni. A fenti kemény es megalapozatlan kritikáját nyilván nem az utolsó másfél évre érti, gondolom, inkább az általa „leesettnek" minősített időszakra. Vég­eredményben teljesen mindegy, mert mindkét esetben tévesek lennének állításai. A laikusnak úgy tűnhet, hogy Nagy István jól ismeri zeneiskolánk szakmai tevékenységét, hiszen előfordult már olyan sajnálatos eset is, amikor ő maga tartotta a tanévnyitó értekezletet. így igaz, ott volt, és ő tartotta! De ott voltak többedmagukkal a művelődési osz­tály vezető egyéniségei azon a pedagógusnapi vacsorán is, ame­lyen az első megbízott igazgatónőnket, Zakár Antalnét búcsúztatta atantestület! Nemcsak hagyományos pedagógusnapi vacsora volt ez, hanem megérdemelt örömünnep is. Intézményünk első ízben nyerte el az 1984. évi marcali kamarazenei fesztivál vándorserle­gét. Emlékezetem szerint illetékes feletteseink gratuláltak is tantes­tületünk tagjainak a nem mindennapi sikerhez. Tehették ezt nyu­godtan, mert az akkor igen sikeresen szereplő zenei csoportokkal újságcikkek foglalkoztak, sőt egyes növendékekkel rádiófelvételt is készítettek. Mindez történt abban a bizonyos leesett és eltűnt időszakban! Mert ami igaz, az igaz: elesettnek bizonyos szempontból minősít­hető az 1984—85. körüli időpont. A hajdani igazgató, Simon Mihály nagy energiával és még több társadalmi munkával építtetett az akkori zeneiskola (ma Kálmán múzeum) mellé három kb. 3x4 méter alapterületű tantermet, melyeket — akár a főépületet — olajkály­hával kellett fűteni. A kályhák roncsok voltak, alig funkcionáltak. Mégsem emlékszem olyan esetre, hogy bárki elhagyta volna a he­lyét a tanítási idő alatt csupán azért, mert a hőmérő közel járt a nulla fokhoz. Hangszigetelésről szó sem volt, habár napi problémaként szerepelt. Meg is volt az eredmény: az iskola ütotanszak-tanára súlyos r'3 maradandó halláskárosodást szenvedett, még csak ügy sem leit belőle, pedig munkahelyi ártalom volt a javából. Természetesen öröm is ért bennünket: Zakár Antalné kiharcolta, hogy iskolánkba bevezessék a gázfűtést. E példa is bizonyítja Nagy István állításának ellenkezőjét, miszerint a megbízott igazgatók „csak a napi feladatokra figyeltek, hosszú távon nem gondolkod­tak”. A sorban következő Apáti Jánosnéra sem vonatkoztatható e vélemény, egy példát említve csupán: az ő nevéhez fűződik a szol­fézs B-tanszak bevezetése (magasabb szintű szolfézsképzés a beiskolázandó gyermekek számara). Igaz, „nehéz asszony” volt, megpróbált szembeszállni felettes szerveivel, amikor azok dönté­süket meghozva új épületet határoztak meg az intézmény számá­ra. Tette ezt Apátiné meggyőződésből, mert szakember lévén tud­ta, hogy a következő állomás sem alkalmas zeneiskolai célokra. De pem volt mit tenni, menni kellett. A menetparancs valahol érthető volt, mert Kálmán Imre megmaradt relikviái végre elfoglalhatták megérdemelt helyüket, és a furcsa vajúdásból megszülethetett a Kálmán Imre Múzeum. (A három társadalmi munkából épült tante­rem helyén pedig szépen csillogó butikok.) Az admimsztratomotől kezdve növendékek, tanárok, munkások cipekedtek, ahogy bírtak. A beígért kész épület helyett bele a legna­gyobb zűrzavarba, az átépítés alatt álló, felig szétbontott, elhagyott bölcsődébe. Jött a következő megbízott igazgatónő, dr. Esze Istvánné. Az ő helyzete sem volt irigylésre méltó. A megkésett munkálatok követ­keztében az épület háborús emlékeket idézett. Az évek során amúgy is tönrement hangszerek, bútorok, az iskola szegényes ingóságai őrizetlenül, szanaszét hevertek, egyszerűen nem volt hová elhelyezni azokat. Takarítónőnk partvisával őrizte értékein­ket, dr. Esze Istvánné hadakozott a munkásokkal, tárgyalt a vállal­kozókkal. De ugyanígy tett Vajtó Ferencné adminisztrátor, aki saj­nálatos távozásáig erejét, egészségét nem kímélve segítette a közösséget munkájában. Az építkezés csigalassúsággal haladt, hol eltűntek a munkások, hol megjelentek — unaloműzőként kipró­bálva a téglahalmok mellett heverő dobokat vagy amilyen hang­szert éppen találtak. Aztán valahogyan mégis rendbejött az épület, persze csak nagyjából. Nagy késéssel ugyan, de megkezdődhetett a tanítás. E kitérő után visszatérek Nagy István közművelődésügyi felü­gyelő azon mondatára, melyben elenyészőnek tartja a zenei pályá­ra való felkészítéseinket. A három megbízott igazgató tevékenysé­ge alatt jóval több mint tíz növendékünk nyert felvételt magasabb fokú zenei intézményekbe a következő tanszakokról: szolfézs, zongora, klarinét, fuvola, cselló, ütő és rézfúvó. (A sikeres sorozat a mai napig sem szakadt meg, az iskola egyik növendéke 1990. március elején sikeres felvételi vizsgát tett.) Tanulóink különböző zenei versenyeken értek el kimagasló eredményeket. Működött a jazz tanszak, egy jó képességű dixiland együttes. Ezeknek egyike sem elhanyagolható, ám ellenőrizhető tény! Jómagam úgy érzem, hogy a Nagy István által jelzett virágzó korszakot követően is helytállt tantestületünk, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben ugyanolyan kötelésségtudattal, becsülettel végezzük majd munkánkat, mint azt eddig tettük. Új, tantestületünk által megválasztott igazgatónk, Gyöngyösi Péter agilis, törekvő ember, aki rövid ittléte óta nagyon sokat tett iskolánkért. Reméljük, hogy városunk vezetőitől sokkal több segítséget, megértést kap az eddigieknél, és kifogyhatatlannak tűnő energiáját nem kell idő előtt szétforgácsolnia a városunkban oly megszokott szélmalomharcok­ban. Helényi Béla a siófoki zeneiskola tanára Forró siker; gyér közönség A Tokyo Solisten hangversenye Kaposváron A japán hét programjaiba il­leszkedve egy kiváló, hangsze­res szólistákból álló tokiói együttes tisztelte meg hangver­senyével Kaposvárt. Nyoma­tékkai írom le, hogy tisztelte meg, mert a méltán világhírű muzsikusok vidéken csak a somogyi megyeszékhelyen léptek pódiumra. Ezt követően a Zeneakadémia nagytermé­ben tapsolhatott a zenekarnak a közönség. A kaposváriak — a megye lakossága — azonban nem honorálta ezt a kivétele- zettséget: a Liszt Ferenc Ze­neiskola koncertterme majd­hogynem kongott az üresség­től. Pedig a rendező, Vörös Éva, a Kilián művelődési központ népművelője minden tőle telhe­tőt megtett annak érdekében, hogy méltóképpen fogadhas­suk e felkelő nap országának muzsikus küldötteit. Talán nem is illene ezt a jegy­zetet ilyen borongósan kezdeni. Ám úgy gondolom, hogy az az ország és az a város (Kapos­vár), amely oly büszke — és méltán büszke! — zenepeda­gógiai tevékenységére, a ran­gos elismerésekre, nem enged­heti -meg magának ezt a fajta érdektelenséget. A Kodály- módszer világhódító útjának egyik legjelentősebb terrénuma ugyanis éppen Japán lett. S ez nem véletlen. A japán hangszeres szólisták emberi és művészi tartásból egyaránt kiválóan vizsgáztak. Mértéktartó eleganciájuk, a te­kintet és a gesztus által megha­tározott kommunikációjuk egyaránt nagy önfegyelemről, a zene és a közönség iránti tiszte­letről tanúskodott. Hogy mit emelnék ki játékuk­ból? Talán elsősorban a művek pontos interpretálását. Azt, hogy tiszteletben tartották a zeneszerzők kottába sűrített „gondolatait”, és ami egy ka­maraegyüttesben nagyon fon­tos: egymás játékát. Corelli, Haydn, Vivaldi műveiben ez a szép együtthangzás tette él­ménnyé az előadást. Haydn csellószólóra írt Con- certójáí Kazuya Ohta szólaltat­ta meg a ritmus és a zene érzel­mi töltésének reprezentatív együttesében. Ikuma Dán kortárs japán ze­neszerző Fantasia alia antica című műve óhatatlanul is a XX. századi európai zeneirodalom nagyjait, Bartókot és Sztra­vinszkijt jutatta eszünkbe. A vir­tuóz technikai tudást igénylő művet nagy tetszéssel fogadta a közönség. A ráadásként megszólaltatott két japán népdal pedig a penta- ton dallamsorok lágy szépségé­vel hozta közelebb a hallgatók­hoz a távolsága ellenére is oly vonzó távol-keleti világot. Végszóként és talán egy kis vigasztalásképpen is leírha­tom: a főleg kisgyerekekből és középkorú felnőttekből álló kö­zönség nagy szeretettel, vas­tapssal é% „bravó” kiáltásokkal honorálta az együttes műsorát. . Várnai Ágnes Kilencven ország tévé- csatornája közvetítette teg­nap egyenes adásban az Oscar-díjak átadását a Los Angeles-i Music Centerből. Az Amerikai Filmakadémia díját, a 33,2 cm magas, 297 dekát nyomó, tízkarátos aranylemezre állított, 24 karátos aranylemezzel be­vont státusszimbólumot 1928-ban ítélték oda első ízben. Pénz ugyan sosem járt vele, de a kb. 150 dollár értékű fémdarab tekintélye és népszerűsítő ereje oly hatalmas, hogy a legbizto­sabb anyagi siker záloga is egyben. Az idei díjazottak között van az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag há­rom, a Fekete eső kettőben, a Medve a legjobb vágói munkáért járó, Peter Weir Holt költők társasága c. munkája négy, a Harlemi A valamikori pásztorok hobbiját, a fafaragást, ma már a városok lakói közül is többen művelik. Győrött például a fiatalok közül hó­dolnak sokan ennek a szen­vedélynek. A Rába-parti vá­rosban már 17 évé működik a Bartók Béla művelődési központ alkotóházában ilyen szakkör, és jó néhány középskolás diák hódol a nem kis fantáziát, kézügyes­séget igénylő elfoglaltság­nak. (MTI-fotó — Matusz Ká­roly felv.) éjszakák a legjobb jelmeze­kért járó, a Vissza a jövőbe a legjobb látványhatásért Támogatásért erkölcsi haszon Számítógép és vesegondozás adható, az Oliver Stone rendezte Született július 4- én nyolc (köztük Tom Cru- sie a legjobb férfialakítá­sért), a Glory öt, a Miss Daisy sofőrje kilenc kate­góriában indult. A színész­nőknél Jessica Lange volt az egyik legesélyesebb a Zenedobozban játszott sze­repéért. A külföldi alkotásokat te­kintve a sikert a Camille Claudel című francia film­nek jósolták, amelynek fő­szereplője a Rodin tanítvá­nyát és kedvesét alakító Isabel Adjani szintén a díj­ra apellált. Az életművet elismerő szobrot az idén Akira Ku- roszava japán rendező vet­te át. Azt hiszem, senkinek sem újdonság, hogy az egészség­ügy már hosszú ideje anyagi gondokkal küzd. S hogy mit je­lent ez betegnek, orvosnak, azt a saját bőrünkön is érezhetjük. Szerencsére akadnak olyan emberek is, akik — vállalva a nehézségeket — megpróbál­koznak lehetetlennek látszó dolgokkal is... A Somogy Megyei Kórház- Rendelőintézet urológiai osztá­lya — amely a siófoki járás kivé­telével ellátja az egész megye urológiai betegeit — tevékeny­ségének egyik nagy területe a veseköves betegek kezelése, gondozása. A statisztikák sze­rint ez a megbetegedés a me­gye lakosságának 3—4 száza­lékát érinti, s ez emelkedő ten­denciát mutat. A fejlett egészségüggyel ren­delkező országokban kimutat­ták 'a megelőzés kimagasló szerepét és fejlesztésének szükségességét. Az urológiai osztály dr. Rákász /sfván irányí­tásával is ezt kívánja megvaló­sítani. E tevékenységhez azon­ban elengedhetetlenül fontos a pontos adatszolgáltatás és nyil­vántartás. Ebben nagy szerep jutna egy megfelelő memória- egységgel rendelkező számító­gépnek. Mivel a kórház költség- vetése véges, és nem valószí­nű, hogy biztosítani tudná a gépet, Rákász doktor több vál­lalathoz fordult segítségért. Huszonegy intézménybe jutott el a levele, eddig csak két eluta­sító és négy igenlő válasz érke­zett. A támogatók között van a Balaton Fűszért, a KSZKV, a Tégla- és Cserépipari Vállalat, valamint a Kaposvári Építőipari Kisszövetkezet. — Mi ebből a hasznuk? — Anyagi téren semmi, de erkölcsileg óriási, ahogy Sáf­rány Lajos, az Építőipari Kis­szövetkezet elnöke is elmond­ta. Tisztában vannak azzal, hogy nem az építőipar feladata az egészségügy színvonalának emelése, de úgy gondolták, nem hagynak magunkra ez ügyben, és erejükhöz mérten segítenek. S ha valaki tudna még az egészségügy oltárán áldozni, azt szívesen várják az urológiai osztályon. (Bánfai) Oscar-díjak világshowja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents